Eurázsia belsejében a zárt erdők és a nyílt füves puszták öve között helyezkedik el az erdőssztyeppek zónája, amely a Kárpát-medencétől keleti irányban, nagyjából 9000 km hosszan húzódik Ukrajnán, Oroszországon, Kazahsztánon, Mongólián és Kínán keresztül majdnem a Csendes-óceán partjáig. Kialakulásának fő mozgatórugója, hogy az északról dél felé növekvő hőmérséklet mellett az ott hulló csapadék egyre kevéssé teszi lehetővé a vízigényes erdők kialakulását: lombkoronaszintjük tehát dél felé felnyílik, gyepekkel képez mozaikot. E mozaikos, változatos méretű és típusú erdő- és gyepfoltokból álló tájat nevezzük erdőspusztának. Dél felé, ahogyan tovább növekedik a szárazság, az erdőfoltok területe egyre zsugorodik, és az erdőspuszta helyét fokozatosan átveszi a füves térség, a sztyepp.

Tőlünk nyugatabbra nincsenek sem kiterjedt füves mezőségek, sem erdőspuszták, mivel az Atlanti-óceán felől érkező nyugati szelek itt még jelentős mennyiségű csapadékot szállítanak, továbbá az óceán hőmérsékleti szélsőségeket mérséklő hatása is erős. E kedvező körülmények zárt lombkoronájú erdő kialakulását teszik lehetővé. Kelet felé tartva az egyre erősödő kontinentális hatások, a csökkenő csapadék és a jelentős éves hőmérsékleti ingadozás miatt jelenik meg előbb az erdőspuszta, majd a füves sztyepp zónája.

A bélmegyeri Fáspuszta őrzi az eredeti erdőssztyepp hangulatát

Fotó: Jakab Gusztáv

Az erdőspuszta kialakulásáért tehát elsősorban az éghajlat felelős: a zárt erdő fennmaradásához itt már túl nagy a szárazság, viszont a füves pusztánál több csapadék kisebb-nagyobb erdőfoltok túlélését még lehetővé teszi.

Vagyis az erdő és a gyep küzdelmi zónájában járunk, ahol a két, eltérő szerkezetű életközösség közötti erőviszonyok nagyjából kiegyenlítettek. Ám az érzékeny egyensúly fennmaradásához a domborzati és talajviszonyok, valamint a növényevő állatok és a tüzek is hozzájárulnak. Az erdőspuszta északi és nyugati peremvidékén, ahol viszonylag nagyobb az éves csapadékmennyiség, akár zárt erdő is létrejöhetne, azonban a legelő állatok és az időnként előforduló tűzesetek kordában tartják a fásszárú növényzetet. A fák és a cserjék ugyanis sokkal érzékenyebbek mind a legelésre, mind pedig a tüzekre. Egy fűcsomó vagy más lágyszárú növény általában átvészeli a tüzet és a rágást is, és viszonylag gyorsan képes megújulni. A fásszárúak számára viszont e hatások gyakran végzetesek, de ha életben is maradnak, megújulásuk sokkal több időt vesz igénybe.