A Tejút csillagcsoportjait, kozmikus molekulafelhőit nézve egy erősen kaotikus világ bontakozik ki előttünk. Galaxisunkban, a Naprendszer környezetében a rendezetlenség és véletlenszerűség az úr.

Ha pedig kivételesen feltűnő formai szabályszerűségre bukkan a csillagokat vizsgáló kutató, erősen el kell gondolkodnia az okokon.

A kaotikus csillagközi világban üdítő jelenségnek számítanak a már-már arcátlanul szabályos alakot öltő planetárisködök. Feltűnő szépségük ellenére galaxisunkban roppant ritkák e körszimmetrikus, világító gázfelhők. Annak ellenére, hogy a csillagok 90%-a planetárisködként fejezi be a „létét” az univerzumban, a 200 milliárd csillagból álló Tejútban ma mindössze 3000 létezik belőlük. Ennek oka, hogy a planetárisköd-állapot nagyon rövid ideig, mindössze 10-20 ezer évig áll fenn egy csillag életében, miközben a csillag-élethossz akár 5–10 milliárd év is lehet!

Ritkaságuk ellenére a planetárisködök formagazdagsága lenyűgöző. A változatosság titka a keletkezés körülményeiben rejlik. Az üzemanyagából kifogyó Nap-típusú csillag felforrósodik, és egy gigantikus pukkanás, úgynevezett koronakilökődés során körszimmetrikusan lefújja magáról az űrbe a külsőbb anyaghéjait, a tömegének meghatározó részét. A visszamaradt szuperforró csillagmag ultraibolya sugárzásával fénylésre készteti a kidobott anyagfelhőt, és felragyog a szabályos planetárisköd.

A planetárisködöknek azonban csak a 20%-a gömb alakú. Több, a Földről első pillantásra gömbszerűnek tűnő alakzatról kiderült, hogy amit legtöbbször annak láttak, az valójában bonyolultabb formavilág. A kezdeti csillagnak többnyire van perdülete, azaz forog saját tengelye körül, ami erősen hat a kialakuló köd szerkezetére. Ez és más közrejátszó tényezők a planetárisköd-formák egész halmazát hozták létre. Létezik korong, gyűrű alakú, hengeres, bipoláris és akár szabálytalan is.

A Hélix-köd

Hatalmas kozmikus szemként tekint le ránk, a Földünkhöz legközelebb eső planetárisköd, szintén bonyolult alakzat. A kétdimenziós felvételen valójában egy hosszában megnyúlt forgás-ellipszoidot látunk. Ez azonban nem a teljes ködösség, hanem annak csak a belső kék udvara, ami felénk domborodik. A kék udvar egyenlítője mentén sűrű világító anyagcsomók, apró üstökösszerű jelenségek sorjáznak, mint valami sárga úszógumi egy tojás körül, ami a kozmoszban lebeg. Az anyagcsomók körül a szélső vöröses régiók egy vaskos korongot képeznek, melynek a legkívülebb eső részei már aszimmetrikusan beleütköztek a lokális csillagközi anyagfelhőkbe. Ezek alkotják a kozmikus szem szemöldökét. A Hélix-köd korongjára felülről látunk rá, a Földről 70-80 fokos szögből. A teljes ködösség 6000 és 12 000 évvel ezelőtti időszakban keletkezett, belső részei ma is lassabban, a külsők valamivel gyorsabban tágulnak, míg teljesen el nem oszlanak, és el nem tűnnek a távcsövek vizsgáló tekintete elől.

A tudomány mai állása szerint a Nap is hasonló véget ér majd úgy 5 milliárd év múlva – és akkor majd távoli civilizációk a távcsöveikkel egy csodálatos planetáris köd létrejöttének lehetnek szemtanúi! Vagy épp fordítva...

Már nem tudhatjuk meg, hogy a Hélix-köd szülőcsillaga körül milyen planetárisvilágok létezhettek korábban, amik a csillaggal együtt pusztulhattak el.