A baobab-nagymama nyomában

Úton vagyunk a sziget délnyugati végén fekvő Tsimanampetsotsa-tó és az azonos nevű nemzeti park felé, ami madagaszkári viszonylatokban is csúcstartó a különleges, bennszülött növény- és állatfajok tömegével. Egy több, mint zsúfolásig tömött „bozóttaxi” nyomában szívjuk a port a földúton. Amikor megáll az egyik falu mellett, hogy pár utas leszálljon (röpke számolás: 20 ember utazik 8 helyen), odakanyarodunk, és felajánljuk, hogy átveszünk néhányat az utasok közül. Nagymama az egyéves kisunokával lelkesen beül a hároméves, madagaszkári lakos Juli unokánk mellé, a többieknek a platón jut hely. Hamarosan visszakapjuk a szívességet az utasoktól, amikor lerobban az autónk, és csak úgy tudjuk a süppedős homokon betolni, hogy az időközben bennünket beérő taxiról nevetve leszálló legények is besegítenek.

A 20 km hosszú, enyhén lúgos, türkizkék színű nátrontó nevét elsőre és másodikra sem bírjuk se kiejteni, se megjegyezni. Vezetőnk elmagyarázza, hogy a név azt jelenti: „tó, delfinek nélkül”, mert azóta, hogy nincs kapcsolata a tengerrel, a delfinek elköltöztek. Érzünk ugyan némi logikai bukfencet, de nem firtatjuk, mivel a tavat a helyiek szent helyként tisztelik.

Csónakkal tilos a vízre menni, és a legenda szerint, ha egy vazaha (fehér ember) a vízhez ér, az menten elnyeli. És valóban: a partján a sós-mocsaras rész olyannyira csúszós, hogy inkább nem próbálkozunk, csak gyönyörködünk a háborítatlan vízben gázoló flamingókban.

A tó körüli vegetáció jellegzetes példája az extrém szárazságot is jól tűrő tüskeerdőknek. Növényei közül számos gyógyászati célból is érdekes, ám van köztük olyan mérgező euphorbia is, hogy megérinteni sem tanácsos: a nedve szembe kerülve vakságot idézhet elő, ha pedig fűrészelik, a por is égési sérüléseket okoz! Egy megszólalásig ugyanúgy kinéző, másik euphorbia viszont pont az ellenmérget termeli. Mivel nem tudjuk megkülönböztetni őket, inkább ne nyúljunk egyikükhöz sem!...

Több száz éves, gigantikus gumólábfákkal is találkozunk, melyek fölött az idő észrevétlen repül el: a fotók tanúsága szerint ma is egészen pontosan úgy néznek ki, mint két évtizeddel ezelőtt. Az álkaktusz-nemzetségbe tartozó „polipfáknak” pedig tényleg nyolc karja van, viszont a tüskék között szép, szabályos sorrendben kis pozsgás levelek ülnek, így fel sem merül, hogy a kaktuszokkal bárki is összetévesztené őket.

Fotó: fotó: Medvey András
Gumólábfa – A gumólábfák a száraz, sziklás terepeket kedvelik. Az extrém megvastagodott törzsükben elraktározott víz segítségével vészelik át a több hónapos szárazságot. A fiatal példányokról a tüskék az idő előrehaladtával leválnak, az idősebb példányokat már simogatni is lehet
Fotó: Borhegyi Veronika
„Polipfa” ága, közelről – A nyolckarú, álkaktuszfélékhez tartozó „polipfa” egyik karján jól látszik, hogy a védekezésül szolgáló tüskék között szabályos sorokban kis pozsgás levelek ülnek. A száraz évszakban a levelek lehullanak, ezzel is csökkentve a párologtatás okozta vízveszteséget

A fő attrakció azonban a „nagymama-baobab”, egy radiokarbon-mérések alapján 1600 évesnél is öregebb fa, amely az évek és saját súlya alatt összenyomódott, ráncos és bibircsókos lett. A baobab törzse ugyanis rengeteg vizet raktároz, amiből ha veszít, a növény mint egy leeresztett lufi, összeroskad. A nagy víztartalmának köszönheti, hogy nem végzi faszénként, így a kiirtott erdők mementóiként egyedül állnak a tájban szerte az országban.

Fotó: Medvey András
Grandma baobab – Egyes ikonikus példányok saját nevet is kapnak: az 1600 évnél is idősebb Grandma baobab a törzséből elveszített víz miatt olyan ráncos és annyira összetöpörödött, mint egy ősöreg nagymama

Szerencsések vagyunk, mert sikerül egy kontyos selyemkakukkot megpillantani – jöttünkre fejvesztve menekül a bokrok alá. De látunk vörösvállú és sarlós vangát, nagy vázapapagájt, pirosvállú zöldgalambot. Úton visszafelé még időben eltávolítunk a kerekek útjából egy madagaszkári sugaras teknőst, ami szemmel láthatóan nincs tisztában, hogy vigyáznia kéne magára, hiszen mint kritikusan veszélyeztetett, kihalás szélén lévő faj szerepel a nyilvántartásokban.

Oázis a Halál-völgyben

Az Isalo az ország első, még 1962-ben alapított nemzeti parkja. 80 km2-es területét nem sokkal a Franciaországtól való függetlenség elnyerése után hozták létre az ország nyugati felén az elsősorban állattenyésztésből élő bara és betsileo törzsek területein.

A törzseket ugyan kitelepítették, de szent hagyományaikat továbbra is gyakorolhatják, többek között halottaikat eltemetni is visszajárnak a nemzeti park területére.

A homokkővidéket az időjárás erői különleges formákra koptatták, azonban a helyenkénti magas vasérctartalom tompította az erózió erejét, így különleges, lapos tetejű, oszlopszerű formák jöttek létre.

Fotó: Medvey András
Isalo „Death Valley” – Az Isalo Nemzeti Park száraz völgyét először megpillantva mintha sziklába vájt épületeket látnánk a túloldalon, de ezeket a formákat valójában a szél és a víz alakította ki

A park a száraz lombhullató erdők zónájában fekszik, a szárazsághoz alkalmazkodott tapia-erdőtársulásoktól kezdve, az őshonos réteken át a folyóvölgyekben növő örökzöld, párás erdőkig. Megdöbbentő látvány, amikor a több kilométer hosszú, kiszáradt medence – amit a helyiek csak „Death Valley”-nek neveznek – szélén letekintve, buja növényzetet pillantunk meg: a folyó mély völgyet alakított ki magának, a lezúduló vízesés egy meleg vizű, természetes medencében végződik, a tavacska partján csavarpálmákkal. Biztos távolból egy madagaszkári fekete bülbül és néhány zöld gyurgyalag figyeli, ahogy tanakodunk, hogy vajon merjünk-e megmártózni a vízben, vagy inkább tartunk a bilharziától...

Fotó: Holderith Noémi

Olvasd el teljes cikkünket a nyomtatott lapszámunkban!