Ha Szicília, akkor Etna. Valószínűleg a többségnek ez jut eszébe, ha Szicília természetföldrajza a kérdés. Joggal, hiszen az Etna valóban Európa leghatalmasabb vulkánja. „Lyukas”, mert több csúcskráterrel és temérdek kisebb parazitakúp-kráterrel is rendelkezik. De most még ennél is kisebb lyukakra: lávacsőbarlangokra vadászunk az Etna oldalában! Ugyanakkor Szicília nemcsak az Etnából áll. A többnyire üledékes kőzetekből felépülő sziget többi részén is találkozhatunk vulkánokkal, ám ezek nem szokványosak, hanem ún. „maccalubék”. De még a környező tengeren is érhetnek meglepetések! Ugyanis – bár sokan ismerik a Lipari-szigetek vulkánjait –, a déli Ferdinandea szigetéről csak kevesen hallottak. Ennek pedig nyomós oka van…
Az Etna nemcsak méretében extrém, de működésében is szélsőségek jellemzik. Félmillió éves történetében előfordultak igen heves, robbanásos kitörések is, ám többnyire inkább a „szelídebb” lávafolyások jellemezték, így a jelenlegi felszín nagy részét zömmel idős és fiatal láva borítja. Erre települnek afféle „díszítőelemként” a kis méretű parazitakúpok, melyek egyszeri, mérsékelten robbanásos kitörések eredményeiként jöttek létre. E kúpok építőkövei a kitörés során kiszórt apró, enyhén hólyagosra felfújt, gömbölyded vagy szabálytalan alakú lávacafatok, vagyis a salakkövek. Ezért ezeket a formákat „salakkúpoknak” nevezik.
Az Etna lávafolyásai bazaltos összetételűek, ami azzal jár, hogy híganfolyósak, tehát viszonylag gyorsak és nagy távolságra, akár 10-15 km-re is képesek eljutni. Ezt a távolságot elég jól kirajzolják a vulkán körüli települések. A gondot az jelenti, amikor a láva nem a csúcsrégióból, hanem egy oldalhasadékból vagy oldalkráterből indul meg, mert ilyenkor a lakott területeket is veszélyeztetheti a lávafolyás. Catania városának jelentős része például 14. és 17. századbeli lávafolyások tetején „csücsül”.
A híganfolyós lávára különösen jellemző a lávacsőbarlangok képződése. Ezek úgy keletkeznek, hogy az izzó lávafolyásnak először az aljzattal és a levegővel érintkező részei kezdenek kihűlni. Ennek hatására megszilárdulnak, miközben a belső, még forró anyag továbbfolyik. Amikor a láva utánpótlása elapad, a maradék képlékeny láva kifolyik a szilárd burokból és a helyén visszamarad egy cső formájú üreg.
Bemegyünk a „Málnásba” és a „Jegesbe” – lávacsőbarlangok
Bár a lávacsövek toplistáján nem szerepel az Etna, de ahol ennyi bazaltos lávafolyás van, ott lennie kell ilyen típusú barlangnak. És van is! Míg a tömegturizmus elsősorban a csúcsrégióra koncentrál, addig ezek a barlangok szétszórva helyezkednek el a vulkán oldallejtőin, mindenféle irányban.
Napjainkban a csúcsrégió megközelítése részben biztonsági, részben anyagi okokból csak helyi vezetővel, drágán lehetséges, a lávacsőbarlangok jelentős része viszont turistautakon, „önvezetéssel” is elérhető. Sőt, szabadon meg is tekinthetjük ezeket a különleges alakzatokat, így a „felfedezésélményt” is jobban átélhetjük.
Kezdjük a Málnással! A Grotta dei Lamponi 1715 m tengerszint feletti magasságban, az Etna északi oldalán, egy 400 éves, hatalmas lávafolyás közepén nyílik. Már maga a lávafolyás is lenyűgöző gyűrt, fonatos felszínével („pahoehoe” típusú láva), hát még a benne rejtőző barlang! A lávacsövekbe többnyire ott lehet bejutni, ahol a mennyezetük felszakadt. Máskülönben láthatatlanul rejtőznek a lávafolyások belsejében – így feltehetőleg sok, még sohasem látott van az Etna lávafolyásaiban is. A „lamponi” málnát jelent: ősszel, ottjártunkkor nem sok málna terem errefelé, de gombából annál több, amit az errefelé bóklászó helyiek szorgalmasan gyűjtögetnek is. A barlangba több beomlási ponton, felszerelés nélkül is kényelmesen be lehet ereszkedni – és ki is lehet mászni belőle (szerencsére). A járat keresztmetszete néhol lekerekített, talpán álló háromszögre, máshol inkább fekvő ellipszisre hasonlít, de magassága mindenhol eléri a 2-3 m-t, így főhajtás nélkül, kényelmesen járható. Mennyezetét apró lávacseppkövek tarkítják, amelyeket az olaszok „denti di cane”, azaz „kutyafogak” megnevezéssel illetnek. A járat oldalában vízszíntes szinlők (azaz bemélyedő peremek) húzódnak, melyek az apadó láva egy-egy fázisának szintjét jelzik. Itt-ott omlások nyomai figyelhetők meg, melyek némelyike tetőablakot nyit a kinti világra és ezeken keresztül látomásszerűen tör be a fény a járatba. A barlang összhossza 700 m, és – meglepő módon – egy-két elágazás is akad benne. Ezek arra utalnak, hogy az egykori lávafolyás kisebb ágai időnként összetalálkoztak, majd szétváltak. De alapvetően egyvonalas jellegű a barlang alaprajza, így eltévedni benne lehetetlenség.
A Lamponitól mintegy 3 km-rel délnyugatra, kevéssel 2000 m fölött tátong a Grotta del Gelo szája. Ez már méretesebb, könnyebben észrevehető üreg. Nyeli is rendesen a szél által befújt havat, illetve az idecsorgó vizet, mely a nagy tengerszint feletti magasságban nyíló, zsákszerű barlang mélyén egyszerűen megfagy, így lesz belőle „Jeges-barlang”.
A barlangot befogadó kőzet a viszonylag jelentős távolság ellenére ugyanaz a 400 évvel ezelőtti lávafolyás, mint a Lamponinál. Ez a hatalmas lávamező 10 éven keresztül zajló, szinte folyamatos lávaömlés során jött létre.
A széles, kerek szájú üregbe aránylag meredeken, egy belső törmeléklejtőn kell leereszkedni. Némiképp olyan a hangulata, mint egy szakadéktöböré. Lent aztán elérjük a barlang jegét, ami a meleg, száraz nyár végére sem tűnik el teljesen, hanem folytonosan, bár változó vastagsággal jelen van itt a 17. század eleje óta.
Érdekes üregeket rejtenek még a nyugati szektor alacsonyabb régiói is. Ezek közé tartozik a Grotta Intraleo. Ennek több bejárata is van, az egyik rögtön többszintes, ami jelzi, hogy itt a „lávacsőképződés” többször egymás után lejátszódott. Sőt, a felső járaton befelé indulva hamarosan háromfelé ágazó járatban találjuk magunkat, ami már egészen komplex szerkezetre utal. Az alacsonyabb fekvés miatt ezeket a lávabarlangokat gyakrabban keresték fel a helyiek is, aminek egy különleges következménye, hogy ebben a lávacsőben még egy apró kápolnát is kialakítottak, oltárral és Mária-szoborral.
Az Etna leghosszabb lávabarlangja a „Háromemeletesnek” mondott, de valójában legalább 5 szinttel rendelkező Grotta dei Tre Livelli. Ez szintén egy nagyon „kiadós” lávafolyásban foglal helyet, ami 1792–93-ban keletkezett az Etna déli oldalán, a Valle Del Bove kalderaperemtől délre. Ez a barlang 1150 m-es összhosszával jelentősen kiemelkedik a többi etnai lávacső közül, de 304 m-es mélysége is igen tekintélyes.
No és a legkisebb üregek? A barlang (hazai) definíciója szerint: „Ember által járható üreg”. Az Etna lávafolyásain van egy elég jellegzetes forma, ami a fenti meghatározásnak tulajdonképpen már nem felel meg, de kellőképpen érdekes. Ez a forma a fatörzs-üreg. Amikor a láva erdős területet keresztez, akkor a fatörzseket bekeríti, esetleg kidöntve magával sodorja. Később, már jóval a megszilárdulást követően, a fa „kirohad”, és a helyén ott marad egy hosszúkás, csőszerű üreg.
