Dobrudzsa sztyeppéin
Nem véletlen, hogy a magyar vegetációkutatás hőskorának nagy botanikusai, Fekete Gábor és Jakucs Pál 1956 nyarán Románia Fekete-tenger melléki dombvidékén, Dobrudzsában keresték a Pannon sztyeppvegetáció kapcsolatait. Eddig nyúlik a Kelet-Európában összefüggő, zonális sztyeppnövényzet. Sok sztyeppi növény- és állatfaj itt éri el elterjedésének nyugati határát, ugyanakkor sok más faj a Kárpátok gyűrűjét délről megkerülve, a Duna mentén felszakadozva a Kazán-szoroson át juthatott el a Kárpát-medence belső területeire
A Duna-deltától délre, Dobrudzsában is síksági, dombvidéki és alacsony középhegységi területek váltakoznak. A terület éghajlata kontinentális, de a tengermelléki fekvésnek köszönhetően enyhébb telű, így a kelet-mediterrán élővilág is megfelelő életfeltételeket talál. Napjainkban itt is meghatározó a tájban a mezőgazdálkodás, de a természetközeli élőhelyfoltok még gazdag flórát és faunát őriznek. A sekély talajú, sziklás-köves dombokat régóta legeltetik, a lejtőkön a sztyeppnövényzet számos típusa felismerhető.
Az erdőssztyepp-vegetációt a virágos kőris (Fraxinus ornus), a keleti gyertyán (Carpinus orientalis) és a molyhos tölgy (Quercus pubescens) által uralt bokorerdők képviselik. Ezekben, a termőhely és a csapadékszegény klíma miatt kis termetű fákkal és természetes tisztásokkal tagolt erdőkben a selymes cickafark (Achillea coarctata), a cseresznyepiros bazsarózsa (Paeonia peregrina) és a hazai erdőssztyepp-területeken is megjelenő fajok, pl. a gyapjas gyűszűvirág (Digitalis lanata), a pusztai meténg (Vinca herbacea) és a kardos peremizs (Inula ensifolia) is gyakran szem elé kerül. Zárt erdők, főleg kocsánytalan tölgyesek leginkább csupán a hegylábakon maradtak fenn.
A dombok többségét gyakran sziklás felszínekkel tagolt, füves puszták borítják. A dobrudzsai sztyeppek sokféleségének titkai között a terület változatos földtani adottságai is fontos szerepet játszanak: gránit, gneisz és mészkövek váltakoznak a tájban.
Dobrudzsa sztyeppnövényzetének egyediségét elsősorban a kisebb földrajzi elterjedésű, kelet-balkáni elemek adják. A terület bennszülött növénye a tűlevelű szegfű (Dianthus nardiformis), amely az itteni sziklás sztyeppek legfontosabb karakterfaja. A dobrudzsai sziklahasadékok különleges növényritkaságai között említést érdemel még a Johann Zelebor (1815–1869) osztrák természettudós nevét viselő kelet-balkáni kövirózsa-faj (Sempervivum zeleborii) és a Janka Viktor által leírt, August Grisebach (1814–1879) német botanikusról elnevezett kis szegfűféle (Moehringia grisebachii) is.
A zárt sztyeppréteket árvalányhaj- (Stipa spp.) és csenkeszfajok (Festuca spp.) uralják, a bolygatottabb helyeken – ahogy a pannon sztyeppterületeken is – a fenyérfű (Bothriochloa ischaemum) uralja a gyepet. A hegylábakon és a Duna menti magaspartokon itt is jellemző löszfelszíneken virággazdag löszpuszták díszlenek. Ezekben a hazánkban is előforduló ritkaságok – pl. szennyes ínfű (Ajuga laxmannii), karcsú orbáncfű (Hypericum elegans), kései pitypang (Taraxacum serotinum) – mellett a Kárpát-medencében csak az erdélyi Nagyenyed határában fennmaradt szagos ernyősruta (Haplophyllum suaveolens) is megtalálható.
A Fekete-tenger melléki homokdombok növényzetében visszaköszönnek a Duna–Tisza köze homokpusztáinak nagyobb elterjedésű fajai, így a közönséges csikófark (Ephedra distachya), a homoki vértő (Onosma arenaria), a homoki csüdfű (Astragalus varius), a homoki cickafark (Achillea ochroleuca) és a sárga homokviola (Erysimum canum). Csak a tengerhez legközelebb eső dűnéket borítják a mediterrán területek homokos tengerpartjainak általánosabban jellemző növényei, mint a tengerparti iringó (Eryngium maritimum), tengerparti lucerna (Medicago marina) és a parti tarackbúza (Elytrigia juncea).
A homokpuszták és a köves sztyepplejtők hasonlóságai, visszaköszönő fajai megerősítik, hogy Fekete Gábor és Jakucs Pál jó úton járt, amikor pannon sztyeppnövényzetünk kapcsolatait Dobrudzsában nyomozta. Bár nálunk, az Alföldön ezek az élőhelyfoltok ma már nagy mezőgazdasági területek között, csak szétszabdalva maradtak meg, jelentőségük messze túlmutat az ott élő fajok ritkaságán, kuriózum jellegén. Már nem kérdés, hogy a Kárpát-medence éghajlata is változik. A nyári átlaghőmérséklet emelkedése és a csapadékmennyiség csökkenése egyértelműnek látszik, évszázados léptékben a zonális vegetációs övek eltolódása is biztosra vehető. A legelfogadottabb szcenáriók szerint hazánk területének mintegy 70%-án sztyepp- és erdőssztyepp kialakulásának megfelelő éghajlat várható. Az egyre gyakoribb aszályos időszakok alapján egyértelműnek tűnik, hogy a szélsőségekhez alkalmazkodni képes, őshonos élőlények lehetnek a természetes növénytakaró optimális átalakulásának kulcselemei. Sztyeppmaradványaink élővilágának megőrzése tehát jövőnk egyik záloga, biztosíték lehet arra, hogy e változások során minél természetszerűbb növényzet regenerálódjon.
