Santa Isabel

Panamaváros egyik raktárnegyedében pakoljuk be a felszerelésünket. A Karib-tengerig nem kell sokat autózni. Panamában egyazon nap láthatjuk a napfelkeltét a Karib-tenger felett és a naplementét a Csendes-óceánnál.

Négysávos autópálya köti össze a Panama-csatorna két végét, Panamavárost és Colónt. Nekünk a négy sávból kettő lesz, majd egy földút a dzsungelben, egészen Santa Isabelig. Ez az utolsó, autóval megközelíthető falu Kolumbiáig. A pontosság kedvéért van még egy: Carti.

Ez a kis kikötő a kunák földjén van, akik jelezték, hogy a kikötőbe nem mehetünk be a kajakjainkkal. Erre még a Kuna Nemzeti Kongresszus sem adott engedélyt. Kénytelenek vagyunk egy napot hozzáadni a túránkhoz, és tengeren megközelíteni a 365 szigetből álló szigetcsoportot, a Guna Yalát.

A parton béke és nyugalom – Ám a korallzátonyon túl a nyílt tenger hullámai nap mint nap próbára teszik evezőtechnikánkat

Fotó: Gaál Péter

Santa Isabel takaros kis zsákfalu a világ végén. Első táborunk egy füves pálmaligetben, a sötét homokos tengerparton lesz. Mire felverjük a sátrainkat és mindent elpakolunk, seregnyi helyi gyerek próbál feszülten kommunikálni a sofőrünkkel. A mindeddig csak spanyolul beszélő sofőr tört angolsággal fordul hozzánk.

– Gyerekek mondják, hogy szokott itt lenni esténként egy féltigris – magyarázza dadogva.
– Féltigris? Úgy érted, egy jaguár? – kérdezek vissza határozottan.
– Az, jaguár! Mondják, tábornak ez nem jó. Nem támadott még meg senkit, de gyakran jön éjszaka – mondja riadtan.

Gáboron úrrá lesz a pánik. Én megoldást keresek. A többieket nem érdeklik a falusi legendák. A bozótvágó késemmel összebújva szenderedek álomra.

A hullámokon túl

Közepes erősségű szélben, helyi gyerekek koszorújában evezünk ki Santa Isabelből. Mindenki boldogan nyugtázza, hogy nem lettünk „a féltigris” áldozatai az éjjel, de az aggodalom és a veszély már az első pillanattól rányomja bélyegét az utunkra. Hollókeselyűk köröznek a fejünk fölött, ami nem jó jel. Délelőtt Gábor vízbe borul egy csendes mangroveerdő lábainál. Tízórainkat egy elhagyatott szállodakomplexum romjaiban esszük. Valakinek ez lehetett a nagy turisztikai vállalkozása és víziója. Ma már csak málladozó cölöpházak, egy zöld, esővízzel és rothadó pálmalevéllel teli medence jelzi a dzsungel peremén mindezt. A nap tele van baljós árnyakkal. Ahogy haladunk, egyre nagyobbak lesznek a hullámok, és erősödik a szél is.

Kora délután magas pálmák árnyékában állunk meg ebédelni. A liget gondnoka egy bokáig érő machetével a kezében bámul minket a távolból, jelezvén, hogy területe határán vagyunk. Egész délután erősödik a szél, ezért úgy döntünk, itt várjuk meg a reggelt, reménykedve a cudar időjárás végében.

Hajnalig nem enyhülnek a széllökések, és a hullámok is csak nőnek. A part közelében nem tudunk evezni, mert egy hatalmas sziklaszirt és az azon töredező fehér tarajok állják utunk. Vagy áttörünk a hullámzónán, vagy visszafordulunk, vagy várunk a parton. Rutinosan, koncentrálva vágok neki. Olyan az érzés, mintha dézsából öntöttek volna arcon. Több száz liter víz zúdul a képembe. Le kell küzdeni a hullámokat. Gábor jön mögöttem. A tenger annyira haragos, hogy nem tudok se hátrafordulni, se rádión hátraszólni. Minden porcikámmal és minden evezőmozdulattal az egyensúly megtartására törekszem.

Hullámok hátán – Áprilisban a Karib-tenger viharos szelei már enyhülnek, de a felkorbácsolt hullámok között nem egyszerű haladni. Sokszor a célpontjaink is eltűnnek a látóhatáron

Fotó: Gaál Péter

Hat kilométerre a korallzátonyban látok egy folyosót, ahol ki tudok siklani a partra. Rádión érem el a többieket. Szilvi a vízbe fordult, a lábán zúzódások, Pétert is fellökte egy hullám. Neki a hajója és a lelke sérült leginkább. A tengeri kajakozás már csak ilyen: egy rossz mozdulat vagy egy rosszul kiszámolt hullám keresztülhúzhatja minden számításunkat. Több óra telik el, míg utolérnek, de ezzel a mai nap is véget ér.

Délután egy üresen tátongó őrbódé és egy magasan lobogó sárga-piros horogkeresztes zászló jelzi, hogy ez már a kunák földje.

A lobogó az 1925-ös Panama elleni kuna felkelés hivatalos szimbóluma, a horogkereszt a világ négy oldalát jelzi. 1942-ben egy piros karikát raktak a kereszt közepére, hogy megkülönböztessék magukat a náciktól, de ezt a háború után teljesen elhagyták.

Később egy új zászlót is bevezettek, ma mindenhol két kuna zászló lobog egyszerre: az 1925-ös az eredeti formájában és az új.

Apró termet, nagy szabadság – A kunák horogkeresztes zászlaja a Napot és a sikert szimbolizálja. Az európai érzékenységre fittyet hányva hirdeti autonómiájukat és gondolati szabadságukat

Fotó: Gaál Péter

Gábor reggel karikás szemekkel jelzi, hogy éjszaka látogatói voltak a sátra ajtajánál.

– Ezek nem féltigrisek, hanem valami félmosómedvék voltak. Sokkal soványabbak és hosszú orruk volt – mondta rémülten.
– Valószínű fehérorrú koatik voltak. A mosómedvék közép-amerikai rokonai. Nem bántanak – válaszoltam.
– Akkor sem aludtam jól.

A Guna Yala

A Guna Yala (ejtsd: Kuna Yala), régebbi nevén San Blas-szigetek a kuna indiánok autonóm területe. Az 50 ezer főre becsült nép hagyományos, természetközeli életet él a különleges szigetvilágban. A spanyol gyarmatosítással járó agresszió kergette el őket a mai Kolumbia területéről, először az Urabai-öbölbe, majd később jelenlegi lakhelyükre. A 16. század végétől aztán a történelem egyik legbizarrabb katonai szövetségének lettek részesei.