Fotó: Selmeczi Kovács Ádám
A karmester – Míg mások feszülten lesik a lombkoronában mozgó ritkaságot, addig Ernie Davis (aki elsőként jutott túl a WP-s álomhatárnak mondott 850. fajon) örömmel pózol a kamerának

Erre legalkalmasabb a szigetcsoport legkisebb és egyben legnyugatibb fekvésű tagja, az alig 15 km2-es, 400 lakosú Corvo, ahol a helyiek egykedvűen veszik tudomásul, hogy megint kitört az őrület… A lakosság 20%-át meghaladó létszámú, ám meglehetősen heterogén (tucatnyi nemzetből származó) „idegenek” legfontosabb tevékenysége, hogy kézirádiókkal felszerelve bújják a valamikori vulkán oldalából lefutó vadregényes, meredek völgyeket (ribeirákat) és nyílt élőhelyeket. A játék lényege megtalálni azokat az amerikai vándormadarakat, amelyek az USA keleti partján folyó vonulás során célt tévesztenek, és az első szárazulat, amire egy óceáni széllel átkerülnek, jó eséllyel épp ez a kis sziget, amely nem véletlenül kapta a „Szikla” (The Rock) nevet… A dolog olyannyira működik, hogy az elmúlt évtizedben több, szenzációt keltő vagy akár WP-új faj került itt elő!

Fotó: Selmeczi Kovács Ádám
Caldeirão – a berogyással keletkezett kaldera is zöld és kék színekben tündököl, hisz’ gyakorlatilag ebből áll az Azori színvilág. Amellett, hogy madártanilag érdekes terület, egyben ez Corvo fő turisztikai látványossága is
Fotó: Selmeczi Kovács Ádám
Kékszárnyú hernyófaló (Vermivora cyanoptera) – Épp névadó-tevékenysége közben. A 4000 km-es atlanti út után szükséges gyorsan töltőre állítani a rendszert... (Amúgy ez volt a faj 3. WP-s adata!)

A világ végén

Mint számos más esetben, a „Világ vége” címre pályázók is többen vannak – legalábbis európai szemszögből nézve. A rómaiak szerint a spanyol Finisterre-foknál volt a kontinens vége, míg ugyanezt állítják a portugál Cabo de Rocáról is. A Makronéziai-szigetcsoport (Kanári, Madeira, Azori) tagjai közül vitathatatlanul a legutóbbi van a legtávolabb: a szárazföldtől több mint 1500 km-t kell az Atlanti-óceánon (manapság persze inkább felette) megtenni, hogy elérjük.

A főszigetnek tartott São Migueltől még jó 500 km a sokak által legszebbnek tartott Flores, amitől már csak bő 10 kilométerre északra fekszik a turisták számára szinte teljesen ismeretlen Corvo (azaz Varjú) szigete.

A „Szikla” megközelítése nem egyszerű: a központi szigetekről (São Miguel, ill. Terceira) induló kisrepülővel hetente háromszor lehet érkezni, feltéve, ha nincs nagyon erős szél, mert olyankor csak Flores tudja fogadni a gépet, és jó esetben majd hajóval lehet átjönni.

Corvo legfőbb látványossága egykori vulkánjának kalderája – bár valóban lenyűgöző, de ez gyakorlatilag bármelyik azori vulkánromra elmondható.

Fotó: Selmeczi Kovács Ádám
Nagyágyúk – nagy ágyúkkal. A nyugati topmadarászok (és top-fajvadászok) sokszor a dokumentálást is csúcsra járatják...

Flúgos futam

A természetkedvelők körében amúgy igen népszerűek az Azori-szigetek: számos aktív programot bonyolítanak itt a vízeséses sziklamászástól a vulkáni fürdőkön át a bálnanézésig, amik persze főképp a nagyobb szigeteken vagy azok környékén zajlanak. A világtól elvonulni szándékozók inkább Florest vagy Santa Mariát célozzák. A szezon a nyári félévre korlátozódik, az őszi–téli időszakban turistával csak elvétve lehet találkozni.

Corvót a madarászoknak alig egy évtizede „fedezte fel” Peter Alfrey, brit megfigyelő, aki egy családi pihenés során jött rá, hogy itt októberben bizony olyan amerikai invázió tapasztalható, ami egyetlen igazi fajvadászt sem hagy hidegen.

