Az Atlanti-óceánban fekvő Zöld-foki-szigetek – a Kanári-szigetek vagy Madeira mellett – egyre inkább az európai tél elől menekülő turisták úti céljaivá válnak. A látogatóáradat egyelőre csak a két északkeleti sivatagos sziget, a korábban szinte lakatlan Sal és Boavista tengerparti üdülőit érinti, a többi szigetre – amelyek még őrzik a portugál gyarmati múlt álmos hangulatát – alig megy valaki
A szigetvilág Szenegál partjaitól, azaz a Dakar melletti Zöld-foktól 600 km-re nyugatra fekszik az Atlanti-óceánban. Bár a Portugáliától 1975-ben függetlenné vált, félmillió lakosú, nagyjából Zala vármegye területű ország nemzeti lobogóját az EU-zászlóról mintázták, mégis az Afrikai Unió tagja. Sőt, legnagyobb repülőtere is az afrikai függetlenségi mozgalom ikonikus alakjáról, Nelson Mandeláról kapta a nevét. Itt szálltam le egy januári délután a repülőgépről, s mivel biciklimet Portugáliában hagytam, a következő hetekben lényegében gyalogszerrel jártam végig a szigeteket.
Reménytelen szárazság
Praiában, a Zöld-foki Köztársaság fővárosában épp a Szaharából érkező porfelhők homályosítják el a levegőt – a száraz évszak közepén járunk. A szigetek klímája reménytelenül száraz, csak augusztus–szeptemberben esik némi eső. A csapadékeloszlás rendkívül egyenlőtlen, amit a Szahara közelségén és a passzát szélrendszeren túl alapvetően a domborzat határoz meg. A magasabb heggyel rendelkező szigetek szél felőli lejtőire némileg több csapadék jut, a legtöbbet az északon fekvő Santo Antão kapja, de az elmúlt évszázadokban gyakran csupán hajszálon függött az emberi túlélés.
A rendszeresen visszatérő szárazság utoljára 1947–48-ban okozott tömeges éhhalált.
Az Afrika nyugati partjai mentén egyre délebbre merészkedő portugál felfedezők 1456-ban bukkantak rá az akkor még lakatlan szigetcsoportra, amely hamarosan a transzatlanti rabszolga-kereskedelem központjává, majd később az Afrikát megkerülő, illetve Dél-Amerikába tartó hajók fontos állomásává vált. Kikötött itt Vasco da Gama, Kolumbusz és jóval később a „Beagle” is, fedélzetén Charles Darwinnal.
Bár ma a Zöld-foki Köztársaságot sokszor Afrika „mintaországaként” emlegetik, de a vitathatatlan politikai stabilitás mellett továbbra is nagyon szegény a lakosság, mely elsősorban a külföldön élő „cabo-verdianók” (zöld-foki-szigetekiek) hazautalásaiból és a fejlődő turizmusból él. A szűkös források miatt évszázados hagyomány, hogy a férfiak bálnavadásznak állnak vagy épp zsoldosnak szegődnek el a világ minden tájára. Egyedül az Egyesült Államokban feleannyi cabo-verdianó él, mint ahányan a szigeteken maradtak...
A gyarmati uralom alóli felszabadulás után a Zöld-foki Köztársaság el nem kötelezett ország lett, sőt a szocialista jellegű politika keretében akkoriban az állam nagy hangsúlyt fektetett az oktatás és az egészségügy fejlesztésére. A 90-es évektől a neoliberalista irány nem javított az életszínvonalon, volt portugál gyarmatként pedig esély sem volt az adóparadicsommá válásra – ami inkább az egykori brit gyarmatok sajátossága.
Színes Praia
A Zöld-foki-szigetek népességének fele a legnagyobb szigeten, a Szent Jakabról elnevezett Santiagón él, ahol Praia, a Szeged-méretű főváros is fekszik. Itt a régi gyarmati kormányzók és Diogo Gomes, a sziget portugál felfedezőjének szobra békésen megfér az ország függetlenségi harcosának, a pánafrikai mozgalom ikonikus alakjának, Amílcar Cabral szobrával. A Lenin-szobrot idéző szocialista realista Cabral-emlékmű és a városközpont fedett piaca, a Sucupira között azonban már elhanyagolt bozótos burjánzik, sőt a kormányzati épületektől kőhajításnyira a szabad ég alatt folyik a városi szennyvíz.
Praia utcáin szembetűnő az etnikai sokszínűség. A lakosság a Nyugat-Afrikából behurcolt fekete rabszolgák és a portugál gyarmatosítók (valamint főként spanyolok, olaszok) leszármazottja, szigetenként más és más jellemző színárnyalattal, de közös „kreol” nyelvvel és identitással. A portugálon alapuló, helyi kreol nyelv elsősorban csak beszélt formában létezik, bár újabban kísérleteket tesznek írott nyelvként való terjesztésére is. A helyi portugál nyelvű újságok például 1-1 oldalt szentelnek kreol nyelvű cikkeknek.
A szigetek kereskedelmi életét a kínaiak uralják és nagyberuházások formájában a kínai befektetések – más afrikai országokhoz hasonlóan – itt is egyre inkább jelen vannak.
A jobb gazdasági helyzetű szigetekre számos bevándorló érkezik a szegény nyugat-afrikai országokból. A legtöbben Bissau-Guineából (szintén egykori portugál gyarmat), illetve a frankofón Szenegálból jönnek. Előbbi a függetlenné válás után egy kérészéletű államszövetséget is alkotott a Zöld-foki-szigetekkel, míg a szenegáliak egy része a társadalom peremére szorulva utcai árusként próbál mindenféle trükkökkel pénzt kicsikarni a gazdagnak vélt európai turistákból...
Favelák és gangkultúra
A gyenge közbiztonság miatt Santiago szigetén le kell mondanom a sátorozós vándortúráról, és Praia egyetlen ifjúsági szállóján húzom meg magam egy ghánai fiatallal osztozva a szerény hálótermen. Szobatársam eredetileg Nyugat-Európába igyekezett, ám csak Praiáig jutott. Bár egy viszonylag rendezett környéken, a Nemzetgyűlés épületének közelében lakunk, sötétedés után itt sem ajánlatos egyedül járkálni. A város túlnyomó részét a brazil nagyvárosokhoz hasonlóan favelának nevezett nyomornegyedek alkotják, ám még a leggazdagabb környéken is lépten-nyomon emlékeztet a veszélyre az épületek falán elhelyezett szögesdrót. Az egyre növekvő társadalmi egyenlőtlenségek és az USA-ból visszatoloncolt zöld-foki-szigetekiek által importált, két évtizede még teljesen ismeretlen, fegyveres „gangkultúra” sokat rontott a közbiztonságon.
Utazás aluguerrel
A tömegközlekedés gerincét az aluguerek, a Toyota kisbusz- és pickupjáratok adják, amelyek akkor indulnak, ha már teljesen megteltek. Erre azért várni kell, sőt a tömött iránytaxi is körbejárja a zűrösebb favelákat, ahol a sofőr az ablakon kihajolva, a buszban üvöltő afrikai zenét túlkiabálva ismételgeti a célállomás nevét. Mivel az árjegyzék nem aluguertartozék, a pár száz forintnak megfelelő jegyár az európai ember láttán akár a többszörösére is emelkedhet.
A vidék alaposabb megismerésének vágya arra sarkall, hogy gyalogszerrel induljak az 1462-ben alapított Cidade Velhába (~Régi Város), a gyarmat első fővárosába, amely az első európai település volt a trópusi égövön!
Az út épp a mára álmos faluvá zsugorodott település Szent Fülöpről elnevezett erődjéhez fut be. A várost Drake, az angol kalóz, majd a francia Cassard martalócai is teljesen kifosztották, így soha többé nem állt talpra, szerepét hamarosan átvette a jobban védhető Praia. A kókuszpálmákkal borított völgyben fekvő falucskában ma is áll a szigetek első temploma, a Mátyás királyunk korából származó Nossa Senhora do Rosário-templom.
Az előző nap tapasztalatai alapján a sziget belsejének legnagyobb városát, a szedett-vedett, ám 20 ezer lakosú Assomadát, ahol a sziget legmagasabb csúcsa, a jellegzetes alakú Pico da Antónia (1394 m) is emelkedik, már aluguerrel közelítem meg. A város hagyományos portugál csempedíszítésű (azujelo) temploma mellett az Azori-szigetekről ismert, ám az itteni száraz klímát nehezen viselő, Norfolk-szigeti araukária kókadozik. Megkóstolom a szigetek nemzeti ételét, a babból és kukoricából készült, hússal vagy hallal „gazdagított” cachupát. A másik „specialitás”, a frissen fogott tonhal íze pedig semmiben sem hasonlít a túlságosan is jól megismert konzervéhez. Mindennapos eledelem viszont a friss papaja, mely errefelé csaknem minden kertben megtalálható.
Gyarmati örökség
Egy közeli faluban megismerkedek egy épp hazalátogató „amerikás” zöld-foki-szigetekivel, azonban némi, hőségben elfogyasztott whisky után már kísérőre van szükségem, aki végigvezet a hegyes vidék szétszórt tanyavilágában, az Órgãos-hegység látványos csúcsai, éles hegygerincei között, és a gyarmati emlékeket őrző településeken.