Vulkán, de nem tűzhányó
Iszapvulkán. Magyarosan hívhatnánk „sárhányónak” is, de ez a szó mást jelent… Az iszapvulkánoknak alapvetően két fajtája van: hideg és meleg. Ez utóbbi a „normál vulkánokhoz” kötődik, míg a hideg iszapvulkánosság a tűzhányóktól teljesen független jelenség. Hajtóereje többnyire a metán, ritkábban a szén-dioxid. Kell még hozzá finomszemcsés üledék: agyag, iszap, esetleg márga és víz.
Szicíliában mindkét iszapvulkánosságra akad példa, s jótékony, gyógyító hatásaikról Platón, Arisztotelész vagy éppen Plinius már az ókorban beszámolt. E képződmények helyi neve maccalube (néha egy c-vel). Az arab eredetű szó jelentése: „felfordulás”, mert itt a sáros föld „felfordul”, vagy pontosabban „kifordul” magából.
Az Etnától délre fekvő Paternò településen lévő iszapvulkánokat az Etna fűti és a mélyből feláramló szén-dioxid működteti. Egy részük a település közepén, a stadion mellett található (Salinelle dello Stadio). Aktivitásuk kapcsolatot mutat az Etna kitöréseivel, így intenzitásuk növekedése a tűzhányó-tevékenység erősödésének előjele lehet (bár nem mindig az).
Ezenkívül még 12 másik iszapvulkáni hely található Szicílián, ám ezek mind a hideg típusba tartoznak. Ezek közül legnevezetesebb az Aragona melletti Maccalube. Egy hozzávetőleg 250 m átmérőjű, sáros foltot kell elképzelni, ami a környezetéből épphogy csak kiemelkedik. Ha rámerészkedünk, akkor a felszínén aprócska, természetes „vulkánmodelleket” láthatunk. Ezek néhány 10 cm-es, esetleg félméteres, sárból épült kúpok. Közepükön kis kráter, sáros masszával, mely időnként kicsit bugyog. Ez a massza alkalmanként kilép a kráterből, és lávafolyásokat mímelve lefolyik a minivulkán oldalán. Végül kiszárad. A különböző folyásgenerációk jól elkülönülnek a száradás mértéke, a repedezettség és szín alapján. (Ha rámerészkedünk, mert ez mostanában egyébként tilos!)
2014. szeptember 27-én néhány helyi család és egy-két turista nézelődött itt, amikor 12 óra előtt pár perccel hirtelen gejzírszerűen lövellt fel a sár 20 m-es magasságig.
Az egyik családot pillanatok alatt betemette: az apának vállig ért a sűrű iszap, melyből mozdulni is alig bírt, csak segítségért kiáltozott, 9 és 7 éves gyermekeit viszont teljesen beborította, és mire a segítség odaért, már nem voltak életben. A tragédia mindenkit megrázott, és rögtön megindult az okok keresése.
Az iszapvulkánoknak ezt a fajta, nagyon heves kitörését – az „igazi” vulkánok mintájára – paroxizmusnak hívják (noha az igazi vulkánok esetében ez a kifejezés egy sok nagyságrenddel durvább eseményre utal). Ez egy viszonylag ritka, de azért néhány évenként bekövetkező esemény, legalábbis az aragonai Maccalube esetében. 1995-től máig 8 ilyenről tudunk. A legtöbb esetben a hirtelen, heves kitöréseknek vannak előjelei. Az iszapos rész kezd megduzzadni, repedések jelennek meg, esetleg „morog a föld”. A 2014-es tragédiát többek közt az okozta, hogy ezek az előjelek hiányoztak. Aznap délelőtt például épp méréseket végeztek a helyszínen, de semmi sem utalt a közelgő kitörésre. Mivel az okokat nem sikerült feltárni, így azt a megoldást választották, hogy a területet határozatlan időre lezárták.
