A baobab-nagymama nyomában

Úton vagyunk a sziget délnyugati végén fekvő Tsimanampetsotsa-tó és az azonos nevű nemzeti park felé, ami madagaszkári viszonylatokban is csúcstartó a különleges, bennszülött növény- és állatfajok tömegével. Egy több, mint zsúfolásig tömött „bozóttaxi” nyomában szívjuk a port a földúton. Amikor megáll az egyik falu mellett, hogy pár utas leszálljon (röpke számolás: 20 ember utazik 8 helyen), odakanyarodunk, és felajánljuk, hogy átveszünk néhányat az utasok közül. Nagymama az egyéves kisunokával lelkesen beül a hároméves, madagaszkári lakos Juli unokánk mellé, a többieknek a platón jut hely. Hamarosan visszakapjuk a szívességet az utasoktól, amikor lerobban az autónk, és csak úgy tudjuk a süppedős homokon betolni, hogy az időközben bennünket beérő taxiról nevetve leszálló legények is besegítenek.

A 20 km hosszú, enyhén lúgos, türkizkék színű nátrontó nevét elsőre és másodikra sem bírjuk se kiejteni, se megjegyezni. Vezetőnk elmagyarázza, hogy a név azt jelenti: „tó, delfinek nélkül”, mert azóta, hogy nincs kapcsolata a tengerrel, a delfinek elköltöztek. Érzünk ugyan némi logikai bukfencet, de nem firtatjuk, mivel a tavat a helyiek szent helyként tisztelik.

Csónakkal tilos a vízre menni, és a legenda szerint, ha egy vazaha (fehér ember) a vízhez ér, az menten elnyeli. És valóban: a partján a sós-mocsaras rész olyannyira csúszós, hogy inkább nem próbálkozunk, csak gyönyörködünk a háborítatlan vízben gázoló flamingókban.

A tó körüli vegetáció jellegzetes példája az extrém szárazságot is jól tűrő tüskeerdőknek. Növényei közül számos gyógyászati célból is érdekes, ám van köztük olyan mérgező euphorbia is, hogy megérinteni sem tanácsos: a nedve szembe kerülve vakságot idézhet elő, ha pedig fűrészelik, a por is égési sérüléseket okoz! Egy megszólalásig ugyanúgy kinéző, másik euphorbia viszont pont az ellenmérget termeli. Mivel nem tudjuk megkülönböztetni őket, inkább ne nyúljunk egyikükhöz sem!...

Több száz éves, gigantikus gumólábfákkal is találkozunk, melyek fölött az idő észrevétlen repül el: a fotók tanúsága szerint ma is egészen pontosan úgy néznek ki, mint két évtizeddel ezelőtt. Az álkaktusz-nemzetségbe tartozó „polipfáknak” pedig tényleg nyolc karja van, viszont a tüskék között szép, szabályos sorrendben kis pozsgás levelek ülnek, így fel sem merül, hogy a kaktuszokkal bárki is összetévesztené őket.