MEGISMERTEM EGY FRANCIA HÁZASPÁRT (eredetileg pénzügyes férj, marketinges feleség), akik 10 éve Namíbiában jártak turistaként, és annyira beleszerettek az országba, hogy utána végleg odaköltöztek. Nyitottak egy kis motelt, és azóta „boldogan élnek”. Nem szednek semmilyen gyógyszert, és egyszer sem voltak betegek. A családi háznál nem sokkal nagyobb, úszómedencés kis motelből is jól megélnek.

Namíbia igen sok szempontból – történelmi, politikai, etnikai és gazdasági oldalról is – kifejezetten elgondolkodtató hely. Bizarr, de egy nyugodt szavannai autózás során még arra is ráébredhetünk, hogy nemcsak az időzónát és az erőteljes német befektetési kedvet tekintve van országaink között hasonlóság. Ők is három hatalom (német, angol, délafrikai) uralma alatt, éltek mint mi (török, osztrák, orosz). Ők is 1989-ben nyerték el teljes önállóságukat (Dél-Afrikától), mint mi (az oroszoktól). Ők is egy fiatal demokrácia, annak tipikus problémáival: korrupció a társadalom szinte minden szintjén, kisebbnagyobb személyi kultusz, megerősítve egy morálisan nem 100%-ig stabil rendőrséggel („Dorgálunk és kérünk”), bürokrácia mindenhol, és a fejlődés dacára növekvő szakadék a szegények és az elit között. A hasonlóságok ellenére persze egy teljesen más világban járunk. Ám hozzá kell szoknunk, hogy némely bennszülött népcsoport között a német a közvetítő nyelv; el kell felejtenünk, amiket a 80-as években belénk sulykoltak a fehér-fekete szembenállásról. És megemésztettük azt, hogy pl. a bécsi Schwechat repülőtér poggyászfelvételénél még DélAfrika részének tekintették Namíbiát, és a valós főváros, Windhoek helyett inkább Johannesburgot ajánlották csomag-célállomásnak…

A RUACANA-VÍZESÉS — teljes pompájában

Afrikában Namíbia büszkélkedhet az egyik legsikeresebb gazdasággal. E térség eleve jó adottságokkal rendelkezik: ásványi kincsek (pl. ékszergyémánt), kikötőnek alkalmas öblök, kiváló halászterületek, hatalmas szavannák-legelők, turistacsalogató természeti csodák. Másrészt a gyarmati időkben kiépült, remek infrastruktúrát nemhogy nem zilálták szét háborúk, de folyamatosan fejlődik. És kicsi a népsűrűség (a világon Mongólia után a legalacsonyabb, 2,6 fő/km²), így az ásványikincsvagyon és a hatalmas legelők kevés embert kell eltartsanak a hazánknál majdnem tízszer nagyobb, és meglepően modern gazdaságpolitikát folytató köztársaságban.

Kamanjab – buli társadalmi és történelmi betekintéssel

Az észak-namíbiai település annyira kicsi, hogy észre sem vesszük, amikor megérkezünk. Kérdem a benzinkutasokat, hogy merre a város, mire azt felelik, hogy még 2 km felfelé a sáros agyagúton. Ötszáz méter után egy kis patak állja utamat. Szemből rendőrök jönnek egy erőteljes négy kerék-meghajtásúval. Megkérdezem, hogy sok ilyen patakocska keresztezi-e az utat Kamanjab felé, mert akkor neki se vágok. Ez a legnagyobb. Sikerül átmennem. Újabb kétszáz méter, és egy még nagyobb patak fut a vörös vályogon. Ezt már nem bírná a városi autóm. Helyiek közelednek, újra elhangzik a patakgyakorisági kérdésem: „Kamanjab felé?” „De hát az a másik irányban van!” Kiderült, hogy az volt a település maga, ahol a benzinkutasok „útbaigazítottak”.

A motelban rejtői a társaság. Itt van egy dél-afrikai (fehér) személyzeti tanácsadó, Adrian (47). Utána befut a német Odo (59), aki itteni fémárukereskedő, majd Pit (36), a presszótulajdonos és végül egy holland tanárnő, Elene (20). Csatlakozik még az ős-gyarmatosító családból származó kocsmárosmoteles, a házigazda Eben (32). Helyettese busman. Az ő nyelvén kommunikálnak és nevetgélnek. Együtt nőttek fel. Ő a legjobb barátja, a poénjait mindig neki mondja, nem a feleségének, családjának vagy nekünk.

IDŐS HERERO (BANTU) HÁZASPÁR

A folyomány: szürreális, alkoholáztatta este. Afrikans keveredik tört angollal (no meg jäger brandyvel és whiskyvel). Zene nélkül ropja a csapat a „tavaszi gidatáncot”, a kocsmáros vezényletével. Aztán 80-as évekbeli válogatáslemezeket tett fel, és együttes-felismerő versenyt játszottunk.

Adriant elhagyta a felesége, mert ivott. Válás után a johannesburgi rossz közbiztonság elől Namíbiába költözött. „Mostanában jóval kevesebbet iszom” – mondja a nyolcadik brandyje után.

Odo fantasztikus tömörséggel és tehetséggel meséli többgenerációs családregényét, amit még Márquez is megirigyelne. A dédnagyapja egy 9 gyerekes földművescsaládba született Német - országban. Apjuk földjéből csak a nagyobb fiúknak jutott, a kisebbeknek két választás maradt: a hadsereg, vagy szerencsepróba a gyarmatokon. Így 1902-ben az ős eljött Namíbiába, és a száraz szavannán farmot alapított. Se víz, se villany. Egy bő évszázaddal később Odónak fémkereskedő cége van, jövőre nyugdíjba megy, és „visszaköltözik” Németországba, lánya már ott él. A végén hozzáteszi: „Azt mondják a feketék, hogy elvettük a földjüket: marhaság! Semmi sem volt itt, amikor idejöttünk, csak sivatag. Semmi más!” Pit a csúcson elkezd Zappa-dalokat énekelni. Megemlítem, hogy a Bobby Brown az egyik kedvenc számom. Hirtelen elkomolyodik, ennek már a fele sem tréfa! Feláll, mint aki himnuszt énekel, felemeli a jägerespoharat, és hiba nélkül elénekli az egész dalt. Bármikor, bármire a vendége vagyok, ha a városkájában járok – mondja. És innentől végig ő fizet.

A NAMIB-SIVATAGBAN – Vörös dűnék és rózsaszín terep Földünk legmagasabb homokhátainak lábánál

Outjo – focimeccs egy földrajztanárral

Ezerfős utcafalu, és már ránézésre is igen szimpatikus. Az étteremben összeismerkedem egy helyi pincérlánnyal, Jeanette-tel és barátjával, Makarival. A következő napot velük töltöm. Délelőtt fotózom őket és külön Jeanette-et is, miközben fiúja a reflektorral segít. Délután focimeccsre megyünk Makarival és egy törzsbéli barátjával, Edisonnal. A német gyarmatosítás egyik hatása, hogy az őslakosok körében is gyakoriak az európai személynevek. Edisont először véletlenül le-einsteinezem, de nem sértődik meg, annyit mond: „Majdnem”. Mindketten középiskolai történelem- és földrajztanárok (egymást helyettesítik), és angolul tanítanak. Kiapadhatatlan információforrások...

Szöveg és fotó: Wavrik Gábor

A teljes cikket A Földgömb 2011/8 lapszámában olvashatja!