A slackline egy rugalmas heveder, amit két fa vagy egyéb megfelelő fix pontok közé feszítünk ki, és azon egyensúlyozunk. E sport magaslati verziója a highline, amikor pl. két sziklacsúcs között, nagy magasságban fut a heveder. Magyarországon erre nyilván korlátozottak a lehetőségek, így gyakran lakótelepi házak vagy elhagyott katonai létesítmények magasépítményei között manőverezünk, vagy épp az olaszországi Dolomitokat célozzuk meg. Ám most a cél a világrekord-magasságban végrehajtott átkelés – és ehhez jócskán ki kell lépnünk kontinensünkről!

Az eredeti szándék szerint a Csoma Szobája Alapítvány önkénteseihez indultunk a Nyugati-Himalájába, de a tervezés közben rádöbbentünk, hogy a környéken – a nagyon magas hóhatár okán – számos száraz, viszonylag könnyen elérhető 5000-es hegy magasodik. Világossá vált, hogy ha szerencsénk van, és sikerül jól felkészülni, esélyünk lehet megdönteni az aktuális 5222 méteres highline-világrekordot, amit 2013-ban a német Lukas Irmler állított fel Peruban.

Súlyos, kétséges

Mivel az Indiába tartó, tapasztalt túrázókból álló csapatunkban csupán egyikünk rendelkezik magashegyi tapasztalattal, lázas felkészülésbe kezdünk: tájékozódás, eszközbeszerzés és utolsó utáni pillanatban megkezdett fizikai rákészülés.

Fotó: Mohai Balázs

A legnagyobb kihívás ebben a szakaszban a felszerelés méretének és súlyának minimalizálása. Nyilvánvaló, hogy a célnak megfelelő, ám szokványos highline-felszerelést nem tudunk felvinni, mert az önmagában
30-40 kg lenne. Lázas munkával ötletelünk, és amit csak lehet, lecserélünk könnyebb, speciálisan erre az útra készített megoldásokra, így végül több mint 50%-kal sikerül csökkenteni a felszereléssúlyt. Ám végül még így is több mint 30 kg-os lett mindnyájunk hátizsákja, hiszen magunkkal kell vinni az egész tábort és az ételeket, mert a kiszemelt terepen nem lesz helyi segítség.

Jól bevált módszer. Ideiglenes kötélhíd Icharnál

Fotó: Mohai Balázs

Indulás előtt, még itthon teszteljük a rendszert – és minden biztonságos, működik. Ugyanakkor egy ilyen kompromisszumos, alig kipróbált alkalmatosság sok bizonytalanságot is hordoz: vajon milyen sziklákat találunk, biztonságos lesz-e a kötélhasználat? Mekkora távot kell majd áthidalnunk, és elég lesz-e a heveder és a kötél? Mennyire lesz megközelíthető a helyszín, kell-e majd mászni, ereszkedni? Ennyi felszereléssel lehetséges-e 5000 méter felett helyszínt keresni és akár napokon át tartó, biztonságos szerelést folytatni?

Száraz-Himalája – bővizűen

Hatnapnyi utazás után érkezünk az északnyugat-indiai Zanszkár-vidékre: a Száraz-Himalája szívébe. Egyelőre terepjárózunk, de már 3500-4000 m fölött járunk. A Himalája kőtörmelékes, színes, gleccserszegény itteni vonulatai azonban eddig ezen a nyáron meglepően sok esőt kaptak, s a környékbeliektől aggasztó híreket kapunk. Zanglából indulunk a helyszínvadász-felderítőutakra, de már 3800 méteren elakadunk: egy megáradt folyó állja utunkat, és semmi esély a völgyi továbbhaladásra. Ezzel máris két, előre kiválasztott highline-ra alkalmas helyszínötlet válik elérhetetlenné. Másnap egy újabb túrán ugyan magasabbra jutunk, de nem különösebben biztató a folytatás. Nagy tapasztalatú helyiekkel egyeztetve végül egy merész, kalandos útvonal mellett döntünk: a Tsarap folyó szűk, egyösvényes völgyében indulva, a híres phuktali kolostor érintésével egy 5480 méter magas hágó felé vesszük az irányt. Bár a hírek szerint a szokatlanul erős esőzések miatt megcsúszott ösvények és leszakadt hidak hátráltathatnak, de mivel más esélyünk nem nagyon marad, nekiindulunk.

