A baobab-nagymama nyomában
Úton vagyunk a sziget délnyugati végén fekvő Tsimanampetsotsa-tó és az azonos nevű nemzeti park felé, ami madagaszkári viszonylatokban is csúcstartó a különleges, bennszülött növény- és állatfajok tömegével. Egy több, mint zsúfolásig tömött „bozóttaxi” nyomában szívjuk a port a földúton. Amikor megáll az egyik falu mellett, hogy pár utas leszálljon (röpke számolás: 20 ember utazik 8 helyen), odakanyarodunk, és felajánljuk, hogy átveszünk néhányat az utasok közül. Nagymama az egyéves kisunokával lelkesen beül a hároméves, madagaszkári lakos Juli unokánk mellé, a többieknek a platón jut hely. Hamarosan visszakapjuk a szívességet az utasoktól, amikor lerobban az autónk, és csak úgy tudjuk a süppedős homokon betolni, hogy az időközben bennünket beérő taxiról nevetve leszálló legények is besegítenek.
A 20 km hosszú, enyhén lúgos, türkizkék színű nátrontó nevét elsőre és másodikra sem bírjuk se kiejteni, se megjegyezni. Vezetőnk elmagyarázza, hogy a név azt jelenti: „tó, delfinek nélkül”, mert azóta, hogy nincs kapcsolata a tengerrel, a delfinek elköltöztek. Érzünk ugyan némi logikai bukfencet, de nem firtatjuk, mivel a tavat a helyiek szent helyként tisztelik.
Csónakkal tilos a vízre menni, és a legenda szerint, ha egy vazaha (fehér ember) a vízhez ér, az menten elnyeli. És valóban: a partján a sós-mocsaras rész olyannyira csúszós, hogy inkább nem próbálkozunk, csak gyönyörködünk a háborítatlan vízben gázoló flamingókban.
A tó körüli vegetáció jellegzetes példája az extrém szárazságot is jól tűrő tüskeerdőknek. Növényei közül számos gyógyászati célból is érdekes, ám van köztük olyan mérgező euphorbia is, hogy megérinteni sem tanácsos: a nedve szembe kerülve vakságot idézhet elő, ha pedig fűrészelik, a por is égési sérüléseket okoz! Egy megszólalásig ugyanúgy kinéző, másik euphorbia viszont pont az ellenmérget termeli. Mivel nem tudjuk megkülönböztetni őket, inkább ne nyúljunk egyikükhöz sem!...
Több száz éves, gigantikus gumólábfákkal is találkozunk, melyek fölött az idő észrevétlen repül el: a fotók tanúsága szerint ma is egészen pontosan úgy néznek ki, mint két évtizeddel ezelőtt. Az álkaktusz-nemzetségbe tartozó „polipfáknak” pedig tényleg nyolc karja van, viszont a tüskék között szép, szabályos sorrendben kis pozsgás levelek ülnek, így fel sem merül, hogy a kaktuszokkal bárki is összetévesztené őket.
A fő attrakció azonban a „nagymama-baobab”, egy radiokarbon-mérések alapján 1600 évesnél is öregebb fa, amely az évek és saját súlya alatt összenyomódott, ráncos és bibircsókos lett. A baobab törzse ugyanis rengeteg vizet raktároz, amiből ha veszít, a növény mint egy leeresztett lufi, összeroskad. A nagy víztartalmának köszönheti, hogy nem végzi faszénként, így a kiirtott erdők mementóiként egyedül állnak a tájban szerte az országban.
Szerencsések vagyunk, mert sikerül egy kontyos selyemkakukkot megpillantani – jöttünkre fejvesztve menekül a bokrok alá. De látunk vörösvállú és sarlós vangát, nagy vázapapagájt, pirosvállú zöldgalambot. Úton visszafelé még időben eltávolítunk a kerekek útjából egy madagaszkári sugaras teknőst, ami szemmel láthatóan nincs tisztában, hogy vigyáznia kéne magára, hiszen mint kritikusan veszélyeztetett, kihalás szélén lévő faj szerepel a nyilvántartásokban.
Oázis a Halál-völgyben
Az Isalo az ország első, még 1962-ben alapított nemzeti parkja. 80 km2-es területét nem sokkal a Franciaországtól való függetlenség elnyerése után hozták létre az ország nyugati felén az elsősorban állattenyésztésből élő bara és betsileo törzsek területein.
A törzseket ugyan kitelepítették, de szent hagyományaikat továbbra is gyakorolhatják, többek között halottaikat eltemetni is visszajárnak a nemzeti park területére.
