Lábnyomok nyomában – Egy régi történet új köntösben
Talán nincs őslénytan iránt érdeklődő, aki ne hallott volna a világhírű ipolytarnóci lábnyomos lelőhelyről, ahol 17 millió évvel ezelőtt élt élőlények lábnyomai láthatóak olyan épségben, mintha csak pár perce sétáltak volna keresztül a folyók partját szegélyező, nedves iszapon. Mindez már több mint 120 éve foglalkoztatja a kutatókat, s ma már 3D-ben is tanulmányozható – sok új jelenség felfedezéséhez vezetve a megkövült felszínen...
Modern idők, új lehetőségek
Az ipolytarnóci ősmaradvány-lelőhely hazánk egyik legismertebb geológiai látványossága, ahová minden évben több ezer látogató érkezik, hogy megtekintse a 17 millió évvel ezelőtt élt élőlények hátrahagyott lábnyomait, melyeket vastag vulkáni tufaréteg temetett el és konzervált az utókor számára. Ismertségét nemcsak a lenyűgöző épségben fennmaradt lábnyomok adják, hanem a látogatóközpont is, mely a mai elvárásoknak megfelelő interaktív megoldásokkal és népszerű 4D mozival várja a közönséget.
Az ipolytarnóci lelőhelyen azonban nemcsak a geoturizmust érte el a modern idők szele, hanem a tudományos kutatást is.
3D szkennerek segítségével ma minden hajszálrepedést fel lehet ismerni és az összes, a normálistól eltérő deformációt meg lehet állapítani egy használati tárgyon, régészeti kincsen vagy éppen egy motorblokkon, hiszen ezek az eszközök a szem felbontóképességének többezerszeresére tudják nagyítani a tárgyakat, és olyan részleteket is kivehetővé tudnak tenni, melyek korábban láthatatlanok voltak. Az ősi állatok lábnyomainak vizsgálatához is pont e nagy felbontásra van szükség!
A lábnyomok 3D szkennelésének további hozadéka, hogy a képet további vizsgálatoknak vethetjük alá és a kapott eredményeket szabadon hozzáférhetővé tehetjük – nemcsak a nemzetközi paleontológusszakma, hanem az érdeklődő közönség számára is.
Egy rejtélyes lábnyom nyomában
A lábnyomok első említése 1900-ra tehető, amikor Böch Hugó a területre látogatva észrevette, hogy a kovás fatörzseket rejtő homokkőlapokon emlősállatoktól és madaraktól származó nyomok is találhatók. E váratlan felfedezés a közeli kis falut, Ipolytarnócot világhíres lelőhellyé avatta. Ma már nincs olyan, lábnyomokkal foglalkozó kutató a világon, aki ne hallott volna erről a Nógrád megyei településről!
A felfedezést követően nyomban megkezdődtek az ásatások, hogy minél nagyobb területen tisztítsák meg a fedőképződményektől a lábnyomokat rejtő homokkőlapokat. Ám a nyomok védelmét nem látták megoldhatónak, ezért egy jó részüket – sajnos – kivésték a kőlapokból és Budapestre szállították. Az eredeti helyzetből való kiemelés több szempontból is problémás volt: egyrészről sok információ elveszett, hiszen a kiemelt és a helyben hagyott lábnyomsorozatok közötti kapcsolatok utólag már nem, vagy csak korlátozottan rekonstruálhatók. Ráadásul a kivésett tömbök elszállítva már „külön életet éltek”, különböző intézmények gyűjteményeibe kerültek.
Így volt ez a mi különleges ragadozólábnyomunkkal is, mely többször is felbukkant a szakirodalomban, ám a kivésett eredeti példány holléte máig ismeretlen.
Othenio Abel osztrák paleontológus 1935-ben több olyan lábnyomot is bemutatott, mely Ipolytarnócról származott, köztük a rinocérosznyomok mellett egy igazán különleges darabot is, amiből csak az az egyetlen példány ismert.
Öt ujj lenyomata és a hozzá tartozó talp körvonala volt látható, s arra a következtetésre jutott, hogy ez egy nagy méretű ragadozóé lehetett: egy medvekutya vagy egy macskaféle hagyhatta hátra. A nyomról közölt fotó hosszú ideig az egyetlen kapaszkodó volt, s arra utalt, hogy itt egykor a grizzlyk méretét is elérő ragadozók élhettek.
