Boston

A szálloda előtt meglepő sötétség fogad, még csak dereng a hajnal. A város is alszik még, szinte alig találkozom valakivel. A kikötő felé veszem az irányt, és az épületek közül kilépve a szürkületet azonnal felváltja a verőfényes reggeli napsütés. A magas irodaházakat a hátam mögött tudva Boston most már inkább hasonlít egy csendes, európai kisvárosra, mint egy amerikai metropoliszra. Vasárnap van, így nem meglepő, hogy először nem munkába siető emberekkel, hanem hajótúrákra igyekvő turistákkal, kutyasétáltatókkal és futókkal találkozom. Utóbbiak legalább olyan meghatározó részei a városképnek, mint Párizsban az Eiffel-torony; bárhol is járunk, mindenhol futókat látni, akik egyedül vagy csapatba verődve gyűjtik a mérföldeket.

A városban 1897 óta rendeznek maratont, ami mára – az olimpia után – a legnagyobb hagyományokkal rendelkező 42 km-es verseny, ahova csak megfutott szintidővel lehet regisztrálni. Ez most az én esetemben (35–39 éves korosztály) 3 óra 5 percet, azaz 4,23 perces kilométereket jelentene, ami azért már elég komoly felkészültséget feltételez.

A kikötő után a kínai negyed felé indulok, s mire odaérek, az utcák is megtelnek élettel. A negyed bejárata mellett asztalokba verődve megy a zsuga, külön asztalnál a kínai férfiak, külön a nők. Türelmesen megtűrnek kívülállóként, és ez akkor sem változik, amikor az egyik asztalnál a játék majdnem verekedésbe torkollik. Egy kis feszültség az egyébként kimondottan nyugodt és vidám vasárnap délelőttön.

A helyiek már meg se lepődnek a kis rózsaszín roboton, ami türelmesen várja, hogy a lámpa zöldre váltson. A csomag- és ételszállításra használt apró négykerekűeket – bár több kamerával és szenzorral is rendelkeznek – távolról irányítja kezelője, aki odafigyel a gyalogosokra és a közlekedési szabályok betartására

Fotó: Vasvári Tamás

Taxira várva... – A reggeli napsütés csak itt, az irodaházakkal és szállodákkal sűrűn tűzdelt belváros szélén jut le az utcaszintre. Egyre beljebb haladva a házak közé már minden árnyékba borul

Fotó: Vasvári Tamás

Indul a reggel, a munkába igyekvők árnyékában a gyerekeket szállító iskolabuszok is útra kelnek. Amerikában először itt, Massachusetts államban indultak iskolabuszok (1869-ben), amik akkor még speciális lovaskocsik voltak. Az egész Amerikában egységes sárga színt („National School Bus Glossy Yellow”) pedig 1939 óta használják

Fotó: Vasvári Tamás

A kártya mellett a kínai sakk (xiangqi) is közkedvelt elfoglaltság – a bostoni kínai negyed bejáratánál található Mary Soo Hoo Parkban. A névadó Mary Soo Hoo a kínai közösség kiemelkedő közösségépítője volt. Többek közt ő nyitotta meg a negyed első fodrászszalonját is

Fotó: Vasvári Tamás

A kínai negyed bejáratát jelképező kaput 1982-ben állították – A kifüggesztett zászlók az egyik különlegességére hívják fel a figyelmet. Azt ugyanis nem a kínai állam, hanem a tajvani kormány ajándékozta a városban élők számára

Fotó: Vasvári Tamás

Fejestül-bőröstül lógnak a csirkék a népszerű Hong Kong Eatery kirakatában a kínai negyed szívében

Fotó: Vasvári Tamás

Boston az Egyesült Államok egyik legrégebbi városa. 1630-ban alapították, így nem véletlen, hogy a számos nagy hatású történelmi esemény mellett (pl. a bostoni teadélután) több dologban is elsők lehettek: itt jött létre az első felsőoktatási intézmény 1636-ban (a mai Harvard elődje), itt épült először földalatti (1897), és nem utolsósorban itt található az USA legrégebbi közparkja is: a Boston Common.