Ezt követően egész iparág települt az év tizedik hónapjára: az alkalmi szállásadók panziókat alapítottak, a távcsöveseket három különbusz is fuvarozza a nap bármely szakában (nyilván kemény eurókért), s bár a vendéglátás még hagy némi kívánnivalót maga után (a két bolt mellett csak három helyen lehet ételhez jutni, de ezek közül az egyik már gyakorlatilag megszűnt, mióta a szakács disszidált), de nagy hiány nincs, legalábbis (egy São Miguel-i poén ellenére) már nem arról ismerni meg a Corvóról érkezőket, hogy nekiesnek az ételnek… Aki komolyan veszi a WP-listázást, legalább egyszer megfordul itt, hiszen egy idő után „elfogynak” a könnyen begyűjthető (a kontinensen több-kevesebb rendszerességgel mutatkozó) madárfajok, és csak az extrém ritkaságok maradnak.

Fotó: Selmeczi Kovács Ádám
Corvo madártávlatból – Az egész sziget egy apró vulkán, amelynek lábánál ül az alig 400 fős falu. Ez az első szárazulat, amit az Észak-Amerika felől elsodródó madárvándorok megpillanthatnak, miután keresztülszelték az Atlanti-óceánt...

Legfőképp a nyugati (illetve skandináv) madarászok járnak ide minden évben, gyakorlatilag különklub a Corvo Birders, ahol azt is jegyzik, hogy ki melyik évben kezdte és mit látott, illetve mit hagyott ki… A mi térségünkből a lengyelek voltak az elsők, akik becsatlakoztak, őket követte a magyar csapat, amely immár harmadik éve változatlan felállással vesz részt a játékban, s nem is eredménytelenül!

MI MENNYI?

A Föld madárfajainak száma – jelenlegi ismereteink alapján – mintegy 10 000-re tehető. Ebből a Nyugat-Palearktiszban (azaz a WP-ben) közel 1000 faj fordul elő, amelynek kb. fele több-kevesebb rendszerességgel fészkel is. Ennyi (azaz – mondjuk – 500) fajt néhány év alatt láthat a hozzáértő érdeklődő – ha van kellő ideje és pénze ahhoz, hogy felkeresse a fontos területeket (Mediterráneum, Skandinávia, Közel-Kelet).

A 600–700 faj elérése már egy cseppet nehezebb, a 800 fajt látottak köre pedig tucatnyi körül alakul. A brit származású Ernie Davis 2017 őszén érte el az eddig csak remélt álomhatárt: ő az első, aki 850 vadon élő madárfajt látott a WP-ben.

Persze, mindez csak játék és mese, hiszen a neotropikus faunaterületen akár egyetlen szakmai út alatt is láthat 500–800 madárfajt az ember…

Fotó: Selmeczi Kovács Ádám
„Northern flicker near Fojo!” – Az egyik legváltozatosabb élőhelyű ribeira. Bár ez is tele van mindenféle betelepített növénnyel (cédrusok, guava, citrusfélék stb.), az egyik legjobb, de nehezen leküzdhető terep Corvo szigetén

Fajvadászok, lendületben

2015-ben (miután mindenhonnan azt hallgattuk, hogy rég volt már ilyen rossz szezon) a második napon találtunk egy vörhenyes fülemülerigót (Catharus fuscescens), amelynek ez volt a 13. WP-s, ám az első azori adata! Ez egy csapásra fellelkesített mindenkit, hiszen több mint 30 embernek volt új faja.

2016 októberében nekünk sikerült újra megtalálnunk azt a seregélysármányt (Dolichonyx oryzivorus), amelyet egy héttel azelőtt egy finn madarász egyedül látott. Bár csak 10 embernek volt új, de sokan ekkor látták és fotózták igazán jól.

2017-ben egy koronás harasztjáró (Seiurus aurocapilla) és pápaszemes réce (Melanitta perspicillata) megtalálásával mozgattuk meg a népeket.

Emlékezetes, a mottónak igencsak megfelelő helyzet volt 2016-ban, amikor mintegy 40 madarásztársunkkal motoros gumicsónakokkal átmentünk Floresre, hogy megfigyelhessük az egyik WP-s ritkaságot, az amerikai hókócsagot (Egretta thula).

Az első pofon az volt, hogy kiderült:

egy hullámok által elragadott turista miatt mentőhelikopterrel alacsonyan végigrepülték az egész parti sávot, így a – szerencsétlenül járt hölgy mellett – hőn áhított madarunknak is nyoma veszett.