Azóta egyszer, 2020. május 19-én következett be paroxizmus. E kitörés központja a korábbihoz képest mintegy 100 m-rel odébbtolódott. A hozzá tartozó sárfoltot jól megfigyelhetjük a GoogleEarth különböző idejű felvételeit összehasonlítva is. Ez utóbbi kitörés kapcsán már rendelkezésre állnak előtte és utána készült digitális terepmodellek, melyek alapján precízen feltérképezhetjük a kirobbant anyag vastagságát is. Középső részein 3,5 m vastag a felszínre került iszap, ami bőven képes eltemetni akár egy felnőtt embert is...
A kitörések lehetséges okai között fölmerült a földrengések szerepe is. Néha valóban előfordult, hogy egy földrengést követően tört ki az iszapvulkán, ám e kapcsolat nagyon gyenge, mert sokszor történtek kitörések földrengések nélkül és vice versa. A kutatók úgy vélik, hogy a földrengés csak akkor idézi elő az iszapvulkán kitörését, ha az összegyűlt gázok okozta nyomás már eleve olyan mértékű, hogy pattanásig feszült a helyzet az iszapvulkán mélyén. Mindenesetre, amíg előrejelzésre alkalmas modell nem áll rendelkezésre, addig – biztonsági okokból – feltehetőleg továbbra is zárva marad a különleges helyszín.
Nyitva áll viszont Caltanissetta iszapvulkánja, mely tulajdonképpen a település területén, utakkal, házakkal körülvéve terül el, így a fentiekhez hasonló formák itt szabadon megtekinthetők. Ennek ritkábbak a kitörései, ám ha mégis bekövetkezne, akkor nagyobb a gond, mivel a település házaiban, infrastruktúrájában is könnyen kárt tehetne a helyi maccalube.
Volt-nincs sziget – harc a „semmiért”
1831 júniusának végén az Aragonától nem messze fekvő Sciacca lakói kisebb földrengéseket tapasztaltak. A következő hetekben a városkából kifutó halászbárkák legénysége arról számolt be, hogy szokatlan morajlásokat észleltek a tengeren, melyekhez kellemetlen, kénes szag és tucatnyi döglött hal is társult. Július 8-án egy hajó legénysége Sciaccától 50 km-re délnyugat felé hatalmas, több tíz méterre felpúposodó buborékokat észlelt. Talán egy óriás cet harcol ott egy másik szörnyű állattal? – gondolták. Két nappal később azonban egyértelművé vált, hogy vulkánkitörésről van szó, melynek nyomán megjelent egy picinyke sziget a tenger közepén. Az új földdarab születésnapja tehát július 10.
Ferdinandea és a „kék Nap”
A légkör történelmi változásainak nagy felbontású leírását grönlandi és antarktiszi jégfúrások tették lehetővé. Ezekből tudjuk, hogy 1831-et követően egy jól érzékelhető klímaromlás következett be, ami a magaslégköri szulfátkoncentráció növekedéséhez köthető. A sztratoszférában megnövekedő szulfátok ugyanis csökkentik a földfelszínre érkező besugárzást, aminek következtében lehűlés jön létre. A kutatók keresni kezdték az 1831-es szulfáttöbblet forrását. Először egy Fülöp-szigeteki vulkánra esett a gyanú, ám kiderült, hogy az ki sem tört azokban az években. Ekkor néhány itáliai kutatónak eszébe jutott Ferdinandea. Ez egyáltalán nem volt triviális gondolat, mert a kitörés globális skálán nézve meglehetősen pici volt. Ám akadt egy különleges jelenség, ami Ferdinandeára terelte a gyanút: a „kék Nap”. (Ami lehet zöld vagy bíborszínű is, amely napfelkeltekor és naplementekor természetes, de magasabb Nap-állásnál már nem feltétlenül. A kék és zöld Nap-színek pedig semmiképp sem tekinthetők közönségesnek.)
E furcsaság oka a sztratoszférában lévő megnövekedett szulfáttartalom. A 19. században még nem létezett szervezett égboltmegfigyelő hálózat, de már ekkor is történtek rendszeres megfigyelések. Amerikában egyenesen égi jelnek értelmezték a „kék Napot”, melyen felbuzdulva egy lelkes prédikátor rabszolgalázadást robbantott ki Virginiában, mely 200 halálos áldozattal járt! (Vajon ők a vulkánkitörés áldozatainak tekinthetők?)
