Négy óra alatt ropogósra sül a malac az erdei szálláshelyen. Az ízletes falatokért állat és gazdája is megdolgozott a rengetegben. De a svinjárok többek a pecsenyéjüket sütögető disznópásztoroknál: évszázados tudást birtokló, maroknyi csoport, erdei szabadegyetemükön okosodott tudósok, akiktől lehet
és kell is tanulni – akár malacsütés közben is. Vén tölgyesek és mocsarak rejtekén etnoökológusok eredtek a kocák és a lassanként feledésbe merülő tudás nyomába
Trágyában bővelkedő, szűkös betonfekhely garantálja a hatékony hízáshoz elengedhetetlen mozgásszegény életformát. Mindehhez „étkezésként” tápkeverék, jó esetben némi szemes takarmány – íme, a sertéshizlalás ma megszokott falusi receptje. Ha egyáltalán még látunk disznót, az valahogy így néz ki. (És akkor a nagyüzemi sertéstartást még nem is említettük.)
Nem volt ez mindig így, és jó hír, hogy ma is van élet az ólon túl, még ha kevesek számára is. Amíg a magyar és nemzetközi néprajzi irodalomban csak úgy hemzsegnek a sertés szabad tartásáról szóló leírások, ez a gazdálkodási forma hazánkban ma már csak néhány biogazdaság elkerített legelőjén érhető tetten. Az okok sokrétűek: a birtokviszonyok átalakulásától az agrártámogatási mechanizmusokon keresztül a fogyasztók nemtörődömségéig hosszan sorolhatnánk.
Déli határunktól nem is olyan messze azonban – ha elszigetelten is – máig él az erdei szabad sertéstartás hagyománya. Mindez nemcsak kulturális örökségként jelentős, de olyan hagyományos ökológiai tudást is hordoz, amire az elkövetkező generációk építkezhetnek.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek