A középkortól – a városok mellett – elsődleges felvevői a bányák voltak, az ehhez szükséges minőségű és mennyiségű fa jelenléte erősen befolyásolta a bányászat nyereségességét. Magyarországon az Árpád-korban már biztosan égettek kereskedelmi mennyiségben faszenet, s IV. László 1276-ban kelt oklevelében is szó esik erről: „… a szénégetők és favágók az erdőkben vagy Gölnitz város más munkásai … a város határain belül szabadon minden akadályoztatás nélkül működhetnek”. Gazdasági szerepüket jól mutatja, hogy a felső-magyarországi bányavárosok szén­égetői – a bányamunkásokkal és favágókkal egyetemben – egészen II. József uralkodásáig mentességet élveztek az adófizetés, a robotmunka és a katonai szolgálat alól. A török korban viszont a hadászatilag fontos uradalmak jobbágyi szolgáltatás formájában kötelezték a parasztságot a lőpor előállításához szükséges faszén beszolgáltatására.

Fotó: Kerekes István
A Kalonda-tető szénégetői kifejezetten csendesek. „Máramaroshoz képest, ahol ennyi idő alatt már az életük minden történetét elmesélték, itt szófukar, de annál céltudatosabban dolgozó, munkájukat nagy precizitással végző emberekkel találkoztam”

Az igazi nagy korszaknak a 19. század számított. Az erdőhivatalok állandó jelleggel alkalmaztak szénégető brigádokat, egész évre megszervezve a kész faszén szállítását. A kőszénkitermelés térnyerésével a kereslet némiképp visszaszorult, de még a 20. század első felében is jelentős maradt. A két világháború között például faszénből nyert energiával működött sok textilipari gép, de a darálómalmok és a cséplőgépek is. Ebben az időszakban az erdészet sok esetben fával fizette ki a favágókat, akik azt szenítve értékesítették. A fakereskedők és faipari vállalkozók számára busás haszonnal kecsegtetett az uradalmaktól bérbe venni az erdőkitermelés jogát, ilyen esetben is a minél több értékesíthető szén előállítása volt a cél. A II. világháború után azonban ez fokozatosan a konyhai felhasználás szintjére szorult vissza, de itthon még az 1970-es években is több ezer tonnás exporttételt jelentett.

`A la Carbonara

A szénégetők a legszegényebb rétegből, gyakran a teljesen nincstelenek közül kerültek ki, ám ez a felemelkedés útja is lehetett. Tevékenységük alapos szakértelmet igényelt, melyet hosszú évek során sajátítottak el, legtöbbször fiú az apjától, öcs a bátyjától. A hozzáértésnek ráadásul itt komoly tétje van, egy kisebb hiba is a szénégető életébe kerülhet. A falusi népesség körében a szénégetők bére olyannyira jó jövedelemnek számított, hogy a mindennapi megélhetés biztosításán túl sokan földet is tudtak belőle vásárolni.

Fotó: Kerekes István
A boksák karbantartása nagy figyelmet és szakértelmet követel. A hozzá nem értés robbanáshoz is vezethet, vagy akár máglyaként éghet el a munka addigi eredménye

A kevés megművelhető földterülettel rendelkező hegyvidéki térségekben egész falvak éltek szénégetésből. Ilyen település volt a Bükk hegységben megbúvó Mályinka, ahol a néphagyomány szerint „a pap kivételével mindenki szenet égetett”. A nők és a gyerekek is kivehették részüket a munkából, nem volt ritka, hogy az asszonyok is rakták a nehéz fahasábokat, a gyerkőcök pedig vizet hordtak, és a kunyhó körüli teendőkben segédkeztek. Közben persze kitanulták a mesterfogásokat is. A brigádokhoz csapódó apróságoknak rendszerint nem pénzben fizettek, szokás szerint élelmiszert és az idény végén egy rend ruhát adtak nekik a több hónapos munkáért.

Napjainkban a faszénfelhasználás már jóval korlátozottabb, mint a korábbi évszázadokban: leginkább a kerti sütögetéseknél jellemző. Míg az 1970–80-as években hazai erdeinkben is gyakran megcsaphatta orrunkat az összetéveszthetetlen boksa-füstszag, mára szinte teljesen eltűnt a magyar erdőkből. Erdélyben azonban még napjainkban is rálelhetünk szén­égető famíliákra, akik számára a mesterség még a 21. században is stabil jövedelmet biztosíthat. (De a szénégető vállalkozás tulajdonosa számára mindenképp.)

Fotó: Kerekes István
A szénégetés ma már az archaikus erdei munkák muzeális marad­ványának tűnik – nem úgy, mint 2-3 évtizeddel ezelőtt, amikor még sokkal elterjedtebb volt a Kárpátokban

A boksák mellett

Ez az élet sohasem a kényelemről szólt. Megterhelő és nagyon piszkos fizikai munka, ráadásul az erdei kunyhókban meglehetősen korlátozottak a tisztálkodási lehetőségek. Napjainkra lakókocsik váltották fel a kunyhókat, de a munka nem lett könnyebb. A néhány fős csapatok gyakran az otthonuktól távol dolgoznak, s a hazatérésre csak a váltott műszakszervezés adott lehetőséget.

Az otthonukhoz közel égetők akár naponta is kaphatnak főtt vacsorát, a távolabb lakók maguknak főznek egyszerű ételeket. A klasszikusok: babfőzelék, puliszka, korpakása, főtt burgonya, erdei gomba. Fűtéshez és főzéshez széntörmeléket vagy rosszul kiégett darabokat használnak.

Az erdei berendezkedés természetesen a munka mennyiségével függ össze. Ha csak egy-egy boksa elkészítésére szegődnek, akkor egészen egyszerű, egy-két nap alatt összetákolt fakalyibák is megteszik. A több hónapig tartó, egész idényben dolgozó brigádok tartósabb, komfortosabb szállást készítenek, vagy a favágók kunyhóit veszik igénybe.

A teljes cikket A Földgömb 2013. novemberi lapszámában olvashatja!