A kutatók nekiestek az archívumoknak, és a korabeli sajtót, valamint a meteorológiai megfigyeléseket is végigbogarászták „kék Nap”-említések után kutatva. Az összegyűjtött adatok alapján a „kék Nap”-jelenség Föld körüli mozgása elég pontosan föltárult. Nagyjából a 30. és 40. szélességi kör között volt megfigyelhető, mely Szicília déli részéről kiindulva nyugat felé kerülte meg a Földet. Ez elsőre meglepően hangzik, hiszen itt a nyugati szelek övében éppen ellenkező irányú vándorlást várnánk. Ám a sztratoszféra magasságában, ezen a földrajzi szélességen pont ellenkező irányú szelek fújnak, amivel jól magyarázható a magasabb szulfátkoncentráció nyugat felé történő mozgása. Mindehhez viszont még azt is végig kellett gondolni, hogy egy ekkora kitörés során vajon miként juthatott elegendő mennyiségű szulfát a sztratoszféráig?Ezt egyrészt a viszonylag kedvező meteorológiai körülmények segíthették, másrészt az a tény, hogy a kitörés „hozottkén-tartalma” magasabb lehetett, mint más hasonló jellegű működéseké. Ezt a tengerfenéken elhelyezkedő kéntartalmú üledékek (például gipsz) jelenlétével lehet megmagyarázni. Így a képet összerakva a kutatók levonták a tanulságot: akár kisebb vulkánkitörések is járhatnak globális léptékű légköri következményekkel, lehűléssel – és kék Nappal...
A robbanásos kitörések másfél hónapon át folytatódtak, és így egy 300 m átmérőjű és 60 m magas sziget jött létre. Híre pillanatok alatt elterjedt, és a Földközi-tenger hatalmai nem tétlenkedtek. Elsőként a legközelebbi állam, a Nápoly–Szicíliai Kettős Királyság nyilvánította ki területi igényét és tűzte ki zászlaját az alig egyhetes földdarabon, melyen ekkor még javában zajlottak a kitörések. A meglehetősen autokratikus monarchiában a sziget neve nem lehetett kérdéses: az uralkodó királyról, II. Ferdinándról kapta a Ferdinandea nevet a „tűzkeresztségben”. A közeli Máltán akkor már gyökeret eresztő angolok sem nézhették ölbe tett kézzel a helyzetet, és augusztus 2-án ők is birtokba vették a szigetet. Mivel számukra a tengerészet volt a legfontosabb, így logikus, hogy az új szigetet az Admiralitás első lordjáról, Sir James Grahamről Graham-szigetnek nevezték el. Némi késéssel a franciák is bejelentkeztek. Ők nemes egyszerűséggel a születés hónapja alapján kerestek egy női nevet, és Júliának keresztelték.
A sziget jelentőségét nyilvánvalóan nem a tényleges haszna, hanem a stratégiai jelentősége adta. A valóságban azonban nem igazán lehetett se kikötni, se partra szállni, mert süppedős, laza vulkáni törmelék alkotta a felszínét, melyen rövid ideig egy vöröses vizű, kisebb tó is kialakult.
Ám mindez igen rövid életűnek bizonyult, mert a tenger hullámai néhány hónap alatt szétzúzták a gyenge tufarétegeket, így december 17-én a kiküldött megfigyelők hivatalosan jelentették II. Ferdinánd királynak, hogy: „volt-nincs sziget”. Így a Természet gyorsan megoldotta a nemzetközi konfliktust, még mielőtt igazán komoly diplomáciai bonyodalom származhatott volna belőle.
A fél évet (sem) élt sziget történetét festők, újságírók és tudósok is megörökítették. Sőt, e ritka jelenség Jules Verne és más írók munkáira is hatással volt. A szakemberek érdeklődése a sziget megsemmisülése után sem szűnt meg a terület iránt. Izgalmas kérdés maradt, hogy milyen tűzhányó-tevékenység jellemzi az Afrika és Szicília közti Szicíliai-csatorna vidékét. Nos, a helyzet az, hogy két olyan vulkáni sziget is található itt, melyek Ferdinandeá-nál lényegesen életképesebbnek bizonyultak: Pantelleria és az aprócska Linosa-sziget. Mindkettőn van állandó lakosság és jól megfigyelhető vulkáni formák is. A Szicíliai-csatorna legutolsó tenger alatti kitörése 1891-ben épp Pantelleriától 4 km-rel északnyugatra következett be.
