Kassán általában élesek a fények. A Hernád völgyén át bezúduló kárpáti szelek nem tűrik a szálló port. Így aztán most meglepve a korai havazástól, szinte egy új, homályosan titokzatos várost látok magam előtt. Hiányoznak a távlatok, a főutcát lezáró dombok, az egymásba kapaszkodó házak messze nyúló sora. De ki is tárul egyszerre minden. Eltűntek az utcai székek, behúzódtak a lármás fogyasztók
Rájövök, hogy ezt a várost én régről ismerem, valamikor a kétezres évek elejéről, amikor Kassa még sokkal szegényebb volt, amikor még boltok sorjáztak sörözők és kávézók helyett. Az öreg házak kapui alatti üzletekben a szocialista világ poros eleganciája élte végnapjait, nagyvonalú polc, pult és vitrin kompozíciók kevés áruval, nyugdíjas éveik előtt járó köpenyes eladókkal. Aki megtehette, hogy ügyes-bajos dolgainak őrlő kilátástalanságát frissen sült sztrapacskával fojtsa le, az persze akkor is vendéglőbe ment. De nem ült ki az utcára, hanem bent foglalt helyet, fehér abrosszal terített asztalnál. Kiváltságosnak érezhette magát, hogy „bent lehet”, hogy most elegánsabb és nyugodtabb, mint pár perccel ezelőtt, amikor még ő is a tömeg tagjaként sodródott az utcán, talán számolgatta lakáshitelének részleteit, amelyek kínosan közelítettek a fizetése mellett szereplő „állandóhoz”.
A „kiülős forradalom”
Azóta Kassa is, akárcsak európai testvérvárosai, kihurcolkodott az utcára. Kávézik, sörözik, fagylaltozik, süteményt eszik, megint sörözik és pizzázik meg „giroszozik”, rántott húst rág, olaszos makarónit szipkáz. Az alig néhány évtizeddel korábbi város történelemmé lett, beköltözött a levéltárba, fotógyűjtemény formájában. Az 1990-es évek közepén készült felvételeken kiülős hely szinte egyáltalán nem látszik, enni is csak alig egy tucat helyen lehetett. A későbbi fotókról leolvasható, hogy a rendszerváltás első tíz éve még komótosan telt, a boltok lassan adták fel pozícióikat. Ma már a kb. száz háznyi Fő utca hosszának jó harmadában van valamilyen gasztronómiai kínálat. Ha pedig a szűk kapualjakon belépünk, már senki sem lepődhet meg azon, hogy ott is székek és asztalok kavalakádja fogad. Vannak olyan házak, amelyekben mást sem csinálnak, csak isznak és esznek. Úgy tűnik, hogy ahol egy kávézó, vendéglő vagy söröző megél, ott mellette is ezzel próbálkoznak. Péntek esténként a Fő utca középső szakasza egy hatalmas szabadtéri kantinná változik. Az autóktól néhány évtizede elhódított sétálóutcán a gyalogosok néhol éppoly szűk járatokba kényszerülnek, mint a benzingőzös 20. században.
Európa közterei
Ritkán szoktunk belegondolni, de a közterület nem adottság, hanem történeti fejlődés eredménye. A csodálatos itáliai városok szűk, labirintusszerű utcáit és tereit szabadon bebarangolni a maga korában képtelen vállalkozásnak számított.
A kis terek klánok belső udvarai voltak, olyasmi magánterek, mint manapság egy lépcsőház, csak éppen sokkal agresszívebben védelmezve. Az arab világban a mi fogalmaink szerint nem is létezett köztér, csak szűk járatok a befelé tekintő házfalak között.
A Kassához hasonló főutca (vagy főtér) az észak-európai városfejlődés sajátja. Az egymást szigorúan ellenőrző polgárok közös ügyeik intézésére hozták létre „köztereiket”, ahol azután imádkoztak, kereskedtek, törvényt hoztak és kivégzéseket rendeztek. A középkori kiváltságosok zárt demokráciájában szigorú rendje volt az életnek, egyik ház nem lehetett (sokkal) nagyobb, (sokkal) díszesebb a másiknál. Legalábbis elvileg, mert persze mindig akadt egy-egy merész gazdag ember, aki kilépett a sorból. Kassán ráadásul a török veszély elől a városba húzódó, majd ott tartósan megtelepülő nemesség tudatosan igyekezett különállását fenntartani. A beköltöző nemesség utolsó nagy korszaka a 18. század vége, a 19. század eleje: ekkor születtek meg azok a klasszicista paloták, ahol ma rendszerint könyvtárak, múzeumok és városi hivatalok működnek.
