Idén esedékes az az országjelentés, amely a közösségi jelentőségű fajok és élőhelyek természetvédelmi helyzetéről számol be, ezért a Magyar Rovartani Társaság 2018-ban úgy döntött, hogy három ilyen faj közül kerüljön ki az Év rovarja. A nyilvános szavazás 2018. december 6-án zárult, és egy bogár győzelmét hozta (65,50%). Második helyen egy szöcske végzett (19,25%), és – némi meglepetésre – a benevezett pillangónak csak a harmadik hely jutott (15,25%)
Közösségi jelentőségű fajok
Az Európai Unióban unikális, vagy uniós szinten veszélyeztetett élőhelytípusokat és fajokat közösségi jelentőségű élőhelyeknek, illetve fajoknak nevezik.
Havasi cincér (Rosalia alpina)
Magyarország egyik legszebb bogara, a Duna–Ipoly Nemzeti Park címerállata júliusban rajzik. Ebben az időszakban, a nagy hőségben amúgy a bogarak száma már csökken – az igazi „bogáridő” tavasz vége, nyár eleje –, de középhegységeink magasabban fekvő, vagy nedves-hűvös völgyeiben zöldellő erdőségeiben ekkor jelennek meg a kifejlett cincérek. Ilyenkor már hosszú lárvaélet van mögöttük: 3-4 évig fejlődtek különböző fák, leginkább a bükk törzsében és vastagabb ágaiban. Nem károsítanak: az elhalt, de még nem korhadt fákat kedvelik. A kéreg alatt bábozódnak, majd ide, a kéreg alá és parányi réseibe rakják le petéiket a megtermékenyített nőstények.
A fakitermelések helyszínén tucatszám gyűlnek össze a farakásokon. Először a napos oldalon, majd ha már megelégelték, áthúzódnak az árnyékba. A hímek a maguk területéről hosszú csápjaik fenyegető billegetésével űzik el a betolakodókat, kivéve persze a valamivel vaskosabb testű és sokkal rövidebb csápú nőstényeket. Meleg időben könnyedén szárnyra is kapnak.
Az Atlanti-óceántól a Kaukázusig elterjedt faj Nyugat- és Közép-Európa egy részéről már kipusztult, míg Dél-Európában még gyakoribb. Magyarországon a Dunántúl erdős vidékein találkozhatunk vele gyakrabban, de a Duna másik oldalán, a Börzsönyben is igen elterjedt.
Magyar tarsza (Isophya costata)
A furcsa nevű tarszák a szöcskék egy sajátos csoportját alkotják. Éppen úgy, mint a többi egyenesszárnyú rovarnak, a leghátsó, harmadik pár lábuk meghosszabbodott. Ám az nagyon vékony, szó sincs arról, hogy a termetes állatok ugrándozni tudnának! Ha veszély fenyegeti őket, inkább csak levetik magukat az aljnövényzetbe, ahol zöld rejtőszínük valóban védelmet biztosít. Növényevők és nem válogatósak. A nőstények hosszú, ívelt és oldalról ellapított tojócsövükkel a talajba rakják petéiket, amelyek nagy részéből csak két-három év multán, tavasszal bújnak ki a felnőttekhez hasonló, de szárnyatlan lárvák. Ez a szakaszos, elhúzódó kelés biztosítja, hogy a katasztrofális éveket is átvészelhesse a populáció.
Közel száz fajuk a Kárpátok hegyvidékein, a Balkán-félszigeten és a Közel-Keleten él. Nehéz megkülönböztetni őket – a megszólalásig hasonlítanak egymásra, de szó szerint: a cirpelésük ugyanis különböző. A magyar tarsza a Kárpát-medence bennszülött szöcskéje, állományának nagy része hazánkban él. (Már csak ezért is a mi felelősségünk a faj fennmaradásának biztosítása.)
Kis Apolló-lepke (Parnassius mnemosyne)
A „kétlaki” lepkék közé tartozik, hernyójának és a kifejlett rovarnak, az imágónak más-más az élőhelye. A hernyó keltikén (Corydalis) él, és ezeket leginkább az üde lomberdők fellazult szélén találja meg. A lepke viszont májustól júliusig napsütötte réteken imbolygó szárnyalással keresi a virágokat, főleg a kék és lila színűeket. A párosodás során a hím szaruszerű, megkeményedő anyagból egyféle erényövet illeszt a nőstény potrohvégére, így nem lehetséges a más fajoknál gyakori többszörös megtermékenyítés. A peterakás után két héttel már fejlett hernyócskákat találunk a peteburkon belül. Ebben az állapotban élik meg a nyarat, majd áttelelnek, és csak a következő tavasszal kelnek ki. Ekkor aztán sietniük kell a táplálkozással, mert szűkre szabott az idejük: a táplálék, a keltikék vegetációs ideje ugyanis rövid.
A faj európai populációinak nagy része többé-kevésbé erősen veszélyeztetett: sok helyen a kipusztulás szélére sodródtak, vagy már el is tűntek. Magyarországon szerencsére ilyen veszély még nem fenyegeti, a Dunántúlon és az Északi-középhegységben elterjedt – talán a börzsönyi Nagy-Hideg-hegyen honos állománya a legnépesebb –, de az Alföldön csak elszigetelt maradványcsoportjai élnek.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