1985-ben Kordos László szintén arra a következtetésre jutott, hogy a nagyragadozók jelenlétére mindössze az Abel által közölt lábnyomfénykép nyújt bizonyítékot, és Bestiopeda maxima névre keresztelte azt. Ám ezzel akadt némi probléma. Mivel csupán egyetlen nyom volt, nem lehet kizárni, hogy ez akár egy korábban már ismert fajhoz tartozó módosult változat, hiszen egy lábnyomsorozatban szinte nem találunk két, teljesen megegyezőt, mivel a lábnyomok körvonala erősen függ a talp alatti talaj nedvességtartalmától, az állat mozgási sebességétől, vagy akár attól, hogy mely oldalra billent ki a teste a járás során. Így a lábnyomokkal foglalkozó szakemberek csak ritka esetben vezetnek be új lábnyomtípust egyetlen lábnyomra alapozva. Ráadásul itt nem is kézzelfogható nyomokról van szó, mert a meghatározás a ránk maradt fotó alapján történt. Később kissé javította a helyzetet, hogy Kordos László 2010-ben a Bécsi Egyetem gyűjteményében rábukkant egy másolatra, mely feltételezhetően az Abel-féle lábnyomról készülhetett.
Ám, ha mindez nem okozna elég fejtörőt, ott van még alapproblémaként, hogy a Bestiopeda név ma már kizárólag a négyujjú nyomokra alkalmazható, míg itt öt ujj lenyomata látható.
Világos tehát, hogy a rejtőzködő állat nyomába kell erednünk, mégpedig a legrészletesebb nyomozással!
Mindig van új a Nap alatt!
Ha már van rá lehetőség, digitalizáljuk a teljes lábnyomos felszínt, mert így lehetővé tesszük a homokkőpadokon található lábnyomok nagy felbontású vizsgálatát! 3D szkennerekkel 0,1 mm-es felbontású modelleket készítettünk: lépésről lépésre átfésültük a lelőhely minden egyes négyzetcentiméterét – és érdekes, eddig ismeretlen lábnyomokra is bukkantunk.
A viszonylag nagy és ötujjú nyomok végén kicsi, pontszerű körmök lenyomata volt látható. Az egyes nyomok gyakran lábnyomsorozatokká álltak össze, így megismerhettük a mellső és a hátsó lábak talpnyomainak különbségeit és rekonstruálni tudtuk a nyomokat hátrahagyó élőlények járásmódját és testfelépítését. Örömmel láttuk, hogy az újonnan felfedezett lábnyomsorozatok mérete és alakja megegyezik az elveszett lábnyommal! Így a Bestiopeda maxima-nyom sokszorosan is ott van az ipolytarnóci lelőhelyen.
Minek nevezzelek?…
Kiderült, hogy a keresett talplenyomatok minden esetben öt ujjban végződnek! A mellső és a hátsó lábak ujjainak száma jellegzetes elkülönítő bélyeg a ma élő ragadozóemlős-családok között – és ez a múltbéli emlősök esetében sincs másként. A macska- és kutyafélék mindig négy ujj lenyomatát hagyják hátra, míg a medvék, valamint a menyétfélék járás során öt ujjukkal érintkeznek a talajjal. Az ipolytarnóci ötujjú lábnyomok első ránézésre egy medve nyomaira emlékeztetnek: méretük és alakjuk a ma élő grizzlyére hasonlít.
Ám a nyomokról készített 3D modellek megmutatták, hogy a hüvelykujj minden esetben határozott lenyomatot alkot és mélyebben nyomódott a talajba, amikor az állat nedves aljzaton haladt.
A szokatlanul mély hüvelykujjlenyomatok azt jelzik, hogy ez az ujj jelentős mobilitással rendelkezett, vagyis a többi ujjal ellentétben a „tulajdonos” járás közben mozgatni tudta. Ezzel biztosította az egyensúlyát, amikor a nedves talajon lépkedve a talpa mélyebbre süllyedt, vagy éppen megcsúszott és igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. Az ehhez hasonló hüvelykujj viszont nem jellemző a ma élő medvék egyetlen csoportjára sem és a a mai medvék őseinél sem valószínűsíthető.
