A Tűzföld déli részének fjordok szabdalta szegélyén húzódó Darwin-hegyvidék 2024-ben volt először célpontunk. Darwin után 190 évvel. S ha egyszer elkezdünk valami komolyat majdnem a világ végén, azt biztos, hogy folytatjuk: magyar–chilei–olasz együttműködésben a melegedő, átalakuló tundra elemzését – ember nem járta helyszíneken
Ismét ösvények nélküli, járatlan terepre készülünk. Ami tavaly meglepően vadnak bizonyult, ám az akkori tapasztalatok birtokában most még magasabbra tesszük a lécet: sokkal több kutatófelszerelést viszünk, hosszabb időre megyünk, és nélkülözünk minden gépesített hegyi szállítást. Mondjuk, jól jött volna egy helikopter...
Távolban egy fehér vitorla? Nem, töksötét van
Míg legutóbb 600 km-es autózással elérhető volt a távoli hegyvidék széle, ide egyáltalán nem vezet út. Még. Hiszen egyik vizsgálatunk pont arra válaszol, hogy a chilei katonaság által ide tervezett út fenntartható lesz-e. Erről már legutóbb kiderült, hogy csak nagyon nehezen, hiszen a Föld legdélebbi tundraútja olyan helyszíneken is halad majd, ahol még van jég az aljzatban, minden mozog, áramlik, folyik és csúszik – ahogy az elvárt egy jeges, de olvadó területtől. Terepelemzésünk akkor az út északi kezdetén indult, most a déli végét, a Darwin által végigjárt – és hajójáról, a Beagle-ről elnevezett – tengeri csatorna térségét célozzuk meg. Annak is nagy Yendegaia-öblét.
Már 30 órája hajózunk, folyamatosan erős a szél, csapja az esőt, hideg van a hajóbelsőben is, és töksötét mindenütt az éjszaka közepén. Arra számítunk, reggel érhetünk majd partot, de a GPS-t nézve már nagyon közeledik az öböl. Fény sehol, a hajón is csönd van: elférne rajta 200 ember és sok jármű, de kb. csak mi hatan lézengünk a fedélzeten, több száz kilónyi felszerelésünk a partraszálló csapóhídnál lapul
Most már tényleg a helyszínen vagyunk, de életnek semmi jele.
Hiába Tűzföld, tábortüzekből származó fényeket talán Darwin látott itt utoljára. A 21. századot már nem érték meg a térség partvidéki yagan/yamana indiánjai, és farmok, kikötők vagy települések sincsenek.
Minden előzmény nélkül mozgás támad, matrózok jelennek meg, az esős koromsötétbe merednek a szemek.
Fényes érkezés, mágnesként vonzó hegyek
Hirtelen bekapcsolódik a parton egy csendőrterepjáró kék villogója! Majd kifolyik a szemünk. Éjszaka kettőkor kijöttek értünk, hogy 50 m-en át – ennyi a jármű rendelkezésére álló útpálya hossza – cipeljék óriás ládáinkat, felszereléseinket! Egészen megható. Letrappolunk a hajóról, pocsolyákon vágunk át, cipekedünk – a hajó pedig már el is hagyta a partot, majd egyszer értünk jön... A csendőrök összesen 11-en vannak a barakkjukban, de mi is kapunk mellettük egyet. Elméletileg e nagyon távoli terepet felügyelik, hiszen nincs messze az argentin határ – ami itt végig zárt, tilos a két ország közötti átjárás. Mondjuk, ki is jönne ide határt sérteni?!
Annyira sötét van, hogy csak botladozunk a nedvességben szétkorhadt lépcsőkön, fogalmunk sincs, milyen látvány fogad majd reggel. Esős, az biztos, hiszen e hűvös óceáni klíma sajátossága a mindennapos eső.
Reggel verőfény. Elképesztő a látvány: a mi középhegységeinknél alig magasabb, de sokkal vadabb vonulatok, mintha a Magas-Tátra emelkedne mindenütt – csak 1000 m-rel alacsonyabban.
A lejtők a tengerszinttől indulnak, sűrű délibükkerdőkbe burkolóznak, viszont 700 m-től már kopár a felszín, megjelenik a hegyi tundra, ami a sziklahavasok bérceiig húzódik. Mi odatartunk.