Erőltetett menet

Hiába a korábbi túratapasztalat, a súlyos zsákokkal a tűző napon, kánikulában 3500 méter fölött hamar rádöbbenünk, milyen nehéz menet vár ránk. Három óra gyaloglás után már jön is az első igazi akadály: vagy 200 méter hosszan megcsúszott egy hegyoldal, magával sodorva az utat. Mivel a folyó szurdokszerű völgyében nincs alternatív ösvény, és újratervezni mindent késő, nekivágunk a bizonytalan, töredező szikláknak. Alattunk a szakadékban a megáradt Tsarap folyó hömpölyög, ezért a veszélyesebb részeknél kötélbiztosítást építünk ki, hogy a hatalmas zsákokkal is biztonságban átérjünk. Három óra alatt tesszük meg e rövidke szakaszt, aztán erőtlenül folytatjuk az utat, de mindössze az 5 km-re fekvő Ichar falucskáig jutunk. Az ár elvitte a hidat. Végül másnap megtaláljuk a helyiek által ideiglenesen felállított kötelesátkelőt: acélsodronyokon húznak át egy kis faládát, ami mindössze egy ponton rögzül vastagabb drótokkal… Igazi lélekvesztő, magunkban úgy 60% esélyt adunk, hogy az egész csapatunk és utánunk a felszerelés is átér majd a túloldalra. Meglepetésre mindenki sikeresen átjut.

Feszítés. Dani (sisakban), Bence és Ábel (jobbra) egy speciális, egyedi csigás rendszerrel dolgozik a heveder megfeszítésén. A 4 napig tartó munka utolsó mozzanatai

Fotó: Mohai Balázs

Újabb két, hosszú napnyi gyaloglás után végre elérkezünk a függőleges sziklafalon szinte függő, a magasan nyíló forrásszáj körül kiépült phuktali kolostorhoz. Teljesen legyengülve, érzéketlenül kanalazunk egy vödörben érkezett levest, aminek íze, állaga szokatlan, összetevőit nem sikerül megfejtenünk, de legalább forró és sok.
Nehéz hegyi ösvényre térünk, óriási szintkülönbségekkel menetelünk, így a következő nap végére elhatározzuk, hogy előzetes terveinkkel ellentétben egy napra teherhordó lovakat fogunk bérelni, hogy legalább egy napig tudjunk pihenni az igazi hegymászás előtt. Mindez azonban némiképp megosztja a társaságot: valóban nagy segítség a teherhordás, jólesik fellélegezni egy napra, ugyanakkor a lovakkal nagyon lassú a haladás, így újabb fél napot egészen biztosan vesztünk. Ám utólag már belátható, hogy szükség volt rá: később minden erőtartalékunkat felhasználtuk.
Bár e 4000 méter körüli szintben érezzük az oxigénhiányt, a legnagyobb problémát a túlméretezett hátizsákok jelentik, de nincs nálunk semmi felesleg, egyetlen grammot sem tudunk lefaragni belőle. Sőt, az ételeink fogytán vannak, és amúgy is minimális adagokkal jöttünk: liofilizált (fagyasztva szárított) ételek, többféle zabpehelykeverék, energiaszeletek és szárított magok, gyümölcsök.

Szárny-próbálgatás. Bence teszteli a hevedert, miközben a magasságmérő 5322 métert mutat: ha sikerül átmenni, világrekord lesz!

Fotó: Mohai Balázs

Összesen 5 napnyi menetelés után az Alpok nagy csúcsainak magasságában, 4600 m-en verünk tábort. Azonnal fel akarjuk vinni a felszerelés egy részét a következő táborhelyig, de egy megáradt, gyors folyású hegyi patak utunkat állja. Combig elmerülve lehetne próbálkozni a sodródó sziklák között, de nem vállaljuk a kockázatos átkelést. Újabb csúszás, ám felesleges rizikót nem vállalhatunk. Másnap reggelre az éjszakai fagy miatt megnyugszik a patak, és sokkal könnyebben át tudunk jutni majd fel, a majdnem 5000 méteren álló alaptáborunkba! Körülöttünk hófoltok, de a sátorhelyeinket fű borítja!