Van egy természet és ember alkotta tájképi kert a Szamos folyó mára megboldogult árterén, mely hosszú története során folyamatosan idomult; földanya kénye-kedvéhez, nemesek tájformáló törekvéseihez, vagy éppen a természetvédelem szigorához. Park? Erdő? Netán kert? Nézőpont és időpillanat kérdése...
Klasszicista kúria méretes platánnal – akik megfordultak itt, többnyire ezt a képet viszik haza magukkal, és nem véletlenül: még a park emblémája is ezen keresztül ragadja meg a hangulatot. Pedig a hely térben, időben és történetileg is jócskán feszegeti e keretet. Elég pár lépést tenni a kijelölt ösvényen, és máris felsejlik valami e dimenziókból.
De még mielőtt egy lépést is tennénk, tekintetünket fordítsuk a régi térképek felé: elsőként a 18. század végi jozefiánus felmérés idevágó lapján érdemes böngészni Cégénydányád (akkor még Czégény) környékét: a szatmári táj, ezen belül pedig a Szamoshát vidéke nagyon másként festett akkortájt. A Felső-Tisza-vidék folyószabályozási munkálatai ekkor még el sem kezdődtek, s még látótávolságban sem volt az a 36 átvágás, ami később – a 19. sz. második felétől kezdődően – több mint felével rövidítette le a Szamos magyarországi szakaszát. Az ezt megelőző évezredekben viszont rendszeresen kilépve medréből töltögette partjait, s alakította ki a később benépesült folyóhátat (Szamoshát).
Név: Cégénydányádi-park Természetvédelmi Terület
Terület: 14,2 hektár
Jelleg: tájképi kert
Védetté nyilvánítva: 1959
Fenntartó: Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság
Látogatható: egész évben, ingyenesen
Bár víznek ma nyoma sincs itt, de az ártér mentett oldalán elterülő parkban érdemes elmerengeni azon, hogy a terület két évszázada még ártéri erdőség volt. A folyó biztosította termékeny öntéstalajon kialakult őshonos állomány valóságos őserdő benyomását kelthette akkor: a dús cserjeszinttel és kúszónövények kusza hálózatával átszőtt tölgy-kőris erdők nem voltak szokatlanok errefelé.
Angolkertek: szépség és borzongás
A tájképi kertek (vagy angolkertek) a 18. századi Angliában indultak hódító útjukra, maguk mögött hagyva a francia típusú kertépítés merev hagyományait. Természetábrázoló funkciót is betöltöttek, csak elrugaszkodva a festészet kötött nézőpontjától, számolva az idő és az évszakok múlásával, a fényviszonyok változásával, egy mindig más arcát mutató teret igyekezvén bemutatni.
A rendezőelv részben a felvilágosodás új típusú természetfelfogásával állt kapcsolatban. A barokk időszakot uraló, szabályos franciakert világával szemben a geometrikus formákat jól tervezett szabálytalanságra cserélték. Tervezői váratlanul feltáruló látványok és saját jogukon növekvő, nem pedig szabályosra metszett növényzet éltetésére törekedtek.
Idővel a tájképi kertek egyes motívumai az idilli tájak mellett a természet féktelenségét is megpróbálták hangsúlyozni, így kerültek képbe a vízesések, a szakadékok, a magaslatok és a vulkánok(!) mint látványelemek.
Az angolkert főépületét nem feltétlenül helyezték a kert középpontjába – ez igaz a Kende-kúriára is –; ennek szintén hatáskeltő szerepe volt a tervezés során. A különböző korok kultúrájára, jelentős építészeti emlékekre és szellemi nagyságokra való utalások között fontos helyet foglaltak el a középkori, valamint a közel- és a távol-keleti építészet stílusában felépített építmények is. Az angolkert tehát valódi összművészeti alkotásként is felfogható. A kultúra és a természet iránt egyaránt rajongók ezért is örökíttették meg magukat gyakran a kertek díszletei között, s ez a portréfestészet egy új irányvonalát teremtette meg.
A tájképi kertek 19. századi reinkarnációi a városi parkok – Magyarországon ilyen a Városliget vagy a Margit-sziget –, de egyes motívumok, megoldások vagy épp építészeti elvek például vidámparkokban, világkiállításokon vagy skanzenekben elevenedtek meg újra.
