A sénaque-i apátság (amely a „nagynak” titulált forradalom pusztítása ellenére nagyjából épen maradt, sőt ma is működik) után átvágtam a Petit Luberon és a Grand Luberon közti kb. 500 m magas hágón, amikor földbe gyökeredzett a lábam: „Forêt des cedres” hirdette az útjelző tábla. Ez a hézagos francia nyelvtudásom szerint is, cédruserdőt jelent! Itt, Európában!

A pár kilométeres kitérő végén parkoló, tanösvény és az erdészet lelkes, fiatal munkatársai fogadtak – és egy másfél évszázados atlaszcédrus (Cedrus atlantica Endl.) erdő...

Ez a cédrusféle – szemben a libanoni cédrussal – jól szaporodik magról. Ez tette lehetővé, hogy 1861-ban Bonnieux település külterületén bevessenek vele egy hegyhátat. Közel 60 év múlva újabb területtel bővült az állomány. 1952-ben viszont csapást mért rá egy hatalmas erdőtűz, a Petit Luberon-hegység nagy területén pusztítva. Ám a cédrusokat nem érték el a lángok! „Ennek örömére” 1970-ben erdőgazdasági utakat vágtak az erdőbe, megkönnyítve a majdani fakitermelést, illetve egy esetleges újabb tűzvész esetén a tűzoltók munkáját.

A fakitermelés végül elmaradt, de nem a fák miatt, hanem a cédrusokon és a közelükben fészkelő ragadozó madaraknak köszönhetően. Ugyanis 1992-ben természetvédelemi oltalom alá került – nem a cédruserdő, hanem a madarak élőhelye… Végül nagy sokára valaki felismerte az erdő egyediségét és értékét is, és 2013-ban a cédrusokra is kiterjesztették a védelmet, valamint a területet megnyitották a látogatók előtt. Feladat ezek utánra is maradt bőven: nemcsak a terület karbantartása, hanem a hírverés is, hisz az útikönyvek nem beszélnek erről az egyedülálló erdőről, és a környéket sem lepték még el az útjelző táblák, leszámítva azt az egyetlenegyet, amit én is csak véletlenül vettem észre…