A múlt századi nagy utazók még ismeretlen, különös létformákról számoltak be, melyek elemeit elképzelni is nehéz, megtapasztalni pedig rajtuk kívül hétköznapi embernek szinte lehetetlen volt. Írásaik felcsigázták a fantáziát és felkorbácsolták a máshol-szeretnék-lenni vágyát. És ha valaki útnak indult beszámolóik nyomán, lépten-nyomon számíthatott a libabőrre, melyet a várakozással teli kíváncsiság hívott elő. Utazni máig is csak olyan helyre érdemes, ahol jobb, mint otthon, vagy nagyon más...
A második tételt egyre nehezebb teljesíteni. A világ legeldugottabb, egzotikus szegleteiben is ott rejtőzködik a „hasonló” és a „megszokott”. Az ember alkotta világ, a kultúrák egyre inkább összeérnek. A McDonald’s ugyanazzal a plakáttal, legfeljebb más betűkészlettel hirdeti legújabb menüjét Dzsaipurban és Kairóban. A kissrácok ugyanazt a Mohamed Szaláh-mezt hordják, és ugyanazzal a konzollal a kezükben játsszák a Marvel’s Avengerst – még az is lehet, hogy egymással, ismeretlenül. Az élet, a mindennapok nagyon hasonlóan folynak, s ami megmaradt a hagyományos tevékenységekből, szokásokból, annak nagy része turistalátványossággá vált. Gondolhatnánk, hogy a „különöset” egyre messzebb kell keresnünk – de mi csak a szomszédba kopogtattunk be, a Tisza és Románia máramarosi vidékére...
Se székely himnusz, se Csaba királyfi a csillagösvényen
A Romániára is jócskán kiterjedő Máramaros neve ismerősen cseng, mégsem ide özönlenek (egyelőre) az Erdély-érzésre vágyó turistacsoportok. A látvány miatt ide is jöhetnének: a térség nagy részét erdővel borított hegyek ölelik, amelyek hágói sokáig telente járhatatlanok voltak. A viszonylagos elzártság mindig lelassítja a világhoz való igazodás folyamatát, és segíti megőrizni az egyedi vonásokat: a Tisza és mellékfolyói mentén húzódó völgyekben itt is a hagyományos kézművesség, földművelés és állattenyésztés évszázados rutinját űzik a falusiak. A jellegzetes szénaboglyák és szénatárolók, a pásztorszállások, a karcsú tornyú, régi (vagy régies) fatemplomok, a komótosan haladó, szénával, krumplival vagy farönkökkel alaposan megrakott lovas szekerek igazolják mindezt.
Ám azt a fajta kötődést közös történelmünkhöz, amit Erdélyben keres sok látogató, itt csak áttételesen lehet érezni.
A terület egykori központja, Máramarossziget az 1910-es népszámláláskor magyar ajkú (82%) városnak számított. Ma pont ez az arány jellemző, de a román identitású lakosság javára.
Az egykori magyar túlsúlyról és vallási-etnikai összetételről mára szinte csak a város központjában álló római katolikus és református templomok feliratai tanúskodnak. Ennek a bús, magyar sorson való nosztalgiázáshoz kevesebb eséllyel lehet errefelé lelkes partnerre lelni.
Míg Románia Európa egyik legígéretesebb úti céljává vált, szép csendben felzárkózott az ismertségben Erdély mellé a tengerpart, a Duna-delta érintetlennek tűnő világa, fiatalos és lendületes fővárosa és a Drakula-legenda – addig mi megmaradtunk a keresésben a közös identitás vonalán.
Úti célunk Breb, az ezerfős zsákfalu, ahol magyarul egyetlen ember beszél, de ő sem őslakos: Kolozsvárról származik, a felesége pedig az Egyesült Államokban született. Némi magyarországi és franciaországi kitérővel telepedtek le ebben a különös faluban, ahol a kozmopolita gyüttmentek és a keményfejű máramarosiak közösen építenek egy különös világot.
A folytatásban: "A nagybányai fiú szavai csengenek a fülembe, ahogy épp a siralmas állapotú, lyukas falú házába pakolta be a felújításhoz szükséges szerszámait: „Arról beszéltünk, mit tesz a turizmus Brebbel. Szerinted mi maradna ebből a romból, ha nem lennének a turisták ilyesmire kíváncsiak?" A válaszért lapozza fel a nyomtatott magazint!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek