A Duna (holt)ágainak errefelé se szeri, se száma. Ahány vízfelület, annyi természeti és kulturális érték. Még ma is, pedig ez a Szigetköz már messze van a hajdani, embert próbáló és az életet minden ízében meghatározó, vad vízivilágtól
A földrajzórán – elméletileg – úgy tanultuk: az itteni két Duna-ág (az Öreg- és a Mosoni-Duna) ölelésében fekszik Magyarország legnagyobb szigete. Ez persze nehezen érthető és látható-érzékelhető így, szigetként közelítve a területhez, hiszen
rengeteg zátonysziget, folyóág, holt- és élő meder hálózza be azt a hatalmas hordalékkúpot, amit az Alpok felől érkező, erejét vesztő, így hordalékának nagy részét lerakó Duna épített.
Ráadásul van még jócskán ide illeszkedő terület a szomszédos Szlovákiában is, hisz a Csallóköz is ugyanúgy a nagy, Duna lerakta üledéken keletkezett, Duna-víz meghatározta vízivilág tagja.
Valójában tehát arról van szó, hogy az óriási, kavicsos kúppaláston évezredek, sőt évszázezredek során igen változatos utat jártak be a mai vízfolyások ősei, és ez a dinamikus helyváltoztatás – hordalékmozgatással és -felhalmozással kísérve – ma sem ért véget, bár az ember ebbe jócskán beleavatkozott. A változatos futású, instabil helyzetű medrek, a hatalmas ártéri erdők, az áradásokhoz alkalmazkodott településrendszer és tájhasználat összességében vadregényes varázsával kápráztatja el az arra járót. A fővárosból ideiglenesen át is települtem ide egy évre, hogy végigkísérjem a természet körforgását.
Bár maga a nagy hordalékkúp 130 km hosszú és kb. 50 km széles, orsó alakú képződmény, melynek dunai üledékvastagsága a 300 m-t is meghaladja, maga a Szigetköz – 50 km-es hosszával és 6–8 km-es szélességével – ennek csak egy szelete.
A lápok, rétek, fattyúágak, kisebb-nagyobb csatornák és különböző magasságú, rendszeresen elöntött árterek vagy épp gátakkal védett és magas mezőgazdasági hozamú síkvidékek elképesztően változatos természeti és kulturális értékekkel csábító területére érkeztem.
Legendák felé
E kétlépcsős táj – ártér és ármentes magaslatok – ahogy folyóvízközeli síkságainkon mindenütt, itt is alapvetően meghatározta az életet. A mocsaras, ingoványos árterek sosem a megtelepedés színhelyei, a lakosság mindig is kizárólag a magasabb, gyakran szigetszerűen jelen lévő szintekre költözött. A hátak, magaslatok nem voltak épp könnyen megközelíthetők, de ahogy mentesek voltak az áradásoktól, úgy menedékhelyet jelentettek a történelem viharaiban is. A sajátos környezethez való alkalmazkodás ráadásul biztos megélhetést is nyújtott.
A nedves rétek és a magasabb növényzetű árterek egész évben jó legelőnek számítottak, az erdős területek építőanyag-forrásként is működtek, a víz halat hozott, a művelhető földek pedig a jó felszín alatti vízellátottság miatt gazdag termést biztosítottak.
A legrégebbi, klasszikus tevékenység a halászat volt. Az élő és holtvizek sokasága, a nagy kiterjedésű mocsarak az úszvalegeltetés módszerét támogatták. A fonók és a változatos kézművesség a rengeteg nádat, fűzfavesszőt, kukoricacsuhét hasznosították: folyamatosan készültek a szerszámok, használati tárgyak, partvédő vesszőfonatok. Az ártéri erdők faanyagából házak, bútorok, ladikok és kompok születtek. Virágzott a hajóvontatás, a pákászat, de az Alpokból érkező hordalékból történő aranymosás is. Emléküket, a korabeli viszonyokat a régészeti leletek és évszázados pályafutású, még épp megmaradt tárgyi emlékek mellett a Szigetköz hagyományai, mese- és mondavilága őrzi.
A Mosoni-Duna partján fekvő Halászi eredetmondája szerint a mosonmagyaróvári uraság kegyetlensége és kapzsisága elől elmenekültek a halászok. Jöttek a Duna folyása mentén fölfelé, míg egy szép területre értek: mindenfelé hatalmas erdők és sok vad fogadta őket. Kunyhókat építettek, egy bokorban (értsd: csoportban) maradtak, közösen halásztak. Ám a nagyúr megtalálta a szökevényeket és parancsba adta, térjenek vissza a birtokára!
Ám éppen arra vadászott a király, akit a halászok frissen fogott csukából főzött, ízletes halászlével kínáltak. Cserébe írást, oklevelet kaptak az uralkodótól, ami biztosította függetlenségüket.
Ez ellen már nem tehetett semmit az óvári elöljáró. Azóta a halászok itt élnek, falujukat pedig Halászinak hívják.
És tényleg, Árpád-kori eredetű halásztelepülésről van szó: 1334-ben Halaz néven említik, 1490-ben Halázy, majd Halászynak hívták a királyi udvar hal-ellátóinak lakhelyét. De még ma is megvan az Óvár és Halászi közötti „köldökzsinór”: a 3000 fős falu a majd’ 34 ezres város agglomerációja – megannyi munkavállaló jár át onnan dolgozni.
Életmódváltás
A rokon családok egykor egymáshoz közel építették házaikat, s közösen halásztak – azaz halászbokrokban éltek. Egytörzsű ladikkal, vastag fatörzsből kifaragott bödönhajóban jártak. A vízjárta területekre telepített építményeik agyaggal tapasztott sövényfonatfalúak voltak: az áradás ugyan kimoshatta, de az épület állva maradt, aztán helyreállítani sem volt nehéz.
A vizenyős réteket a 19. századi szabályozások előtt gyakran elöntötte a Duna, ekkor könnyű volt halászni is: a mélyedésekből szinte kézzel fogták ki a halakat, és nemcsak a közeli piacokra vitték a zsákmányt, hanem Pozsonyba, Bécsbe, Budára is.
A legkeresettebbnek a csuka, harcsa, süllő, márna, ponty és a mérete miatt „tengeri bornyú”-nak is nevezett viza számított. A zsombékos, mocsaras területen csíkokat gyűjtöttek, és a győri piacon teknősökkel, rákokkal együtt árusították, de a klasszikus ártéri gazdálkodás jegyében a marhacsordák is gyakran ugyanezeket a nedves réteket taposták és a jellemzően gyermekfelügyelte libacsapatok sem jártak messze.
Mindez persze a múltté, de a nedves közeg szeretete ma is tetten érhető. Nehéz eldönteni, csónakból van-e több vagy kerékpárból: szinte egymást érik a kikötőkben sorjázó ladikok és motoros vízi járművek. A folyami evezés, vízitúra-kirándulás egyik legjobb hazai helyszínén járunk.
A tájhasználat, a munkamegosztás és a megélhetés viszont már messze került a vízszabályozta, egykorvolt körülményektől. A gátak, ásott csatornák, zsilipek, terelések, kanyarulatlevágások itt is gyökeresen átformálták a környezetet, az életmód és a gazdálkodás teljesen átalakult.
Jókora az ausztriai munkavállalók száma, a települések a külsőségeket tekintve kifejezetten virágzóak, ám meglepő, milyen sűrűn köszönnek a települések utcáin. Ennek legszokatlanabb eleme a kölcsönös tegezés – ismerősök és ismeretlenek között egyaránt.
Élő kincs
A fűz- és égerlápok, a bokorfüzesek, a puha- és keményfaligetek kifejezetten gazdag életközösségek otthonai – ugyanúgy, mint a vizek világa. A hazai halfajoknak 80%-a és edényesflóránk 47%-a fellelhető itt. A sokszínűség persze szinte mindenben megjelenik – a rovaroktól az emlősökig, a lápi póctól a fekete gólyán át a hódokig.
„Kik fogják szeretni? – teszi fel a kérdést Klemencz Henrik a Szigetközt bemutató, Folyóparton című kiadványban. – Nem a nagyvárosi hangulatot kedvelő turisták, hanem akik a csendet, békét és természetközeliséget választják. Vízi emberek, túrázók, horgászok szinte paradicsomi hangulatban tölthetnek el itt akárhány napot...”
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