A kínai negyedtől csak pár perc séta, tavakkal, dombokkal és műemlékekkel tűzdelt zöld oázis – ahol még II. János Pál pápa is tartott szentmisét. A park szinte kiér a Charles folyóhoz, melynek túlpartján már Cambridge szerény látképe köszön vissza. Szinte hihetetlen, hogy e visszafogott külső rejti a világ leginnovatívabb helyeit, a másik világhírű egyetem, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) campusaitól kezdve olyan vezető vállalatok kutatólaborjain át, mint a Pfizer vagy a Moderna, egészen a legnagyobb techvállalatok kirendeltségeiig (pl. Google, Apple, Microsoft). A folyón átérve ugyan nem szűnik meg a kisvárosi benyomás, de ad egy bizsergető érzést, amikor az ember a Harvard parkjában sétál, vagy megpillantja az MIT főépületének ikonikus kupoláját. Mindeközben a futók egyre csak jönnek, és egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy itt tényleg mindenki fut, akinek nincs jobb dolga.

Fotózás a bostoni közparkban – A tó a park nevezetessége – bár tisztítás céljából vizét épp leengedték. Mivel kellően sekély, könnyen be is fagy.
Az önkormányzat már 1879-ben rendelkezett arról, hogy télen biztosítani kell rajta a jégkorcsolyázást

Fotó: Vasvári Tamás

A nyugodt légkör egyedül akkor remeg meg, amikor a helyi kosárcsapat, a Boston Celtics meccsére igyekszem. Az irodaházak alatt megbúvó, 20 ezer fős TD Garden felé haladva szinte tapintható az izgatottság, az utcákat megtöltő zene hatására a szurkolók pedig csak még jobban szedik a lábukat. A Celtics a szezonnyitó meccsen épp azt a Miami Heatet fogadja, ami ellen szoros csatában, 4–3-as összesítésben maradt alul tavasszal a keleti főcsoport döntőjében. Nem véletlen, hogy teljesen megtelik a csarnok, a csapat nem okoz csalódást, nagy csatában 119–111-re nyernek.

Másnap reggelre a meccs pezsgése kámforrá vált, szinte alig találkozom valakivel útban a buszállomás felé, ahol már vár a négyórás út New Yorkba.

A Kendall Square-en egy kör emlékeztet rá, hogy a világ leginnovatívabb helyén járunk – Köszönhető ez az egyetemi startupoknak és a high-tech cégeknek, amelyeket többnyire az MIT campusainak közelsége vonz ide

Fotó: Vasvári Tamás

A Harvard híd bostoni hídfője, a Charles folyón túl pedig Cambridge látképe – Az átkelő pontosan 364,4 „smoot” hosszú, ± egy fül. Ezt 1958-ban mértek le az MIT hallgatói diáktársuk, a 170 cm magas Oliver R. Smoot mint hosszmérték „felhasználásával”. Amíg ő a járdára feküdt, a többiek megjelölték a feje búbját. Majd felkelt, és újra meg újra megismételték. Így haladtak tovább a híd végéig. Külön érdekesség, hogy Smoot később a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet (ISO) elnöke lett

Fotó: Vasvári Tamás

New York

Az egyébként zökkenőmentes út úgy válik lomhábbá, ahogy egyre inkább hatolunk be Manhattan szívébe. Végül elérjük a Port Authority földalatti buszállomását, ahonnan egyből a felszín felé veszem az irányt. Itt ér az első sokk.

Az állomás ugyanis a Times Square és a Broadway közvetlen szomszédságában van, és a szabadba kiérve szinte elvakítanak a végeláthatatlan, sokszor épület méretű fényreklámok, amelyek alatt úgy nyüzsögnek az emberek, mint egy hangyaboly eső előtt.

A zenék, zajok és szagok sajátos egyvelege pedig gondoskodik arról, hogy végképp túlcsorduljak az ingerekkel. Minden szöges ellentéte annak, amit Bostonban tapasztaltam; tulajdonképpen megérkeztem az elképzelt Amerikába.