Tekergetjük a nyakunkat, mert bár historikus légi fotókon és mai űrfelvételeken mindent elterveztünk, a valóság azért minden esetben sokkal keményebb tájat mutat. Nálunk csak az üregi nyulak sokasága tekergeti jobban a fejét, ragadozó madártól tartanak. A tengerpartra betelepítettek pár példányt, most már ementáli sajthoz hasonlóvá fúrták a csendőrtábor környékét. Rajtuk kívül a szőrükért és húsukért behozott kanadai hódok is hódítók, de itt egyrészt nem növesztenek értékelhető bundát, másrészt húsuk akkor puhul meg, amikor a velük együtt főzött nagyobb kődarab is... A gátjaikkal duzzasztott völgyalji vizekben azonban megfulladnak az erdők.
Csendőrroham machetével
„De lehetnek itt még más betolakodók is!” – mondja a parancsnok, aki már dörzsöli tenyerét, hogy ittlétünknek hála, feljöhet embereivel a hegyekbe, hátha fognak egy átkóborolt argentin hegymászót! Hatalmas, laprugóból gyógyított machetéjét nézegeti, közben elégedetten nyugtázza, hogy mi azonnal a fölöttünk magasodó hegyekbe indulnánk. Ő is a csapatával. Mi nem voltunk még ott fenn – ők sem, sőt urbánusabbnak tűnnek nálunk. Együtt viszont nagyobb a túlélés esélye. Rögtön a legelején mindenképp feljönnek velünk, mert átkémlelnének a szomszéd országba. Mi meg mindennap felkapaszkodunk majd a tengerparti bázisról, mert generátor csak lent van.
Roskadozunk a felszerelések alatt, fel akarunk cipelni egyszerre minél több eszközt: gyönyörű az idő, azonnal mérni, dolgozni kell. Rejtély viszont, hogy pontosan milyen terep vár ránk. A tundra felépítésére, felszín alatti jegére, mozgásfolyamataira, közelmúltjára és mai változásaira vagyunk kíváncsiak – és nem is a sziklás terep rejti a nehézségeket, hanem a lápok és az elképesztően sűrű, járatlan erdők. Tavaly is naponta küzdöttünk velük, lépésről lépésre előrepréselve magunkat a mérsékelt övi esőerdők sűrűjében.
A lényeg, hogy a katonáknál van bőven színes szalagocska. Telekötözik a haladási irány ágait. Egyrészt így visszatalálnak, és mi is jelzések mentén mehetünk a következő napokban. A sűrűben a 30-50 m-nyire lévő szalagokat is alig látjuk meg legközelebb...
Gergő 500 m magasan már talál talajlakó férgeket, Levi ismét viheti a ménkű akkumulátort, a parancsnok míves machetecsapásokkal vágja az ágakat, Mirko irtózatos kábelköteggel egyensúlyoz, mindenki boldog.
Otthonos terepünk: a hegyi tundra
Az igazi fellélegzés az erdőhatáron jön. Innen térdig mohapárnákban járunk, de óriás léptekkel kapaszkodunk egyre feljebb. A csendőröket is lenyűgözi a Beagle-csatorna és a tűzföldi szigetvilág kitáruló látványa. Annyira szokatlan mindez, hogy műholdas telefonon még haza is szólnak a családjuknak, hová kerültek. Csillognak a szemek, a katonai gyakorlóruhára húzott sárga láthatósági mellények, piros lábszárvédők és pisztolytáskák!
Szinte meg sem állunk a sziklás hegygerinc lábáig, ahol széles tengerszemek nyílnak. 900 m körül vagyunk, de ez itt már kemény, sziklás tundra. Ide jöttünk: a Pirámide Hills éles gerincei és tornyai közé, a Darwin-hegyvidék határmenti, déli, hidegebb részére. Ahol a hegyi katlanokat még 60-70 éve is gleccserek töltötték ki, most viszont már alig van a felszínen jégmaradvány. De mi sejtjük: a kőtörmelék még ma is jégtartalmú!
A csendőröktől elbúcsúzunk, majd kezdetét veszi a napi 18-20 km-es hegyi ingázásunk és a lehető leghatékonyabb hegyi kutatómunka.
Földtudomány és földmunka
A munka két fő csapásirányban zajlik. Minimum. A legtöbb napot a geofizikai mérések igénylik. Ezek mutatják ki, pontosan hol és mennyi jég van alattunk. Persze mindezt sejtjük a formakincsből és a mozgást jelző alakzatokból, de itt szisztematikus felmérésre van szükség.
Ha kíváncsi vagy a Földgömb Alapítvány tűzföldi expedíciójának eredményeire és jövőbeni céljaira, lapozd fel a Földgömb 2025/november–decemberi lapszámát!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
