Amikor a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaival dolgozni kezdtünk a világtól elzárt sztálinista országban, a szürkeség, a mindent átható bizalmatlanság és a félelem voltak az elsőként belém hasító hangulatelemek. Hamar tudtunkra adták, hogy itt minden lépésünket és mondatunkat figyelik, szobáinkat átkutatják. A mennyezeti füstérzékelő is vélhetően poloskát rejt, a sűrű dohányfüstre legalábbis fittyet hány. És ha a lehallgatóberendezés másik oldalán akár egyetlen rendszerellenes szót is lefülelnek, könnyen bajba kerülhetünk. Így esti beszélgetések helyett maradt a belső raktározás, melynek terheitől a hazaérkezést követően, napról napra kellett megszabadulni.

Ősök árnyékában

Az utcai hangszórók hajnali ötkor ébresztőt fújnak: mozgalmi indulók jelzik a munka, vagyis a nap kezdetét. A dolgozó nép a gyárakba indul. Így épül nap nap után a szocializmus.

A kirakat – A főváros felhőkarcolói a jólét látszatát keltik

Fotó: Erhardt Ágoston

Az országba látogató első dolga és kötelessége, hogy felkeresse és megkoszorúzza Kim Ir Szen és Kim Dzsong Il hatalmas, arannyal befuttatott szobrát. A két monumentális alkotás az európai demokráciához szokott embernek erős túlzásnak tűnik, de itt – legalábbis látszólag – édesapjukként, minden jó forrásaként tisztelik és szeretik egykori vezéreiket (ahogy egykor nálunk is „Rákosi apánkról” szóltak a sulykolt, szép szavak). Miután nemet mondani több, mint nem illendő, mi sem kerülhetjük meg, hogy főhajtással és egy-egy csokor virággal emlékezzünk a nagy emberekre.

A közös mauzóleum is párját ritkítóan hatalmas, s minden oldalról a fanatizmus szele nyaldossa. A bejárattól véget nem érő mozgójárdák visznek az áhított cél felé, miközben utunkat a két egykori államfő fényképei szegélyezik. Cipőket szemléznek, szalámigyárat avatnak, erőművet látogatnak, esetleg almaültetvényen szedik a gyümölcsöt. Persze a Kim Ir Szent és Kim Dzsong Ilt ábrázoló felvételek sora ezzel közel sem teljes. A hosszú úton gyászmuzsika hangolja rá a látogatót az elhunyt vezérek bebalzsamozott testének látványára. Mielőtt azonban betérnénk a hatalmas, sötétvörösre festett terembe, a teremőr zakónk begombolására int. Kim Ir Szen üvegkoporsóban, vörös takaróval lefedve fekszik, csak a feje látszik ki, és elsőre azt hisszük, másolat csupán. Az asszonyok és férfiak szűnni nem akaró zokogásban törnek ki, amikor meglátják „édesapjukat”, hiszen talán csak egyszer adódik olyan kegy az életükben, hogy eljuthassanak ide. A tiszteletadás rendje a következő: mind a négy oldalon meg kell állni, és legalább tíz másodpercig mélyen meghajolni. Ezt követően lehet megtekinteni a „Generalissimus” kitüntetéseit, amelyeket ma már jobbára nem létező kommunista országoktól kapott. Ezután következnek a személyes tárgyak: a magánvasúti kocsi és a páncélozott, fekete Mercedes. Kim Dzsong Il testénél ugyanezt a procedúrát ismételjük – meghajlás, kitüntetések, vagon, autó. És a ráadás: a kicsinek egyáltalán nem mondható hajóját is behozták valahogy a mauzóleum falai közé, hogy a látogatók – a nép egyszerű fiai – megcsodálhassák.

A cél szentesíti az eszközt ­– vagy ha nincs ló, jó a szamár is: fűnyíró hiányában ollóval nyírják a füvet a pontosan meghatározott méretre

Fotó: Erhardt Ágoston

Oltalmazó atom

Egy ilyen totalitárius rendszer fenntartásának receptje: állíts állandó ellenségképet a nép elé! Helyesen megválasztott összetevők esetén aztán garantált a szüntelen háborús hangulat. A gyerekeket már hatévesen katonai iskolába küldik, folyamatosak a honvédségi parádék, felvonulások, az utakat ellenőrző pontok sokasága tarkítja, az egyetlen állami televízió pedig szinte kizárólag katonai gyakorlatokról tudósít. A háborús retorika a vezetői hatalom bel- és külföldön történő megszilárdításának első számú eszköze, de az Egyesült Államokkal való tűzszünet kiharcolását is igyekszik szolgálni – ám ez utóbbi törekvést nem sok siker övezi.

Pár hónapja, épp ottjártunkkor, még minden és mindenki háborúra készült. A buszokat, villamosokat, vonatokat álcaháló fedte. A mai korszerű, műholdas haditechnika világában ez nyilván inkább komikus, mint félelemkeltő.

Gigantománia, kicsiben – A 105 emeletes szálloda miniváltozata, amelynek eredetijét 1985 óta még nem sikerült befejezni

Fotó: Erhardt Ágoston

Az Észak- és Dél-Korea között húzódó, keskeny panmindzsoni demilitarizált övezetben aztán testközelből tapasztalhattuk meg a katonák elképesztő elszántságát. Vajmi keveset lohaszt harci kedvükön, hogy az ország hadfelszerelése enyhén szólva elavult. Ha háborúra kerül a sor – hirdetik büszkén –, elpusztítják az ellenséget, akik annyian se maradnak, hogy aláírják a feltétel nélküli békeszerződést. Néhány évtizede, mikor amerikai katonák sétáltak át a déli zónából az övezetbe, hogy egy, a kilátást zavaró fát kivágjanak, a fegyvermentes övezet kommunista katonái a keleti harcművészetet hívták segítségül. Végeztek az amerikai egyenruhásokkal, a konfliktus pedig kis híján háborúvá duzzadt.

Magyarul folyékonyan beszélő kísérőnk arra a kérdésemre, hogy mi lenne velünk, ha éppen most törne ki a háború, megnyugtatásképpen csak annyit válaszolt, hogy nincs okunk aggodalomra, mert abban az esetben megvéd minket az atombomba...

A teljes cikket A Földgömb 2013. szeptemberi lapszámában olvashatja!