ANGOLA – Magyar László térképével
Két hónapos antropológiai-fotográfiai vállalkozásunk során Magyar László, 19. századi Afrikautazó nyomába eredtünk. Utunk célja Angola és Kongó jelenkori társadalmi-környezeti állapotának és jelenségeinek dokumentálása a Magyar László által több mint másfél évszázada bejárt területeken. A szigorúan egyszeri belépésre jogosító, egy hónapos angolai vízum miatt dinamikusan haladtunk: 7000 km-t tettünk meg a magyar felfedező nyomában, majd a noqui határátkelőnél a Kongói Demokratikus Köztársaságban folytattuk a menetet, ahol Magyar László 1848-as útját követtük…
Az élő város
Benguela. 2012. június 11. Magyar László 1849. január 15-én itt szervezte meg első karavánját. A városkép sokat változott, de a „díszletként” szolgáló épületek még visszaadják a több mint másfél évszázaddal ezelőtt leírt hangulatot. Körülöttünk a „csinos, bár többnyire egy emeletü, de cserép sindelyel fedett” házak, „a két tornyú templom”, a kormányzói palota és a vámház, más néven alfandega. Ez utóbbiban ma már házfoglaló menekültek élnek, akik a tíz éve véget ért pusztító polgárháború során menekültek Benguelába.
Alaposan fel kell idézni a korabeli leírások sorait, hogy egy-egy belvárosi épület azonosítható legyen. A felfedezéseket koronázó sikerélmény nem marad el, de a valódi változást nem is az épített környezet megújulása jelenti. A legfőbb különbség az utóbbi évtizedekben lezajlott robbanásszerű népességnövekedésből adódik. Magyar a 19. század közepén Benguela lakosságát csupán 3000 főre becsülte, és szinte kihalt városként írta le, ahol ráadásul az éghajlat és a különböző trópusi betegségek miatt a fehér ember számára minden, itt eltöltött esztendő háromszorosan számít…
„Ha a napközben uralkodó puszta csend, meglepő leend, a vidám külsejű várost először megpillantó jövevénynek az, az estvélyi nyoltz, és kilencz órák között borzasztóvá leszen, a midőn a tökéletes setétségbe burkolt utczák rendesen, minden Emberi lénytül elhagyva, csak a prédát keresö hiennák, és sakályok, fület borzasztó ordításai hangzanak el azokon keresztül, melyek a tengerrül jövő szél zugásába keveredve, az inkább valamely, Egyiptomi régi necropolis, min élő emberi lénytül lakott városhoz hasonlít.”
Benguela ma félmilliós, pezsgő életű kereskedelmi központ, amelyet az Angolában dolgozó portugál munkavállalók is szívesen választanak letelepedési helyül. Az 1617-ben alapított város, ahol már 1587-ben portugál erőd állott, és amely a transzatlanti rabszolga-kereskedelem egyik jelentős kikötőjének számított, az 1980-as évektől sajátos demográfiai robbanást élt át. Az 1975–2002 között zajló angolai polgárháború során menekültek tömegei érkeztek az ország belső vidékeiről a biztonságosabb, óceánparti városokba, Luandába és Benguelába. Az 1983-ban 155 000 fős népesség száma 2002-re megkétszereződött.
A legnagyobb problémát az egykori menekültek származási helyük szerinti visszatelepítése jelenti, hiszen a belső területek szinte teljesen elnéptelenedtek, ez pedig a mezőgazdaságban olyan komoly gondokat okoz, hogy az ország ma is élelmiszerbehozatalra szorul. Kiváltképp igaz ez a tartományra, ami pedig az 1920-as években még a portugál gyarmati Angola gazdaságának jelentős motorja volt, éppen a mezőgazdasági termékei okán. A háború azonban mindent felborított. A városba menekült százezreknek és leszármazottaiknak ma már Benguela jelenti az otthont, a mezőgazdaság pedig a globális világban élő, várost kedvelő fiataloknak itt sem túl kecsegtető életpálya.
Angola az elmúlt évtizedben – elsősorban ásványkincs- és kőolajexportból származó bevételeiből – gyors és igen dinamikus újjáépítésbe kezdett. A mostani vállalkozásunkat előkészítő 2009-es és 2010-es angolai kutatásainkhoz képest különösen meglepő fejlődés történt az infrastruktúra terén. Új-, gyarmatosítás éli virágkorát. A „megszokott” portugál jelenlét mellett az egyre erőteljesebb és agresszívabb kínai terjeszkedés a meghatározó. A nyersanyaggondokkal küzdő, de tőkében bővelkedő Kína szerte Afrikában elsöprő lendülettel csap le a rászoruló államok természeti kincseire. Mindez első látásra pozitív nyomokban jelentkezik, de a gyors terjeszkedés a minőség terén és főként a gazdaságirányítási és kereskedelmi tevékenységben rejt hosszú távú buktatókat.
Minket ezúttal a rövid távú lehetőségek juttatnak „hosszú távú” előnyökhöz, vagyis az országot néhány év alatt behálózó első- és másodrangú utakon nagy távolságokat is gyorsan meg tudunk tenni, miközben a terepjáróink képességeit csak a belső-angolai földutakon-ösvényeken van módunk kiaknázni.
Magyar László Benguelából Bihébe tett útja során a kezdeti száraz, forró, kietlen táj után az Upavízesést érintette, egy nappal később, 1849. január 19-én pedig egy szűk, sziklás hegyszorosról ír, január 20-án viszont már trópusi esőerdőbe ért a karaván. Mivel a csapat napi 5-10 mérföldet haladt, e sokszínűség igen változatos tájról árulkodik...
A teljes cikket A Földgömb 2012. decemberi lapszámában olvashatja!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
