Sosem voltam múzeumba járó típus. Ha mégis jegyet váltottunk, viszonylag gyorsan haladtam a termekben, ritkán fordult elő, hogy valami önmagában megragadott, a kiállítási tárgyak melletti kis táblák elolvasása is a feleségemre maradt.
Mindig is jobban vonzottak a természet csodái vagy az épített nevezetességek, a történelmi vagy modern épületek, amik leírás nélkül is átadják a hely hangulatát. A vallási helyszínek ebből a szempontból szürkezónának számítottak
Kívülről lenyűgöztek, és ugyan érdekelt a belcsín is, annyira azért nem mozgatott meg, hogy kivárjam a sort a bejutásra. A jég Barcelonában kezdett el repedezni, amikor már itthon megváltottuk jegyünket a Sagrada Família templomba. Az online jegyvásárlással ugyan nem kaptunk árkedvezményt, de az épületet körbeölelő beláthatatlan sort az időpontfoglalásunkkal sikerült átugrani. Aki pedig már járt ott, biztosan egyetért, hogy az 1882 óta épülő templom monumentalitása, semmihez sem fogható hangulata és Gaudi egyedülálló stílusa minden eurocentet megér.
Olaszországban a Ligur-tenger menti Cinque Terre lélegzetállítóan színes, meredek hegyoldalba ágyazódó házainak látképét céloztuk meg, múzeumokról szó sem volt, nem is arról nevezetes e táj. Azonban ahogy Luccán és Pisán keresztül egyre jobban behatoltunk Toszkána szívébe, tudatosult bennünk az érzés, hogy itt, a reneszánsz bölcsőjében valami fontosról maradunk le. Talán ezért is, ahogy Firenze belvárosát jártuk, többször is ránéztünk, mennyire halad az állóképnek tetsző sor a Galleria dell’Accademia előtt. Semennyire, de az internetes véleményekre támaszkodva tettünk egy utolsó próbát a nap végén is. Óriási szerencsénkre, mivel egy órával a zárás előtt végül időpontfoglalás nélkül is sikerült bejutunk. Irány Michelangelo Dávid szobra, ami egyértelműen uralja nemcsak a múzeum külön erre a célra kialakított termét, de a teljes kiállítást is. A több mint 5 m-es szobor letaglózott; egészen addig ismeretlen volt az érzés, hogy egy műalkotást fél óráig némán állva nézegessek, és végül az utolsó látogatók között tessékeljenek ki... De ezek után sem került szóba az Uffizi Képtár meglátogatása, engem még mindig jobban érdekelt a Ponte Vecchio, a firenzei dóm vagy a város olyan más helyszínei, amelyeket filmekből vagy könyvekből ismerhetünk. A festmények egyébként is elérhetőek digitálisan, ha érdekel, megnézem a neten. Végül a rossz időjárásnak köszönhetem a felismerést, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az Uffizi ugyanis nem véletlenül vonz évente 2,7 millió látogatót, amivel Olaszország leglátogatottabb múzeuma; páratlan és egyúttal igen tömény betekintést nyújt a reneszánsz művészetbe. Ugyan igen hamar telítődtem a kis Jézust és bibliai történeteket feldolgozó művektől de lenyűgözött az a szín- és részletgazdagság, amire a művészek bő fél évezreddel ezelőtt képesek voltak. Mindezt látni kell, mert csak akkor értjük meg, hogy az összhatást össze sem lehet hasonlítani egy laptop- vagy okostelefon-kijelzőn megjelenített digitalizált képpel.
Ha alámerülnél a látványélmények további epizódjaiban, lapozd fel a Földgömb 2024/szeptember–októberi lapszámát!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek