Dél-Egyiptomból, Asszuán városából a lemenő Nap utolsó sugaraival indul a hajóm. Hetenként pár alkalommal egy személyszállító hajó közlekedik Egyiptom és Szudán között, biztosítva az egyetlen átjárót a két ország között. A teherszállítmányok, így az autóm is egy másik, rozoga kis uszályon zsúfolódnak. A hajóra Afrika legkülönbözőbb részéről érkeztek emberek: kereskedők, árusok utaznak a másfél napos úton. A kis uszálynak viszont háromszor ennyi idő kell, hogy átszelje a Nasszer-tavat és megérkezzen Núbia előretolt helyőrségébe, a szudáni Wadi Halfa városába

Álljunk meg egy elegáns ékszerbolt kirakata előtt, és tegyük a kezünket a szívünkre: ugye nem az jut eszünkbe, hogy milyen regényes utat jártak be a nemesfém foglalatba zárt apró, színes drágakövek?!

A Malawi-tó. Csak pár percre állunk meg az autóval, máris gyerekcsapat rohan felénk, miközben izgatottan kiabálnak, integetnek: „Mzungu!” – fehér, izgága ember, aki céltalanul bolyong – valahogy így lehet értelmezni ezt a bantu eredetű szót

2004-ben érkeztem Afrikába 75 éves, kedves DKW-veteránommal. 2012-ben sikeresen vettem a Ruanda–Burundi–Tanganyika-futamot. Észak felé, az egyre szárazabb területek irányába tartva legutóbbi áhított vágyam a szudáni fővárosba, Kartúmba érkezés lett volna, motorral

Délután négy óra. A dakari nap még magasan jár, aranyszínűre árnyalja a homokszemeket, amelyek vakítása az idő előrehaladtával egyre inkább tompul. Óvodásforma gyerekek jelennek meg az iskolaépület mögötti, tágas placcon. Pólójukat és nadrágjukat ledobják, alsónadrágban húzzák-vonják-lökdösik egymást. Egyikük alulra kerül a birkózás hevében: Éljen! – kiabálja a győztes, és máris belekezd kedvenc birkózója örömkoreográfiájába. Tekete-tekete-tek-tek-tek-te-tek-te-tek – fújja, miközben kis lábaival a mondóka ritmusára lépked

A 70 milliós lakosságú, Magyarországnál 25-ször nagyobb alapterületű Kongó roppant izgalmas helyszín. A cikk szerzője egy fotóművésztől hallott először egy Alsó-Kongó megyében élő szektáról. Úgy tartották, a tagok „zsákruhában járnak, hosszú szakállt viselnek, testüket pedig fehérre festik”. Ennyi volt az összes információ a titokzatos közösségről, egy európai számára egyébként is ismeretlen országban.

„Kongóban minden lehetséges!” – tartja a mondás, és aki valamelyest kiismeri magát a közép-afrikai országban, jól tudja, hogy ez így igaz. A 70 milliós lakosságú, Magyarországnál 25-ször nagyobb alapterületű Kongó roppant izgalmas helyszín. Az Afrika-járók is egyetértenek abban, hogy más, mint a környező országok. „Vadhajtás”: hangos, kaotikus, lüktető, rendkívül ingerdús környezet. 2004-óta rendszeresen visszatérek ide, összesen több mint két évet töltöttem már itt, de nem telhet el nap anélkül, hogy este ne hangozzon el: „Nem fogod elhinni, mi történt ma!” Minden nap egy megismételhetetlen, hihetetlen történetet hordoz, amely rendszerint a vallással, a spiritualizmussal, a természetfelettivel és a mágiával függ össze

Két hónapos antropológiai-fotográfiai vállalkozásunk során Magyar László, 19. századi Afrikautazó nyomába eredtünk. Utunk célja Angola és Kongó jelenkori társadalmi-környezeti állapotának és jelenségeinek dokumentálása a Magyar László által több mint másfél évszázada bejárt területeken. A szigorúan egyszeri belépésre jogosító, egy hónapos angolai vízum miatt dinamikusan haladtunk: 7000 km-t tettünk meg a magyar felfedező nyomában, majd a noqui határátkelőnél a Kongói Demokratikus Köztársaságban folytattuk a menetet, ahol Magyar László 1848-as útját követtük…

Nagy az ív, amely a tudományos igényességet sem nélkülöző afrikai vadászexpedícióktól a mai, az igazolhatóság határát súroló vadkilövő-kedvtelésig vezetett. Hogyan vált a szabadidő eltöltésének egykor népszerű formájából, világutazók és kalandorok önkifejezésének eszközéből mára korszerűtlen, „bűnös cselekedet”?

Az etióp lakosság – főleg a fővárosban – határozottan fél tőlük, s általános, negatív képzettársításokkal beszél róluk. „Ne afarkodj!” – mondják, amikor valaki túl rámenősen, ingerülten viselkedik.



Az afar népnév 2012 januárjáig itthon szinte ismeretlen volt: csak akkor vált – rövid időre s felületesen – sokat ismételt szóvá, amikor egy turistákat ért etiópiai támadásban két honfitársunk is életét vesztette. A tragikus esemény kapcsán gyilkos törzsről, vérengző, terrorista népcsoportról szóltak a híradások. Mi igaz ebből? Kik az afarok? Mit tudunk e zárkózott, agresszív hírű törzsről?

A Mahrus Szálloda balkonján ülök, Lamu 800 éves városában. Mobilnet, laptop, Coca-Cola, lágy szellő: a piactérre és az erődre nézek, írom az indiai Pahar Ganjról szóló cikket. Némileg elszigetelődve. Alattam a középkor, szamárháton közlekedő helyiek, motorizáció sehol. De mégis van egy személyautó, a polgármesteré. És a mentőautó. Na meg a traktor…

Párductestű nők, suhanó párducok. Sziklás hegyvonulatok, a Csontváz-part, naplementében pompázó homokdűnék. Szelíd, mégis beszippantó tekintetek, gömbölyű formák. Megszelídített természet, ahol ha letérsz az útról, veszély leselkedik rád fentről és lentről, hátulról, szemből. A namib szépség: tájak, vadak, nők...

A líbiai forradalom kitörése legalább akkora meglepetést okozott, mint a betonkeménynek hitt tunéziai vagy egyiptomi diktatúrák bedőlése. A szomszédos országokban történteken felbuzdulva került sor az első tüntetésekre Líbia keleti, az egyiptomi határhoz közeli Bengázi városában, amelyet a hatalom a régi reflexek szerint erőszakkal, sortűzzel kívánt feloszlatni.

Százhatvanötmillió éve leszakadt az afrikai anyakontinensről, és megkezdte magányos vándorlását, majd az évmilliók során sok ezer, csak az ő földjén fellelhető állat- és növényfaj sajátos életterévé vált. A sziget egzotikus élővilága életre keltette Durrell és Attenborough máig páratlan állatparadicsomát.

Az aranyszínű, rézből feltekert spirálékszerek megvillannak az afrikai napban. A száraz tanzániai szavannán barabaig asszonyok és gyermekeik őrzik szarvasmarháikat az egyik túlhasznált legelőjükön. E kép pár évtizeddel ezelőtt még egészen máshogy festett volna: a barabaigok évszázadokon át zebuk tartásából éltek.

Egykoron harcosok voltak: gyermekkoruk – talpas katonaként – több éven, akár évtizeden át a bokros-fás erdei vidéken telt, állandó összecsapásokban és menekülésben. Akaratukon kívül, tizenévesen lettek gerillák, s így hazájuk ellenségei az önmagával háborúzó országban, Ugandában.