A nagy felbontású vizsgálatok elkülöníthető mancs- és talplenyomat-sorozatokat is elénk tártak. Így kiderült, hogy míg hátul a saroklenyomat majdnem mindig jelen van, addig az elülső lábaknál csak a talp érintkezett a talajjal. Ráadásul a hátsó lábak esetében a hüvelykujjak lenyomata nem annyira markáns és mély, mint az az első lábaknál, itt a hüvelykujj nem rendelkezett a többi ujjtól eltérő szereppel. Ez arra utal, hogy e ragadozó a mancsán lévő hüvelykujj hajlításával biztosabban markolt, ami a vadászat során az áldozat könnyebb elejtését szolgálta. Ilyen funkcióra a hátsó talpaknál nem volt szükség.
Mindezek mellett pedig nem mellékes, hogy 17 millió évvel ezelőtt a Kárpát-medencében még nem éltek nagy testű medvefélék...
De akkor milyen állatoktól származhatnak a nyomok?
Faj- és lábnyomnevek
Az őslénytan is szereti rendszerezni és „nevén nevezni” a vizsgált jelenségeket, képződményeket vagy élőlényeket. A Carl von Linné svéd természettudós által létrehozott tudományos nevezéktan szerint minden állat és növény rendszertani neve két szóból áll: egy nemzetségnévből és egy fajnévből, melyek együttesen írják le azt a fajt, melyről beszélünk. E kettős nevezéktant az őslénytanban is alkalmazzuk, ezért minden, kövület alapján ismert faj kettős nevű.
Esetünkben az „Amphicyon” egy nagyobb rendszertani egységet jelöl, melybe több faj is tartozik, míg a „major” egy bizonyos fajt a nagy nemzetségen belül. E nevezéktan alkalmazása a lábnyomok kutatásában is elterjedt, igaz, itt nem evolúciós kapcsolatokat jelez, hanem pusztán az alaktani alapokon nyugvó osztályozásban nyújt segítséget.
Minden lábnyomot két névvel illetünk: egy nagyobb alaktani kategóriaelnevezéssel, mellé pedig egy olyannal, amiből mindössze egyetlen van és melynek alapján minden más nyomtól elkülöníthetővé tehetjük a nyomfosszíliát.
A Kordos-féle 1985-ös Bestiopeda maxima név egyértelműen jelezte, hogy az ipolytarnóci lábnyomok minden más, eddigiekben leírt lábnyomtól különböznek. Ám, mivel ezeknek öt ujjlenyomata volt, így nem illenek a Bestiopedák négyujjas-lenyomatú csoportjába. Mára kiderült, hogy e nyomok minden jellegzetessége megfelel a Platykopus néven ismert nyomcsoportnak. Így a nyomok neve ma már Platykopus maxima.
Medvekutya!
A földtörténeti múltban létezett egy csoport, mely olyan, nagy testű ragadozó emlősöket foglalt magában, ahol a test inkább a medvékére, míg a megnyúlt koponya inkább a nagy kutyákéra emlékeztetett. E ragadozókat magyarul medvekutyáknak hívjuk, s az eocéntől kezdve a miocén végéig (45–8 millió évvel ezelőtt) viszonylag nagy fajgazdagságban népesítették be a Földet.
A medvekutyák maradványai aránylag gyakran kerülnek elő a Kárpát-medence miocén korú szárazföldi üledékeiből, és minden bizonnyal egykoron a csúcsragadozó szerepét tölthették be.
A medvekutyák egyik hatalmasra nőtt képviselője, az Amphicyon major kiváló jelöltje lehet az ipolytarnóci medveszerű lábnyomok megtestesítőjének, hiszen a csontváz alapján becsült testméret (~150 kg), a faj geológiai elterjedése (miocén), valamint a mellső és a hátsó lábakon található ujjak száma (5-5) is erre utalnak. Persze, ez csak egy lehetőség, hiszen nincsenek csontmaradványaink, de a legelfogadhatóbb megoldást jelenthetik a felmerült kérdésekre.
