Hiába igyekszem mindig úgy járni Belfast munkásnegyedeit, hogy teljes semlegességgel vizsgáljam a falfestményeket, de egy símaszkos fegyverest ábrázoló kép vagy a terrortámadásban elhunytak neveit hosszan soroló tábla árnyékában engem is beszippant a város hangulata.

Észak-Írország tragédiájáról nem elég olvasni, valójában egészen más a helyszínen átérezni ezt. Nyomasztó a közösségeket elválasztó falak tövében, a helyiek identitását ilyen élesen demonstráló alkotások mellett állni, és csak azt érezzük, nem vagyunk odavalók. Pedig sok tanulsággal szolgál a testvérháborúról, a megbékélésről és egy picit magunkat is belelátva, akár rólunk, „Köztes-Európáról” is.

Véres városok

Vannak városok, melyek nevei véres konfliktus emlékeivel forrtak egybe. A francia Arkan death metal zenekar egyik dalában Jeruzsálemet „Sufferpolisnak”, a szenvedés városának nevezi. A vallások és kultúrák satujába került helyszínt aligha kell bemutatni, ahogy a város életét mai napig meghatározó, sokszor erőszakos konfliktust sem. A városi művészetben, falfestményeken, graffitiken is a szembenálló felek közötti törésvonal tükröződik.

Belfast estében sincs ez másként, és sok hasonlóságot mutat a két, sokat szenvedett nagyváros. Az északír – vagy ahogy az angolszász közbeszédben csak „Troublesként”, azaz kellő eufemizmussal „bajokként” emlegetett – konfliktus tomboló erőszaka repítette Belfastot az újságok címlapjaira. Neve eggyé vált a terrorizmussal, amely több mint 3500 életet vett el az északír közösségektől. Ezalatt vált Belfast a Titanic városából „Sufferpolis-szá”, az ír nacionalisták és a brit unionisták csataterévé. Gyakran vallásháborúként hivatkoznak rá, de a véres harcok tétje nem is annyira hittételi vita eldöntését jelenti, sokkal inkább Észak-Írország hovatartozását. Az ír nacionalisták, akik döntő többségükben katolikusok, az egységes Írország ideájáért, míg a protestáns unionisták Észak-Írország és Nagy-Britannia uniójának megőrzéséért küzdenek.

Nemcsak a két ország közötti határ helyét jelöli ki az államhatárt jelző tábla, de az akörüli vitáról is tanúskodik

Fotó: Labáth Ádám

Intelem egy belfasti belvárosi pub homlokzatán – „Egy nemzet, ami fél szemét a múlton tartja – bölcs. Egy nemzet, ami két szemét tartja a múlton – az vak.”

Fotó: Labáth Ádám

Belső nyugalom – izzó körítés

Belfast belső része egy igazi, modern nagyváros arcát mutatja. Az Ír-sziget második legnagyobb városában mindig nyüzsgő élet folyt, és ez ma sincs másként. A műemléki épületek mellett jól megfér a modern építészet, pezseg a kulturális élet. Az emberek békében sétálnak az utcákon, a vendégek a pubok előtt isszák sörüket, és aki csak ennyit lát és tud Belfastról, akár a béke szigetének is hiheti.

A város közepén nyoma sincs a több évtizedes, véres konfliktusnak. Az olyan helyeken sem utal semmi a múltra, mint az Europa Hotel, ami a „világ legtöbbször felrobbantott szállodája” címre is jogosult lehet. A „bajok” idején itt szálltak meg a tudósítók is, így kiemelt célponttá vált a terrorszervezetek számára. 1970 és 1994 között 33 alkalommal robbant bomba a szállodában vagy előtte...

Az északír főváros ma inkább a részben itt forgatott Trónok harca sorozatról és a Harland & Wolff hajógyár legnevezetesebb művéről, a Titanicról szeretne híres lenni.

A turistaösvényekről letérve, vagy éppen arra rátérve, azonban minduntalan a két közösség szembenállása és az északír konfliktus tragédiája döbbent meg. Erre adnak lehetőséget például azok a taxis idegenvezetések, amikor turistabuszok helyett egy-egy helyi taxisofőr segítségével ismerhetjük meg Belfast nacionalisták és unionisták lakta munkásnegyedeit. Hiába van szó vezetett túrákról, alapvetően különböznek a megszokott turistacsapdáktól, hiszen idegenvezetőnk a helyi közösségekből származó taxisofőr, aki nemcsak hogy jól ismeri a helyszíneket és a helyieket, de maga is itt élt a „bajok” idején. Taxival, néhány fős társaságban várost járni pedig sokkal személyesebb élményt jelent.

Két fontos hagyomány: a sportfogadás és az I. világháborús veteránok emlékének ápolása – Az ulsteri önkénteseknek emléket állító falfestmény egy fogadóiroda falán a hírhedt Shankill Roadon

Fotó: Labáth Ádám

Fotó: Labáth Ádám

A belvárosban pezsgő élet tölt be mindent, nyoma sincs már a közel 40 éves erőszakhullámnak

Fotó: Labáth Ádám

Beszédes „békefalak”

Belfast munkásnegyedeinek közösségeit ma is szimbolikus és fizikai valójukban is létező falak választják el. A belvárost elhagyva szembesülhetünk Belfast és egész Észak-Írország megosztottságával, a nacionalista és az unionista oldal közötti szakadékkal, ami a mai napig kettéhasítja a társadalmat, és amelyet az 1998-ban megszületett, relatív békét hozó Nagypénteki Egyezmény sem tudott betemetni. A sebek lassan gyógyulnak, a gyász lassan múlik.