Kövem, kövem, mondd meg nékem!…
Álljunk meg egy elegáns ékszerbolt kirakata előtt, és tegyük a kezünket a szívünkre: ugye nem az jut eszünkbe, hogy milyen regényes utat jártak be a nemesfém foglalatba zárt apró, színes drágakövek?!
Legkevésbé pedig arra gondolnánk a mesterien csiszolt szépségek láttán, hogy az ezen szerzett hasznot egyes kitermelő országokban fegyveres konfliktusok finanszírozására fordítják. Pedig a kövek hosszú és nemritkán piszkos utat tesznek meg, mielőtt egy kecses nyak díszévé vagy féltett kinccsé válnának…
Három napig tartó zötykölődés után késő este érkezem a kenyai–tanzániai határra. Utam Egyiptomtól Kongóig vezet, keresztül Kelet-Afrika vadregényes országain. A megelőző napokban hatalmas esőzések voltak errefelé. A kocsi hosszú órákon át vánszorgott a csúszós, saras úton, gyakran csak helyiek népes serege tudta átsegíteni egy-egy mélyebb dagonyán. De nem a sár okán jöttem: a maszáj pásztorok és drágakövek földje vonzott idáig.
Nomád drágakőfutárok
Namanga főterén van találkozóm két férfival. Egyikük faluőr, másikuk már a városba költözött, valamivel jobb módú, családos ember. Uman és Sajanga nagy tiszteletnek örvend a környékbéli maszájok körében. Segítségükkel fogom bejárni a környék maszáj közösségeit, több napot töltök helyi családokkal, hogy a 21. századi modernizálódó Afrikában élő, jobbára törzsi táncaikról híressé vált nomádok életéről többet megtudjak.
A maszájok kunyhóikat akáciaágakkal rakják körül: jól jönnek a veszedelmes tüskék, mert hiénából és oroszlánból nincs hiány errefelé. A szúrós gallyak védik a háziállatokat, kár is lenne a kecskéért, aminek tejéből szegényes, puliszkaszerű ételt készítenek az asszonyok. A törzs életében nagy szerepet játszik egy lopótökből készült, színes bőrdarabokkal és díszekkel felaggatott szállítóeszköz, a kalabash. Az edény sajtárként éppúgy helytáll, mint a fogmosáshoz használt szén tárolásakor, de a mágus is ebben rázza össze a jósláshoz használt kagylóit, és nemritkán drágakövek is csörögnek a tökedény mélyén.
Alig találkozom férfiakkal a kunyhók környékén, a legtöbben a bányáknál vannak. Ők azonban nem hétköznapi bányászok, hanem közvetítőként dolgoznak: magukat csak „middleman”-nek nevezik. Felvásárolják a helyi, gyakran családi vállalkozásként működő bányák tulajdonosaitól a tört drágakövet, majd a szavannán átvándorolva eljuttatják azt a nagyobb városokba, ahol főleg ázsiai és dél-afrikai kereskedőknek értékesítik. Égek a vágytól, hogy a kő útját a tengődő bányászok piszkos markától a városig végigkövessem, ebben pedig Uman unokatestvére, Susu van segítségemre.
Tanzánia ékköve
A harmincas évei végén járó, maszáj származású, de hagyományait már alig őrző kenyai férfi nagy lelkesedéssel mutatja drágakőgyűjteményét; van itt minden, amitől egy geológus szeme felcsillan: citrin, akvamarin, turmalin, rubin, zafír, smaragd, ametiszt – és a még több tucat ásvány mellett elővillan egy igazi ritkaság, a maszájok tisztelt és szeretett drágaköve, a tanzanit, melyet csak egészen későn, 1967-ben fedeztek fel, ráadásul maguk a nomád, állattartó maszájok! A legenda szerint Tanzániában, a kenyai határhoz közel, a Kilimandzsáró lábánál akkoriban alaposan leégett a szavanna, és a maszájok a tűz után valami fényesre lettek figyelmesek a barna talajban.
Az égszínkék drágakő valójában a zoizit nevű ásvány kék változata: eredetileg így is hívták, a tanzanit nevet csak később kapta. A névváltozás oka kettős volt: egyrészt az angol neve kiejtve az öngyilkosság szóra hasonlít (zoisite/suicide), ami már csak kereskedelmi megfontolások miatt sem szerencsés, másrészt a névvel szerették volna kifejezni a lelőhely egyediségét. A drágakő ugyanis rendkívül ritkának számít, és kizárólag Tanzániában lelhető. Kereskedelme szinte teljesen Arusha városára korlátozódik, és majd’ minden példány maszáj kereskedőkön keresztül jut el a felvásárlókhoz. Karakteres színét csak hőkezelés után éri el, igaz, ehhez ma már nem kell tüzet gyújtani a szavannán.
Megélhetési kincskeresők
Susu megígérte, hogy megmutatja, milyen egy tradicionális kelet-afrikai drágakőbánya, ezért másnap felkerekedünk, hogy meglátogassuk a környék számos fejtésének egyikét. A pár méter mély, föld alatti gödörben tíz férfi dolgozik a 40 °C-os hőségben. Az idős bányatulajdonos szomorúan meséli, hogy csak nagyon ritkán találnak igazán értékes követ.
– Néha előkerül ugyan egy-egy zöld turmalin, de az ára olyan alacsony, hogy az a megélhetéshez kevés. Egyszer találtunk ugyan egy többkilós rögöt – meséli az öreg –, de az indiai felvásárló alaposan becsapott, és sosem fizette ki. Utoljára a közeli Mombassa kikötőjében látták, ahol hajóra szállt, és felszívódott – eleveníti fel a balul elsült üzletet.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