A térség tenger alatti vulkánjait, köztük Ferdinandea környékét az elmúlt évtizedek tengerfenék-térképezése tárta fel részleteiben. Ferdinandea környékén mindössze néhány száz méteres mélységű a tenger. Nagy kiterjedésű, víz alatti magaslatok, úgynevezett „tengeri padok” (Nerita-pad, Terribile-pad, Graham-pad) alkotják itt a tengerfeneket – ezeket a hajósok már régóta ismerik. E padok alapzata azonban nem vulkáni, hanem főleg üledékes kőzetekből áll. A tengeri padok közül két esetben vulkáni kúpokat is megfigyelhetünk: a Terribile-padon mintegy 30 kis méretű (10–50 m relatív magasságú), csonkolt tűzhányó helyezkedik el, többé-kevésbé egy kupacban. Ezek feltehetőleg idősebb vulkánok maradványai, már erősebben lepusztult formában. Az Admiralitás első lordjának nevét mégiscsak megőrző Graham-pad tetején viszont 10 db, fiatalabb és magasabb kúp található. Ezek egyike a király nevét hordozó Ferdinandea-sziget csonkja, mely jelenleg 9 m-rel a tengerszint alatt ér véget. 2000-ben, egy kisebb földrengést követően az olaszok lázba jöttek, hátha megint kitör a sziget, ezért búvárokat küldtek a zátonyhoz, akik ki is tűztek ott egy olasz zászlót. Ezenkívül a király kései leszármazottja, Carlo di Bourbon herceg elhelyezett egy emléktáblát a szigetcsonkon, mely büszkén hirdeti, hogy: „Ez a föld mindig is Szicília népéhez tartozott és tartozik.”
Ám nem várható, hogy Ferdinandea még egyszer kitörjön, ugyanis az „egyszer kitörő” vulkánok típusába tartozik. Az azonban nem kizárt, hogy a már meglévő tíz vulkán mellé nőjön egy tizenegyedik, ami elég sikeres lesz ahhoz, hogy hosszabb időre „kidugja a fejét” a vízből.
A Graham-pad vulkánjai ugyanis elég fiatalnak tűnnek az eddigi vizsgálatok alapján, és némi aktív kigázosodás (fumarolatevékenység) is megfigyelhető itt.
A hullámzás döntően a tengerszintben végzi rombolómunkáját. Még pontosabban úgy fogalmazhatunk, hogy a legnagyobb viharok idején kialakuló hullámok „talpszintjéig” hatol le az erős erózió, ami a Földközi-tenger ezen részén mínusz 30 m-t jelent. A vulkáni kúpok tetejének lapos, csonka elvégződése elsősorban ennek köszönhető, de a kúpok oldalában is jól megfigyelhetők a hullámzás révén kialakult teraszok. Ezek mindig az aktuális tengerszintnek megfelelően vágódnak bele a felszínbe. Mivel a sarki jégsapkák olvadása miatt a tengerszint sokat változott az elmúlt évtízezredek alatt, ezért a teraszok különböző szintekben helyezkednek el. Ezeknek tengerszint feletti (alatti) magasságát befolyásolja még a szerkezeti emelkedés/süllyedés is. A Terribile-padon különösen jól megfigyelhető a teraszok sora, melyek közül legmélyebb a mínusz 130 m-es szint, aminek a kivésése a legutóbbi jégkorszak csúcspontjához, az akkori alacsony vízálláshoz köthető.
Szicília vulkáni változatosságából helyi és globális következmények, katasztrófák és lebilincselő formák egyaránt származnak. Ezek működését azonban még korántsem értjük minden részletében. Ha tanulmányozni szeretnénk e jelenségeket, akkor földön (föld alatt), vízen (víz alatt), jégben és levegőben egyaránt keresnünk kell a nyomokat.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
