A majom nyugtalanná válik, teste megfeszül, fejét ide-oda rángatja. Mintha érezné, hogy valaki teljes mértékben ráirányítja a figyelmét. Egyetlen esélyem van az ugrás pillanatának megörökítésére. (A sorozatfelvétel ilyenkor szóba sem jöhet, ott nincs teljes kontroll.) Tíz másodpercnél sem tart tovább a várakozás, az idő azonban ilyenkor teljesen másképp telik.

Egy szempillantás az egész: a majom tekintetét a túlsó oldalra szegezi, testsúlyát a hátsó lábaira helyezi, és már ki is lő a levegőbe. Katt! Az eredményt nem látom, mégis érzem: se túl lassú, se túl gyors nem voltam. Megvan a kép. A tér ismét kitágul, újra eljut hozzám a kántáló hinduk, a csivitelő árusok, az imádkozó papok és a játszadozó gyerekek hangja...

A pokharai vidámpark – A vidéki búcsú hangulatot idéző helyszínen – ahová magnóról lejátszott élménysikolyokkal csalogatják az embereket – már a virtuális valóságban is kedvünkre kalandozhatunk

Fotó: Kocsány Kornél

Baktapur óvárosa – Ezeréves templomok, ősrégi lakóházak között pillanthatunk be a newari kultúrába. Az idős úr hagyományos newari sapkát (topi) visel

Fotó: Kocsány Kornél

Képrögzítés-kényszer

Nyaralások, külföldi utazások során ma már szinte mindenki folyamatosan fényképezik, ha mással nem, hát mobillal. Amiről nincs fotó (vagy videó), az ugye meg sem történt. Az élményeink is mintha egyre inkább azért fontosak, hogy másoknak megmutathassuk őket. Tetszésüket elnyerve bizonyítjuk magunknak is, hogy érdekes, értékes életet élünk.

Hiszen mi haszna finom ételeket enni, felmászni egy csúcsra, fesztiválozni, elefántot mosdatni, ha ezt mások nem látják. Egzisztenciális szorongásunkat feledtetjük a közösségi médiás visszajelzések hadával – ideig-óráig legalábbis.

Nincs ezzel persze nagy gond, ilyen világot élünk, és mint mindig, most is meg lehet találni az egyensúlyt. A megörökítésre való folyamatos törekvés azonban régi dilemmát vet fel: meg lehet-e élni az adott pillanatot, jelen lehet-e lenni az adott helyen, ha állandóan képeket készítünk?

Önkéntesként érkeztem az országba 2012-ben. Négy hónapot töltöttem Katmanduban, árvaházakban és iskolákban dolgoztam, szabadidőmben pedig jártam a vidéket. Felmásztam a Mount Everest alaptáborába, felfedeztem a tóparti üdülővárost, Pokharát, raftingoltam a Trishuli folyón, és mentem mindenhova, ahova hívtak.

Egy viszonylag egyszerű kompakt gép azért volt nálam, kellettek az emlékképek. Ezekkel meséltem a családomnak és barátaimnak arról, hol járok. Készítésük azonban gyakran csak eltávolított a jelentől. Nevezetességtől nevezetességig sietve próbáltam kitalálni, milyen fotók lennének igazán nepáliak, mire lehetnének kíváncsiak az otthoniak, hol tudok jó szelfit készíteni, milyen szögből néz ki gusztusosan a vacsorám – és mire ezeket kifundáltam, az élmények már el is múltak. Mindig le kellett tennem a kamerát, ha a helyhez és a többiekhez szerettem volna kapcsolódni. Eközben azonban életre kelt a fotográfia iránti érdeklődésem, az események olyan láncolatát indítva be, amely az egész életemet felforgatta.