A homokkővidéket az időjárás erői különleges formákra koptatták, azonban a helyenkénti magas vasérctartalom tompította az erózió erejét, így különleges, lapos tetejű, oszlopszerű formák jöttek létre.
A park a száraz lombhullató erdők zónájában fekszik, a szárazsághoz alkalmazkodott tapia-erdőtársulásoktól kezdve, az őshonos réteken át a folyóvölgyekben növő örökzöld, párás erdőkig. Megdöbbentő látvány, amikor a több kilométer hosszú, kiszáradt medence – amit a helyiek csak „Death Valley”-nek neveznek – szélén letekintve, buja növényzetet pillantunk meg: a folyó mély völgyet alakított ki magának, a lezúduló vízesés egy meleg vizű, természetes medencében végződik, a tavacska partján csavarpálmákkal. Biztos távolból egy madagaszkári fekete bülbül és néhány zöld gyurgyalag figyeli, ahogy tanakodunk, hogy vajon merjünk-e megmártózni a vízben, vagy inkább tartunk a bilharziától...
A természet is segít
300 km-rel és egynapnyi zötykölődéssel távolabb már a sziget közepén húzódó felföldön járunk. Órák óta gyaloglunk az esőerdő fejünk fölé érő aljnövényzetében, hegynek fel – völgynek le a Nemzeti Parkban. A fák tetejét csak ritkán sikerül megpillantani egy-egy résen keresztül. A jellemzően faágakon élő madárfészekpáfrány számos példánya kerül a lábunk elé: az elmúlt évtized legerősebb hurrikánja, a szigetre tavasszal lecsapott Batsirai oldalszele repítette le őket a magasból. Elvirágzott orchideák, vadbors és a 6-8 méter magas páfrányfák ernyőiben gyönyörködünk, miközben hátizsákunk gyakran beakad a sűrű növényzetben. Percekig keressük a rejtőzködés nagymesterét, a csodás laposfarkú gekkót, az ehhez hasonló óvatlan megállások a nedvesebb aljnövényzetben viszont oda vezetnek, hogy eredetileg gyufaszálnyi, ám a mi vérünkön borsó nagyságúra hízott piócákat kell magunkról eltávolítani.
Követjük helyi vezetőinket, Patrickot és Celestine-t (Madagaszkár minden nemzeti parkjába csak vezetővel lehet belépni), akiknek sikerül megtalálniuk egy arany bambuszmakicsaládot: ránk se hederítve lelkesen rágcsálják az egyedül általuk megemészthető, mindenki más számára mérgező bambusz fiatal hajtásait. A faj egészen 1986-ig rejtőzködött az ember elől, akkor bukkant rá Patricia Wright amerikai főemlőskutató. Egy kiépített gyalogösvény mentén találkozunk egy igen ritka, veszélyeztetett besorolású Milne–Edward-szifakacsaláddal. A hím egészen közel enged minket, de végig a család és köztünk marad.
Az esőerdőben nagyon nehéz bármilyen állatot megtalálni, ám több szerencsével járunk az utak mentén. Számos újabb vangafaj, paradicsom-légyvadász és a nagy kedvenc, kék kua után megfogadjuk a vezetőink tanácsát: pihenünk egyet, majd sötétedéskor visszatérve egy jókora reflektor segítségével keressük a bokrok ágainak végén csüngő kaméleonokat.
A nemzeti parknak csak egy része elsődleges esőerdő, a bejárat körüli részeket egyszer már kivágták, ám a védelemnek köszönhetően újraerdősült – s a különbséget egy nem hozzáértő szem alig veszi észre.
A természet, köszöni szépen, jól megvan, ha hagyják – a terület 1991 óta nemzeti park, amelyet a biodiverzitás megőrzése és a további emberi beavatkozás csökkentése céljából hoztak létre – és ma már az UNESCO Világörökség része is.
Már sosem látjuk őket...
Madagaszkáron nincsenek és nem is éltek az afrikai nagyvadakhoz hasonló méretű állatok. A legnagyobbak a 3 méter magasra megnövő, röpképtelen elefántmadár és a gorillaméretű makifélék voltak. Az ember megjelenésével egy időben haltak ki, valószínűleg az életterük csökkenése és a vadászatuk miatt. Ugyanez a sors vár igen rövid időn belül a szigeten még megtalálható számos más fajra is, ha nem találunk közösen megoldást az élőhely-veszélyeztető erdőirtások megfékezésére, mert az erdőterületek itt is erősen összezsugorodtak az emberi terjeszkedés, a mezőgazdasági művelés, majd később a szarvasmarha-legelőterület, illetve az épület- és tűzifa biztosítása érdekében végzett erdőirtások következtében.