Magányos bérpaloták
Ami utána jött, az már a történeti város felbomlásának a folyamata. A mesterséges intelligencia mondatgenerátorainak egyszerű stílusával élve: „Kassán egy új, modern város született.” Csakhogy jobban megnézve, ez a város nem volt új. Épültek ugyan bérpaloták, de ezek különc felkiáltójelek maradtak, mint a „Márai-ház” (Kassai Jelzálogbank háza, építész Jakab Árpád, 1896) vagy az Andrássy-palota (építész Czigler Béla, 1899). Előbbit mindenki ismeri, még a szobák illatát is érzi, aki valaha is olvasott Máraitól kassai emléksorokat. Ám a Fő utca déli végén álló házat nem érdemes keresni, helyén a nyolcvanas évek óta a „Dargov áruház” terpeszkedik. Különös, hogy már Márai is múlt időben ír róla, mintha azzal, hogy ő, illetve családja onnan elköltözött, a ház is eltűnt volna. „Nagyon szép, s főként tekintélyes ház volt; az első igazán »modern« ház a városban, nyers, vörös téglából épült homlokzata is, az építész teleragasztotta gipsz-cifraságokkal az ablakok alját, s egyáltalán, beleépített mindent, amit a századvégi építész becsvágya ilyen vadonatúj bérházra ráaggathatott.” (Egy polgár vallomásai, 1934).
Az Andrássy-palota nevét sem nehéz megjegyezni, ráadásul ez még ma is áll. Saroktornya a mögötte álló fehérek templomára mutat, mintha azt igyekezne üzenni, hogy hivalkodása sem hívság, hogy Istennek tetsző a „közért (is) fáradozó” gazdagság. Olyan ez az épület, mint az egész kor, amely történeti ruhákba öltözött, miközben a gyárak épp lerombolták a történelmet. Az Andrássy-palota ablakkeretezéseinek cirádáit egy barokk palota is megirigyelhetné, de lent, a földszinten már szinte kisstílűen merkantilistára sikeredett az egymást érő boltok sora, jelezve, hogy még a főúri rend sem térhetett ki a pénzszerzés általános szabályai alól.
Portálok öreg házak alatt
A kassai polgárok többsége megcsodálta az új palotákat, de kevesen vállalkoztak rá, hogy maguk is hasonlót építsenek. A céhes világ biztonsága még túlságosan benne volt neveltetésükben. Jobban szerettek spórolni, mint kockázatos hiteleket felvenni. De közben őket is elbűvölte Budapest csillogása, a vásárlás korábban csak a vásárnapok idején felizzó szenvedélye. A tulajdonosok hátrébb hurcolkodtak vagy fel az emeletre, az utcai fronton pedig vagy maguk nyitottak üzletet, vagy bérbe adták azt. Valóságos portálépítési láz tört ki. A város pedig – joggal féltve a közterek eddigi rendjét – hamarjában szabályozta a portálok méretét, nehogy a buzgó kereskedelem túl nagy helyet foglaljon el magának. A portálok így is lent 25 cm-rel, fent 40 cm-rel kinyúltak az utcára. Mondhatni semmiség, de ha jó közgazdászként akár a mai négyzetméterárakkal beszorozzuk, látszik, mégiscsak tekintélyes egyszeri jövedelmet hozott ez a tulajdonosnak, nem beszélve a bérleti díjakról. Így aztán, ha valaki az 1910-es években végigsétált a kassai főutcán, azt elbűvölte a „nagyvárosi miliő”, a portálokra applikált konzolok, a biedermeier kedvességű virágdíszek sokasága, a bolttulajdonosok büszke nevei, és főként maguk a kirakatok. Talán ugyanúgy elgondolkozott, mint én manapság a sok vendéglő és kávézó láttán, hogy vajon néhány évtizede is, miért nem hiányzott mindez az embereknek?
Kassa jelene és múltja bővebben nyomtatott lapunk hasábjain olvasható!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