Emberre szabva...
Az erdőségnek gazdája is volt: a sok száz éves történetre visszatekintő Kende família egyik ága. Sőt, mintha fából nem lett volna éppen elég, megfogant egy nemes(i) gondolat. Kende Zsigmond – a park területén máig álló Kende-kúria építtetője (és lakója) – nemcsak gazdálkodó és politikus volt, hanem növénygyűjtő is. Így érthető, hogy a kúria tervezése során fontos szempont lett az épület természeti környezetbe illesztése is.
Az őshonos, ártéri tölgy-kőris-szil állományt nem semmibe, hanem nagyon is alapul véve, angol tájképi kert stílusban kezdődött el a park fejlesztése az 1830-as évek elején.
A fásszárú állományt olyan, többségében idegenhonos fajokkal gazdagította, mint a juharlevelű platán, a vérbükk, a mocsártölgy, a babértölgy, az amerikai tulipánfa vagy az egylevelű kőris. Sokuk a mai napig a parkot díszítő, mára hatalmassá nőtt faegyed, melyek közül kétségkívül kimagaslik az épület mögött magányosan terpeszkedő, közel nyolcméteres törzskerületű platán.
Unokája aztán folytatta a gyűjteményes kert bővítését. A kisebbik Zsigmond a nagyapával való névazonossága ellenére tudott újítani: figyelme a tűlevelűek felé fordult, ekkor vertek itt gyökeret többek között a tiszafa, a kolorádófenyő, a duglászfenyő, az erdei fenyő, a simafenyő, a mocsárciprus és a hamisciprus ma már aggkorban lévő példányai, valamint az újabban külön törzsbe sorolt páfrányfenyő néhány egyede. Utóbbi, aranysárgába boruló levéltömegével különös őszi színfoltja a parknak.
Az unoka, ha nem is növénytelepítő munkássága elismeréseként, de a családban elsőként kapott bárói címet, s így nemcsak a park, de a családi ranglétra nemesítése is a nevéhez fűződik.
Védendő értékek
A kiterjedt park fejlesztésekor a kertépítő az őshonos virágos növények megőrzésével és újak betelepítésével tette színpompássá a gyűjteményt. Utóbbira példa a máig itt virító téltemető. A népnyelvben kikeletnyitóként ismert sárga virág elsőként bújik elő, majd bont virágot – már január végén, esetleg február első heteiben –, hogy aztán lassanként szőnyegszerűen terítse be a park egyes részeit.
Hóolvadás után sárgából fehérre vált a virágpaplan – ilyenkor pompázik a hóvirág és a tavaszi tőzike; a két faj az eredeti vegetáció részeként maradhatott itt fent. A tavasszal tömegesen nyíló halványkék virágú csinos szellőrózsa számára mogyoróbokrok árnyékot és nedvességet adó töve biztosít megfelelő élőhelyet. A fák aljában itt-ott ugyancsak megtalálható a nemesített rokonoknál lényegesen apróbb, ám igen kecses termetű, élénksárga erdei tulipán is.
A gazdag és ma már jobbára háborítatlan növényegyüttes ritka állatfajokat is idevonz. Egy kétágú simafenyő csúcsán több évtizede fészkel egy hollópár, a platánok kiodvasodott törzse csókáknak nyújt költőhelyet. A fekete harkály hangos kiabálása mellett hallható a jóval csendesebb hamvas küllő elhaló hangja is. A denevérfajok közül nem ritka itt a fokozottan védett csonkafülű és a folyó mentén vadászó tavi denevér.
A terület megóvását a különleges gonddal összeállított fa- és cserjegyűjtemény mellett tehát a védett növény- és állatfajok is indokolták.
A park növényanyagának első kataszterét 1957-ben Papp József készítette el, majd a kor jeles szakembere, Jávorka Sándor akadémikus 1959-ben kezdeményezte a terület védetté nyilvánítását, mely még abban az évben meg is történt. Az időközben valamelyest zsugorodó park ma 14,3 hektáros területével Cégénydányádi-park Természetvédelmi Terület néven ismert.
Ha érdekel a bakancsos fotópont a park lakói és történetük, lapozd fel A Földgömb 2024/január–februári számát!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