Miután sikerült keresőcsoportokra szétosztani a tanácstalan madarászokat, megszólaltak a kézirádiók: „Northern Flicker near Fojo!” – azaz egy északi hangyászküllő mozog Corvón a legkedvesebb völgyünk közelében! Ez a faj 4. nyugat-palearktiszi adata – tehát mégis utolér a Szikla átka? Jobb lett volna ottmaradni… Ám a szerencse mégsem hagyott el: a magyar csapat megtalálta a floresi hókócsagot (amit aztán még meg is fejeltünk néhány egyéb ritkasággal), másnap hajnalban pedig sikerült a küllőre is rálelni!

Fotó: Selmeczi Kovács Ádám
A seregélysármány – A nyakatekertebb, régi nevén rizscsiröge nekünk leginkább (az angol elnevezése miatt) Bobolink néven ismerős. Eléggé nomád, kóborló madár: 2016-ban egy finn megfigyelő látta, majd egy hét múlva nekünk sikerült rátalálni egy verébcsapatban
Fotó: Selmeczi Kovács Ádám
Vörhenyes fülemülerigó, avagy Veery (Catharus fuscescens). Több mint 30 ember örülhetett neki mint új fajnak 2015 októberében – Horváth Gábor, magyar megfigyelőnek köszönhetően.

Szelek szárnyán, hajók tatján

Persze joggal merül fel a kérdés: hogy a csudába tudja leküzdeni a mintegy 4000 km-es atlanti utat egy hullámzó röptű (alapvetően rövid távon mozgó és nem is vonuló) harkály?!

A rövid távú vonuló és rosszul repülő fajoknál nyilvánvaló a külső segítség, míg a vízi- és tengeri madaraknál ez nem szükséges.

Pár éve Kanadából indult egy teherhajó, aminek a fedélzetén tucatnyi hóbagoly rostokolt: a nehézkesen repülő Harry Potter-kedvencek jól elvoltak a fedélzeten levadászható patkányokkal, és csak akkor kapcsoltak, amikor ezekből kifogytak, azonban hiába is próbáltak lelépni, a partok már igencsak távol voltak...

Így hát behajóztak Európába (Antwerpenben olyan tömeg fogadta őket, hogy a cannes-i sztárok belesárgultak volna), később pedig – kis kondíció-javítást követően – áttelepítették őket Svédországba.

A madarászok természetesen folyamatosan figyelik a virtuális térben közölt teherhajó-forgalom alakulását, a szigetek közelében elhaladó hajók (a nyugati szél mellett) jelentősen növelik az amerikai fajok érkezési esélyeit. A különösen erős nyugati szeles időszakok (sokszor az USA keleti partja melletti hurrikánok maradékai) számtalan élőlényt sodornak át Corvóra – a madarak mellett a nagy testű lepkék, köztük a vándorló hajlamú, pompás királylepkék (Danaus plexippus) a legfeltűnőbbek.

Fotó: Selmeczi Kovács Ádám
Ribeira – A csupasz vulkáni oldalról lefutó völgyek a legjobb, ám egyben legnehezebben járható madarászhelyek. Nehezítésként a völgyecskék között kőfalakkal elkerített legelőkön át vezet az út
Fotó: Selmeczi Kovács Ádám
Csíkos kéregjáró – Régebbi nevén bibirke (Mniotilta varia), amely angolul a sokkal fantáziátlanabb Black-and-white Warbler nevet viseli. A hazai erdőkben gyakori fakúszókhoz hasonló életmódú, amerikai madár; igen gyorsan mozog a fákon, legtöbbször csak villanásnyi időre lehet megpillantani a lombkoronában
Fotó: Selmeczi Kovács Ádám
2017 nagy dobása – A rozsdás lombjáró (Setophaga castanea). Bár volt egy korábbi megfigyelése Angliából, azt hivatalosan nem fogadták el a madár-ritkaságokkal foglalkozó szakmai szervek, így ez az első WP-s adata
Fotó: Selmeczi Kovács Ádám
Amivel 2017-ben a legtöbbet szenvedtünk – e fiatal narancstorkú lombjáró (Setophaga fusca) volt. Az 5. WP-s előfordulás. Bizonyítása nem volt egyszerű, mivel a madár naponta csak egyszer-egyszer került elő a sűrű borókabokrok takarásából

BIG YEAR WP – AVAGY FINOM-E A CORVÓI BUKTA?