Október elején drámai üzenet érkezik a családi csatornán Madagaszkárról: Antananarivóban, a fővárosban a szálló apró részecskék mennyisége meghaladja a határérték tízszeresét! Hiába zárják az ablakokat, az egész család felső légúti betegségekkel küzd. A főváros lakói kénytelenek azt a füstöt belélegezni, ami ilyenkor az egész országot beborítja: tart az erdőégetés szezonja. Ez pedig az esős évszak novemberi kezdetéig zajlik!
Az erdők pusztulása nemcsak a biodiverzitás csökkenéséhez vezet, hanem a talaj fokozódó eróziójához is, ami megnehezíti az esetleges visszaerdősítést. Az erdők pusztulásának vesztese az ökoturizmus is, ami az ország számára komoly bevételi forrás (lenne).
De a legnagyobb vesztesek a malgas emberek, akik körül a sziget bioszférája rohamtempóban csökken, és a helyén még csak megművelésre alkalmas területet sem tudnak hosszú távra kialakítani. Ma Madagaszkár a Föld egyik legszegényebb és a klímaváltozás terén egyik legerősebben kiszolgáltatott országa...
A remény szigetei
Az Isalo és Ranomafana Nemzeti Parkok között félúton hatalmas sziklaalakzatok tövében bújik meg az Anja Közösségi Park, mely 2001-ben jött létre az ENSZ fejlesztési programjának keretében. A projekt keretében kialakítottak egy védett erdőrészt, melyben ma Madagaszkár legnagyobb gyűrűsfarkúmaki-állománya él.
A siker kulcsa az volt, hogy a helyi farmerek megértették és elfogadták, hogy hosszú távon komoly bevételre tehetnek szert az ide látogató turistáktól, és ebből további oktatási, egészségügyi és élelmezési programokat is tudnak finanszírozni.
Jobban megéri nekik fenntartani az erdőt, mint kivágni és megművelni a területet! Ehhez szükség volt arra, hogy a falu lakói magukénak érezzék a védett erdőt, és ne zárják el azt előlük: a mai napig ők a turisták vezetői, és a természeti kincs őrei is. Megtanulták a növényeket, az állatokat és azt, hogy mi az, ami egy nem-madagaszkári szem számára érdekes lehet. Büszkén mutatják, hogy a sziget legnagyobb és legkisebb kaméleonja is itt él egy helyen, a barlangokban pedig denevérek laknak, és nem 3–4, hanem egyszerre 10-20 gyűrűsfarkú makit lehet 2-3 méteres távolságból szemlélni, amelyek láthatóan hozzászoktak az emberi jelenléthez. Fenntarthatóan megfér egymás mellett a gondosan kialakított rizs- és maniókaültetvény és a háborítatlan erdő.
Ha az ehhez hasonló stratégiák mentén, ahol az egyes, ellenérdekeltnek tűnő szereplőket – mint pl. a földművelők és a természetvédők – sikerülne közös nevezőre hozni, feléledne a remény, hogy a mai katasztrofális állapot további romlását megállítsák, és elinduljon Madagaszkár ökoszisztémájának újraélesztése és ennek következtében a lakosság életkörülményeinek javulása.
Elszigetelten változatos
A Gondwana szuperkontinens keleti része a jura időszakban, 125 millió évvel ezelőtt levált, majd tovább tagolódott, és létrejött a mai Antarktisz, Ausztrália és India. 88 millió évvel ezelőtt erről az utóbbiról vált le Madagaszkár, amely eredeti helyétől 6000 km-re sodródott Afrika partjai felé, és ma a 400 km széles Mozambiki-csatorna választja el tőle.
Élővilága ennek megfelelően az elmúlt 88 millió évben önállóan fejlődött, eközben az összes kontinenst, így Madagaszkárt is benépesítették a madarak és az emlősök. Ezért is hívják sokszor a nyolcadik kontinensnek a szigetet: a közel 15 ezer féle növény 80%-a bennszülött. A világon csak itt találkozhatunk például álkaktuszfélékkel, a gumólábfák többségével, vagy az ország címerében is megtalálható utazókpálmájával. Az Afrikából ismert majomkenyérfák – más néven baobabok – családjába tartozó fajok háromnegyede is valójában nem Afrikában, hanem csak itt él. A legenda szerint az istenek a beképzeltségük miatt megharagudtak a baobabfákra, kihúzták őket a földből, és lombkoronával lefelé visszadugták őket. Valóban, levelet csak elvétve lehet rajtuk találni, olyanok, mintha kiszáradtak volna, pedig nagyon is élnek, testük nagy százaléka vízraktár.
