Már számtalanszor ütköztem a gyanút keltő megérzésbe, hogy az egyébként művelt, tájékozott, főleg fővárosi beszélgetőpartnerem nincs tisztában azzal, hogy az „őzike” megnőve nem válik szarvassá. Sőt, arról sincs fogalma, hogy a hazai erdőkben egyáltalán milyen állatok élnek... Kik és hogyan foglalkoznak, gazdálkodnak velük, éppenséggel milyen hagyományai, szereplői és eredményei vannak a magyar vadgazdálkodásnak? Amikor a beszélgetés további részében ez maximálisan igazolódik, az okok keresése közben többnyire valahogy eljutunk a Bambi-sztorihoz. És a diskurzus lezárul azzal, hogy nem kedveli a vadászokat, és egyáltalán nem érti, miért is van szükség minderre. Az meg végképp megdöbbentő, hogy valahol egy lapra kerülhet Nicolae Ceaușescu egy Habsburg-leszármazottal, aztán Todor Zsivkov, a bolgár kommunista vezér, vagy a közelmúltban elhunyt osztrák politikus, Jörg Haider és Kádár János
Bambi „bűne”
Bambit Felix Saltennek köszönhetjük, aki Siegmund Salzmann néven 1869-ben Pesten született. 1923-ban jelent meg leghíresebb munkája, a Bambi – az olasz bambino, bambina, azaz gyermek szó rövidült változatából származtatva. A korabeli kiadások némelyikének borítóján már feltűnnek szarvasok, holott az eredeti történetben szó sincs róluk: a dráma főszereplői őzek. Vélhetőleg az angol fordításban jelent meg a szarvas – elindítva ezzel egy generációkon átívelő tudatlanságlavinát.
A német köznyelvben ugyanis az őzet és a szarvast is ugyanazzal a szóval, a Hirsch-sel jelölik, aminek az angol köznyelvi megfelelője a szintén e két fajra használt deer.
Egy szofisztikáltabb nyelvi környezetben elkülönül a két faj, de ne felejtsük: ez egy gyermekeknek szánt regény! Lám, mennyi minden múlhat a fordító egyéb ismeretein!
A sok kiadást megélt angol fordítást maga Thomas Mann ajánlotta a rajzfilmkészítő Walt Disney figyelmébe: a Bambi végül 1942-ben került a mozikba (s Magyarországon – hipp-hopp – 1961-ben már debütált is). E rajzfilmben tűnik fel a történet cukormázas, rózsaszín ködbe burkolózó verziója, melyet a világon szinte mindenki ismer, és súlyos forrása a jól ismert pánvilági tévedésnek, táptalaja a hamis elképzeléseknek, sztereotípiáknak.
Egy kis fajismeret
A hazánkban egyaránt őshonos európai gímszarvas (Cervus elaphus) és az európai őz (Capreolus capreolus) nem összekeverendő!
A szarvas és az őz két külön faj: persze rokonai egymásnak, mindkettő az 55 fajt összefogó szarvasfélék családjába tartozik.
A szarvas alapvetően közösségalkotó állat: ritkán látható egyedül, csak az öregebb bikák róják magányosan az erdőket. Hímjét bikának, nőstényét tehénnek hívják, kicsinye – nemétől függően – bika vagy ünőborjú. A bika hossza 175–250 cm, marmagassága 100–150 cm, testtömege 160–300 kg. Csordáját helyesen rudlinak kell nevezni. Agancsát minden évben tél végén, kora tavasszal elhullajtja, és őszre a bőgésre, azaz a párzás idejére – mely egyben a vadászidény kezdete is – újat növeszt.
Az őz nem alkot szociális hálózattal rendelkező rudlit, de szintén ritkán látni egyedül. Hímje a bak, nősténye a suta, kicsinye a gida. A bak és a suta – testméreteit tekintve – nem tér el jelentősen egymástól. Az őz testhossza 95–140 cm, farka nagyon rövid, mindössze néhány centiméter, tömege Közép-Európában 15–30 kg, Kelet-Európában és Szibériában viszont jóval több is lehet (50 kg-ig).
A szarvasfélék az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen megtalálhatóak, és elképesztően változatosak. Ám egy vonás közös bennük: a csontszövet alkotta agancs, mely a vadászó emberi kultúrákkal való találkozásukkor elég hamar áhított trófeává vált. Persze kivétel itt is van: a víziőz (Hydropotes inermis). E faj jól rávilágít az elnevezések kuszaságára, hiszen a víziőz egy szarv nélküli szarvas, nevében mégis őz. Agancs nélküli ugyan, ám jókora, agyarszerű fog nő a felső állkapcsából...
Kik gazdálkodnak a vaddal, és hogyan kerül terítékre? Mit jelentett a trófea őseinknek? Lapozza fel a nyomtatott magazint!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