A madármegfigyelés világméretű hobbi, amelynek azért számos természet- és ezen belül nyilván madárvédelmi vonatkozása is van. Az alapok itt is az angolszász vonalból érkeztek, szleng jellegű szavak, ill. kifejezések tömkelegével. Ezek egyike a Big Year, amit a 40-es évektől játszanak világszerte (bár alapvetően az USA-ból indult). A lényeg: egy év alatt a lehető legtöbb madárfajt látni az adott területen, térségben. (Ebből született a már hivatkozott, David Frankel által rendezett, könnyed film Owen Wilson, Jack Black és Steve Martin főszereplésével.)

A WP-ben leginkább országokon belül zajlik mindez, de tavaly három svéd megfigyelő gondolt egyet, és az egész évet átmadarászta, jól felépített stratégia mellett végigutazva az Uráltól a Zöld-foki-szigetekig terjedő faunaterületünket. Mivel az elgondolásaikat, illetve eredményeiket a virtuális térben is megosztották a www.bigyearwp.com oldalon, tudni lehetett, hogy októberben legalább két hetet Corvón töltenek. A hónap közepén azonban elhűlve tapasztaltuk, hogy (minden figyelmeztetés és javaslat ellenére) nem vették komolyan a „Szikla” szlogenjét, és egy óvatlan pillanatban távoztak a szigetről. Nem kellett volna… Egy nappal később elkezdődött a „madáreső”, és közel 15 olyan faj került elő, amit csak itt lehet(ett) látni, köztük a WP 1. rozsdás lombjárót (Setophaga castanea), vagy a WP 5. csuklyás lombjárót (Wilsonia citrina).

A ballépésről Claes Wikström később – kellően megtörten – a „Rule #1 Never leave Corvo” bejegyzésben számolt be. Mindemellett a három svéd kiválóan zárta az évet, hiszen senki sem gondolta volna, hogy a WP-ben egy év alatt 761 fajt „távcső elé lehessen hozni”!

Fotó: Selmeczi Kovács Ádám
Vörösmellű magvágó (Pheucticus ludovicianus) – bár A fiatal madaraknak (mint amilyen a képen is látható) még nincs szép, vörös melle, de a szárnybélés igencsak feltűnő. A WP-ben ezt a fajt is Corvón lehet a legnagyobb biztonsággal megfigyelni

Madarak a Sziklán

Egy biztos: Corvón nemcsak ragadozók nincsenek, de a sziget névadóját, azaz a varjút is hiába keresnénk. A fauna alapját olyan közönséges, nálunk is általánosan elterjedt fajok adják, mint a fekete rigó (Turdus merula), a barátposzáta (Sylvia atricapilla) és az erdei pinty (Fringilla coelebs). Ami, ezeken felül távcső elé kerül, az (legalábbis vonulási időben) szinte bizonyosan amerikai érdekesség.

A legfontosabb madártani értéket persze nem ezek az elkeveredett vándorok, hanem a ma már veszélyeztetett tengeri vészmadarak költőtelepe jelenti. A bekerített, szőrmés ragadozóktól és kártevőktől (értsd: négylábú házi kedvencek, illetve patkányok) mentesített területeken komoly állományban költ a mediterrán (Calonectris borealis) és az atlanti vészmadár (Puffinus puffinus). E különleges életmenetű madarak a nappali órákban az óceánt járják, míg éjszaka felkeresik a föld alatt lévő költőüregeiket, ahonnan messzire hallatszik kísérteties, nyávogó-szörcsögő hangjuk.

Fotó: Selmeczi Kovács Ádám
A szürke (vagy a barna) ötven árnyalata – Keleti légykapótirannusz (Contopus virens). Egyelőre ezen a művésznéven fut az Eastern Wood-Pewee nevű amerikai faj. E példányt – amely az első WP-s adat – a francia Pierre-André Chrocet találta. Érdekes módon másnap előkerült egy másik madár is. Mindennek ellenére alig 40 madarász WP-listáján szerepel a faj!
Fotó: Selmeczi Kovács Ádám
Hókócsag (Egretta thula) – A hazánkban is fellelhető kiskócsag amerikai megfelelője. E sokat látott példány a magyar csapatnak köszönhetően került újra a megfigyelők elé 2016-ban Flores szigetén