Az állatvilág is hasonlóan sokszínű, és zömében csak Madagaszkáron található fajokból áll. A Dreamworks-filmekből ma már mindenki ismeri a gyűrűsfarkú makikat, ám csupán makiból 103 fajt, illetve alfajt tartanak nyilván, utoljára 2008-ban fedeztek fel újat.
A szigetet különlegessé teszi a nagy testű ragadozók és mérget termelő állatok teljes hiánya is: a legnagyobb ragadozó, a fossza nem sokkal nagyobb egy megtermett kandúrnál. Míg a világ összes kaméleonfajának kétharmada is csak itt él, lelkes madarászok is találhatnak közel 200 olyan madárfajt, ami máshol nem látható.
Annak ellenére, hogy a sziget az Egyenlítő mentén fekszik, megdöbbentően változatos az éghajlata, emiatt a növényzet sem egységes: a száraz tüskeerdőtől a lombhullató erdőkön át a sziget keleti, csapadékgazdag oldalán húzódó esőerdőkig igen széles a választék. Ráadásul egymástól alig pár száz kilométerre, így nem lehetetlen vállalkozás a part menti mangroveerdőktől a szigetközepi fennsíkokon át a trópusi szavanna-, monszun- és esőerdős vidékek elérése sem – akár egy szuszra.
Rejtélyes rokonság
A sziget benépesítése az i. sz. I. évezred közepén történt. Bár Madagaszkár a kontinensek közül Afrikához fekszik legközelebb, a sziget népessége mégsem tisztán afrikai eredetű, hanem a lakosság jelentős része jól felismerhetően délkelet-ázsiai gyökerekkel rendelkezik. A malgas nyelv pedig az ausztronéz nyelvcsaládhoz tartozik, legközelebbi rokona a Borneón található ma’anyian nyelv, amely a szigettől 6000 km-re található az Indiai-óceán másik partján. Ráadásul Madagaszkár több ezer kilométeres körzetében egyetlen olyan nép sem él, amely akár távolról is hasonlítana a borneóiakra. Amikor az első európaiak 1500-ban itt megjelentek, az ausztronézek már réges-régen Madagaszkáron éltek. Az európaiak számára ez olyan élmény lehetett, mintha „Kolumbusz Kubába érve azt tapasztalta volna, hogy kék szemű, szőke hajú skandinávok lakják, akik a svédhez hasonló nyelven beszélnek, jóllehet a közeli észak-amerikai földrészen senki sem beszéli ezt a nyelvet. „Mégis, hogy az ördögbe tudott Borneó történelem előtti népe – akik feltehetőleg térkép és iránytű nélkül hajóztak – Madagaszkáron kilyukadni?” – tette fel a ma sem teljesen tisztázott költői kérdést Jared Diamond a „Háborúk, járványok, technikák” című könyvében.
Kézenfekvő magyarázat lehet, hogy az ausztronéz kirajzás és bevándorlás nem a part mentén lassan-fokozatosan történt, hanem valahogyan közvetlenül az indonéz szigetekről érkezve. Thor Heyerdahl 1947-es Kon-Tiki expedíciója óta a történészek a legtöbb bevándorláselméletet kísérleti úton is igyekeznek igazolni. 1986-ban egy csapat, Bob Hopman és Chico Hansen kezdeményezésére és vezetésével Borneón egy tradicionális módon elkészített, korabeli eszközökkel és ellátmánnyal felszerelt, modern navigációs eszközök nélküli outrigger trimarán vitorlással az Indiai-óceánon átkelve megpróbálták elérni Madagaszkár partjait. Az utazásról „The voyage of the Sarimanok” címmel film is készült. Többszöri nekifutással és a tervek módosításával teljesítették az utat, végül 65 napi hajózás után elérték Diego Garcia kikötőjét Madagaszkár északi partjainál.
Féldrágakő-árusok Antsirabéban – Őseik az Indonéz-szigetvilágból érkezve lakták be Madagaszkár felföldi régióit, míg a tengerparti részekre az afrikai kontinensről érkeztek bantu törzsekFotó: Holderith Noémi
Fejlesztési erőfeszítések
Innen, Európából nem mindig egyértelmű, hogy mivel segítjük leghatékonyabban a világ legszegényebb országait: az utóbbi évtizedekben a korábbi turisták adományai és szervezése nyomán például olyan mennyiségű használt ruha érkezett az országba, hogy a helyi textilipar jelentősen visszaesett, mert nem volt versenyképes. Ez valahol a „halat vigyek”, „hálót adjak” –vagy „megtanítsam halászni őket” dilemmája.
