Sikoly a tó partján
A kongói „zsákosok”
„Kongóban minden lehetséges!” – tartja a mondás, és aki valamelyest kiismeri magát a közép-afrikai országban, jól tudja, hogy ez így igaz. A 70 milliós lakosságú, Magyarországnál 25-ször nagyobb alapterületű Kongó roppant izgalmas helyszín. Az Afrika-járók is egyetértenek abban, hogy más, mint a környező országok. „Vadhajtás”: hangos, kaotikus, lüktető, rendkívül ingerdús környezet. 2004-óta rendszeresen visszatérek ide, összesen több mint két évet töltöttem már itt, de nem telhet el nap anélkül, hogy este ne hangozzon el: „Nem fogod elhinni, mi történt ma!” Minden nap egy megismételhetetlen, hihetetlen történetet hordoz, amely rendszerint a vallással, a spiritualizmussal, a természetfelettivel és a mágiával függ össze
Gyülekeznek…
A 10 milliós fővárosban, Kinshasában egymást érik az ébredési mozgalmak gyülekezeti helyei. Bár pontos, hivatalos nyilvántartás nem létezik, csak a fővárosban több mint 700 protestáns gyülekezet működik. Kis túlzással minden utca a kiszuperált flakonokból, növényi magvakból készített, fanyelű csörgők, a tshakutshakuk hangjától és dobszótól hangos. „Hallelujah!
Amen! Nzambe Malamu!” – zengi minden tágas belső udvar vagy terem. Egy karizmával és jó retorikai érzékkel megáldott lelkipásztor, átlátszó műanyag szószék művirágdíszítéssel, néhány szék vagy fapad. Ez az instant kongói kisegyház receptje. A gyülekezet falán, a kerítés oldalán vagy az utcán cégtábla hirdeti a szolgáltatásokat: boszorkányűző szertartás, gyógyítás, jövendőmondás. A szolgáltatásokért persze fizetni kell. A tarifa nem fix, ki-ki a maga lehetőségeihez mérten járul hozzá a gyülekezet fenntartásához.
„Minél nagyobb a szegénység, annál fontosabb a hit!”– tartják a gyülekezetek fontos, szociális és összetartó szerepéről. Az sem mellékes, hogy mozi, színház és más szórakozási, kikapcsolódási lehetőség híján e közösségek fontos találkozási pontot, teret is jelentenek, ahol barátságok és kapcsolatok születnek, és sok információ cserél gazdát.
Kongót igen mélyen áthatja a spiritualizmus, és a különböző vallásoknak se szeri, se száma. Az iránytaxiban, a szabónál vagy a fodrásznál szinte mindennapos dolog boszorkányságról hallani: arról, hogy kivel, hogyan történt boszorkányeset és a lelkipásztorok milyen boszorkányűző praktikákat és tisztítószertartásokat alkalmaznak. A gyülekezetekben a tanúságtevők történeteit is megszoktam: korábban rákos, AIDS-beteg emberek újságolták hittársaiknak, hogyan gyógyultak ki betegségükből a hit és ima ereje – néhol pedig a gyógyító erővel rendelkező prédikátor – által. Belső-Kongó eldugott falvaiban a fétisszertartásokat is megismertem, közelebb kerültem a mágiához, a varázsláshoz és ahhoz az elképzeléshez, amely szerint a nappali, látható léttel párhuzamosan egy éjszakai, láthatatlan világ is létezik, amely sok kongói ember számára éppoly valóságos, mint maga az élet. Ám az, amit a hamuban fürdő zsákosoknál átéltünk, minden korábbi tapasztalatomat felülmúlta.
Tapogatózunk. Mítosz vagy valóság?
A Kinshasai Egyetem előadóitól és Cedric Gerbehaye belga fotóművésztől hallottam először az Alsó-Kongó megyében élő szektáról. Úgy tartották, a tagok „zsákruhában járnak, hosszú szakállt viselnek, testüket pedig fehérre festik”. Ennyi volt az összes információ a titokzatos közösségről. (Illetve még egy adalék: Matadi és Kinshasa között, az autóúttól távol, egy kis faluban élnek, látogatókat pedig csak ritkán fogadnak. Szokásaikról, életmódjukról, hitelveikről alig tudni valamit.) Így a Magyar László nyomait kutató utunk (l. A Földgömb 2012/9 lapszám) végeztével a Kongó folyó deltavidékére indultunk, hogy saját szemünkkel győződjünk meg a misztikus szekta létezéséről.
Ám nem tudtuk, hol a falu, senkit sem ismertünk a közösségben, ráadásul hívatlan vendégek voltunk. Csak a jó szerencsében és az általános vendégszeretetben bízhattunk. Helyi segítőnket, Richard Pobát kértük meg, próbálja megtudakolni a helyiektől, merre van a titokzatos szekta táborhelye, és segítsen bepillantani a „zsákosok” életébe.
A Kinshasa felé vezető útról letérve, a rossz földúton még több mint egy órán át vezetünk, míg a falu feltételezett helyére érünk. A célban táskák mellett ücsörgő és világoskék kendőt viselő asszonyokat találunk, zsákos szerzetesek viszont sehol. Kiderült, hogy a kék kendősök a Szentlélek Unió Keresztény Egyháza mozgalom követői. A zsákos szerzetesek is az egyház tagjának számítanak, de az életüket teljes alárendeltségben és bűnbánatban töltik. Ők a legszűkebb mag, akik sosem hagyják el Mbanza Nzambi falut, amelynek földje – hitük szerint – szent.
Egy kék ruhás férfi alaposan kikérdez, majd hosszan imádkozik. Végül int, kövessük! Egy fából eszkábált kapuhoz érünk, amelyet bizarr külsejű férfiak őriznek. Átengednek, mi pedig egy különös világba, Mbanza Nzambiba, Tata Ngonda szerzeteseinek önellátó falujába lépünk.
A kunyhók és a falu jellege nem különbözik a környékbeli településekétől. Az asszonyok maniókát törnek, fejük tetején rőzsét cipelnek. Főznek. Az áthaladó terepjáró zajára és a két európai látványára mindenki felkapja a fejét. Külsejük miatt lehetetlen nem megbámulnunk őket: durva kávészsákból készült, uniformisszerű öltözéket viselnek, bőrük fehér színű a hamutól. Egy kőháznál két szektatag fogad. A nő különösebb intermezzo nélkül szenvedélyes énekbe, majd heves imába kezd. Közben szemét gyakran összeszorítja, az esdeklés ritmusa, hangjának erőssége és a könyörgést kísérő gesztikuláció különös dramaturgiát kölcsönöz fohászának. Az ájtatoskodás lassan elcsendesül, majd egy férfi fordul hozzánk: franciául és angolul köszönt, ám a beinduló beszélgetésnek hamar véget vet. Mivel nem egyeztettünk a közösség vezetőjével, és nem kaptunk engedélyt a falu meglátogatására, arra kér, néhány nap múlva térjünk vissza újra.
A teljes cikket A Földgömb 2013. június-júliusi lapszámában olvashatja!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