A gyarmati múlt persze nem idilli képként él a legtöbb helyiben. Az északnyugati parton fekvő Tarrafal városánál 1936-tól működött az 1974-ben megbuktatott portugál diktatúra, az Estado Novo hírhedt koncentrációs tábora (ma már múzeum). A cél a foglyok minél nagyobb arányú likvidálása volt az egészségtelen klíma, a kevés és rossz élelem és ivóvíz, valamint a trópusi betegségek révén, melyre még rátett egy lapáttal az orvosi ellátás szándékos minimalizálása. A halálbüntetést nem alkalmazó portugál diktatúra így találta meg a módját (a titkosrendőrség büntetlen gyilkosságai mellett) politikai ellenfelei elhallgattatásának.
Fogo forró földjén
Santiagóról komppal kelek át Fogóra, a vulkánszigetre, ahol a legmagasabb hegy, a csaknem 3000 m-es rétegvulkán, a Pico de Fogo magasodik egy 9 km széles kaldera közepén. Ennek keleti pereme mintegy 72 ezer évvel ezelőtt az óceánba csuszamlott, óriási özönárat (cunamit) zúdítva a szomszédos Santiagóra. A kaldera közepén növekvő instabil vulkáni kúp újabb leszakadása így állandó fenyegetést jelent – nem csupán a szigetek, de az egész nyugat-afrikai partvidék számára is.
A vulkán a veszély mellett azonban kiváló építőkövet is biztosít a helyi jellegzetes lakóházak, a fekete bazaltból épült, kör alakú, pálmatetővel fedett funcok számára.
A lassan, de folyamatosan emelkedő bazaltkockás utat követve három nap alatt kapaszkodom fel a kaldera pereméig. A mellettem elhúzó platós kisteherautókról integető-kiabáló helybeliek sehogy sem értik, miért fontos számomra, hogy e nehéz utat gyalog tegyem meg. A tüskés-köves, kecskeösvényekkel átszelt szavannán állítom fel sátramat, megküzdve a tapadós-szúrós növényekkel és a szandálom talpába fúródó akáciatüskékkel. Némelyik fán 8 cm-es vándorsáskákat látok, olykor többméteres pókhálókba akadok. A legnagyobb gondot a vízhez jutás okozza: kénytelen vagyok a ritkán felbukkanó kisboltokban palackozva vásárolni, de egy alkalommal a tanyasiaktól kapok összegyűjtött esővizet, amikor már csaknem minden tartalékom elfogyott egy hosszabb, lakatlan szakaszon átgyalogolva.
Őrültek szigete
Bár a fogóiakról úgy tartják a többi szigeten, hogy: „Ott mindenki őrült a vulkán miatt”, nekem csak egy hosszan a nyomomban járó gyermekcsapat okoz némi kellemetlenséget.
Hol félig kész épületben, hol elhagyott pásztorkunyhóban alszom, míg végül felérek a kaldera peremére, ahol egy Curral dos Asnos (Szamárkarám) nevű tanya mellett végre elém tárul a medencében fekvő, impozáns vulkáni kúp és a körülötte elterülő holdbéli táj. Másnap leereszkedek a kalderába a legutóbbi, 2014-es lávaömlés parazitakúpjához, ahol kénes kigőzölgések fogadnak. A vulkáni hamuban gázolva elérem az akkor elpusztult Chã das Caldeiras falu romjait is – csak az eltemetett házak teteje bukkan a felszínre. A lávaömlés szélén azonban már építik az új falut, sőt a magasan fekvő, így hűvösebb klímájú kalderaterületen fekszik a szigetek egyetlen borvidéke is, ahol a termékeny vulkáni hamuba a kitörést követően 1-2 évvel már szőlőtőkéket és almafacsemetéket ültettek.
Dél is elmúlik, mikor a Pico do Fogo tetejére indulok. A végtelennek tűnő, meredek hamulejtőn tíz körömmel kapaszkodva mászom lassan felfelé. A csúcs alatti sziklák között egy rettenetesen hideg éjszakát töltök el, hajnalban azonban az elém táruló napfelkelte, a gigantikus vulkáni kúp árnyéka, a Fogóra és a környező szigetekre nyíló kilátás, valamint a végtelen óceán látványa mindenért kárpótol.
A visszautat São Filipe kikötőjébe már alkalmi stoppal teszem meg, másnap pedig a kikötőben végignézem, ahogy a szigetek közötti közlekedést bonyolító egyetlen komp, a Liberdadi teljes gőzzel belerohan a mólóba! Pár óra várakozás után közlik: a hajó aznap már nem indul tovább! Sőt, hetekre leáll az egész hajóközlekedés! A lassú élet nem hazudtolja meg magát. De nincs hová rohanni. Nem is lehet...
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