A rengeteg korábbi program nagy része külön-külön nem volt hatékony – részben ismerethiány, részben időleges volta miatt. Ezért megszületett egy koordináló, kormányzati kapcsolatokat kialakítani képes ernyőszervezetet, amely összefogja a szerteágazó kezdeményezéseket. Így jött létre az INDRI (INitiative pour le Développement la Restauration écologique et l’Innovation – Kezdeményezés a fejlesztésért, az ökológiai helyreállításért és az innovációért). A névválasztás nem véletlen, hiszen az indri a legnagyobb és az egyik leginkább veszélyeztetett maki Madagaszkáron.
Jean-Philippe Palasit, az INDRI vezetőjét kérdeztük minderről:
– Mi volt az INDRI létrehozásának elsődleges célja?
– Madagaszkár nagy bajban van: a világ egyik legszegényebb országa. Mivel a népesség 80%-a – 20 millió ember – vidéken él, megélhetésük elsősorban olyan természeti erőforrásokon múlik, mint a művelhető föld, aminek az állapota mára jelentősen leromlott. Az eredeti növény- és állatvilág 92%-a eltűnt, és a helyét nem váltották fel mezőgazdasági területek, hanem a föld 70%-a parlagon hever, és az erózió tovább rombolja. Ugyanakkor az ország importélelmiszerre szorul. Ehhez társul a bizonytalan politikai helyzet. Rengeteg jó kezdeményezés zajlik országszerte, főként nemzetközi finanszírozásban, azonban ezek egymástól elszigeteltek, és nem képesek még a meglévő állapotokat sem stabilizálni – nemhogy javítani. Emiatt további projektek indítása sem változtatna lényegesen a helyzeten. Az INDRI alapítói a közös gondolkodást, a közösségben, a tapasztalatokban rejlő potenciál kihasználását tűzték ki célul: folyamatokat, módszereket, legjobb gyakorlatokat szeretnénk közösen kialakítani a szárazföldi, a tengeri és a városi élőhelyeken.
Andy Rajoelina, Madagaszkár jelenlegi elnöke évekkel ezelőtt meghirdette a sziget újrazöldítését, de ennek egyelőre nincs pontos terve: a feladat ugyanis szerteágazó, aminek csak egy kis része, hogy ültessünk fákat. Sok más tényezővel is foglalkozni kell: meg kell fékezni a tüzeket, alternatívát kell találni a főzéshez használt faszénre, meg kell tanítani az embereket, hogy a megművelt területeket ne égessék fel a betakarítás után, be kell vonni a privát szektort és támogatni a kezdeményezéseiket. Kiemelten fontos, hogy rendezni kell a földtulajdoni kérdéseket és megtanítani az embereket a hatékony földművelésre.
A szervezet feladata az együttműködés elősegítése, a tapasztalatok felhasználása, megosztása.
– Melyek az eddigi elért eredmények?
– A szárazföldi élőhelyekkel foglalkozó szervezetek közül száznál több csatlakozott a kezdeményezéshez, és nyolc hónapnyi munkával 2021-ben kiadtunk egy 12 pontból álló javaslatot az erdőtüzek megfékezéséről. Egyévnyi lobbizásunk után, 2022 októberében a kormány akciótervet hirdetett, amelyben elfogadta az INDRI javaslatainak többségét.
2022 elején összegyűjtöttük a Madagaszkáron jelen lévő szervezetek által az elmúlt 20 évben kidolgozott legjobb gyakorlatokat, és meghatároztuk azt a 10 alapelvet, amelyek betartásával az újraerdősítés sikeres lehet. A Környezetvédelmi Minisztérium elfogadta a dokumentumot és már sok szervezet használja ezt országszerte.
A városi élőhelyek témájában kisebb eredményként sikerült elérnünk, hogy a fővárosban megnőtt a légszennyezettséggel kapcsolatos tudatosság, a kérdés a médiában is rendszeresen szerepel, ami az első lépést jelenti a pozitív változás felé.
– Most épp milyen témákon dolgoztok?
– Szárazföldi élőhely témában több kezdeményezésünk is fut: dolgozunk a védett területek megőrzésének stratégiáján, a faszénfelhasználás alternatíváinak kidolgozásán. Fontos téma a birtokviszonyok rendezése, hogy az érintettek hozzájuthassanak azokhoz a földterületekhez, amelyek a megélhetésüket biztosítják. Dolgozunk az ökológiai agrárgazdálkodás elterjesztésén, ami amellett, hogy fenntartható lesz, egyúttal a biológiai sokféleséget is segít megőrizni. A következő lépcső pedig a tengeri élőhelyek és városi életterek problémáinak felmérése lesz.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
