Mocsáros-dűlő: Hétköznapi városi történet, vagy szimbólum?
Lehetne-e Budapest a biológiai sokféleség európai fővárosa? Egyáltalán: mit keres a természet a városban? Ha pedig már ott van, nem lenne-e jobb egy park? Vajon miért kell egy vizesélőhelyet helyreállítani és mit keres a természetvédelmi szakember az építész mellett? Általános érvényű városi tanmese az éghajlatváltozás tükrében – európai köntösben
A szentendrei HÉV Aquincum megállójától pár utcányira a hegyek felé különleges „városi” kép rajzolódik ki szemünk előtt: egy ma is (részben) legeltetett és kaszált, magassásosok és nádasok mozaikjával ékesített, értékes flórával rendelkező mocsárrét látványa. Egyik oldalon a vasút zakatol, másikon a Szentendrei út dübörög, a háttérben pedig az Arany-hegy új villái tűnnek fel. Ám, ha szerencsénk van, „belefuthatunk” Budapest egyik utolsó juhászába. (Már akkor, ha éppen nincs vízzel borítva a terület.)
Ami persze ma már csak ritkán fordul elő. Így a Mocsáros-dűlő élővilágának gazdagsága köszönőviszonyban sincs azzal, ami egykor itt lehetett. E városrész ugyanis valaha a Duna ártere volt, aztán a környék ármentesítésével megszűnt a közvetlen kapcsolat a Duna élővilágával, illetve lényegében magával a Dunával is, de a tál alakú mélyedés egy részén még a mai napig megáll a hegyek felől érkező csapadékvíz, időszakos vízborítást okozva.
Bár a területen a II. világháborút megelőzően kertészkedéssel foglalkozó Schäffer családról elnevezett árok, valamint a Péterhegyi-árok levezeti a víz jelentős részét, de a pár évtizede még intenzíven művelt Mocsáros-dűlő egyes foltjain azért szép lassan visszaállt a mocsárrét.
A Mocsáros-dűlő Természetvédelmi Terület jelentősége éppen abban rejlik, hogy ez a budai oldal egyik utolsó megmaradt vizesélőhelye, ahol olyan ritka növény- és állatfajok találnak menedékre, mint a mocsári teknős, a dunai tarajosgőte, a vöröshasú unka, a Budán egyedül itt fészkelő függőcinege, nádi énekesmadarak garmadája, vagy éppen a mocsári sisakoskosbor és a Duna-völgyi csillagvirág.
Mivel pedig mind a Duna, mind a terület szélét kijelölő Arany-hegyi-patak is fontos ökológiai folyosó, a vízzel borított időszakban még jelentősebb madárfajok figyelhetők meg.
Fókuszban a természet
Az Aquincum–Mocsáros Közhasznú Egyesület 4 km hosszú, 7 állomásból álló tanösvényén ismerhetjük meg ezt a különleges zárványt, de a lényeg csak most jön.
Budapest történetében ugyanis még sosem esett meg olyan, hogy a város vezetése – jelen esetben a klímavészhelyzetre is reagálva – levette volna az építési lehetőséget az élőhely-helyreállítás és a természet javára és meghívta volna a helyi közösséget, hogy álmodják meg együtt az adott terület jövőjét!
Merthogy a Mocsáros-dűlő a lakáshiányban megszületett panelprogram tartalék beépítési területévé vált az 1970-es években, csak aztán a lendület megtorpant, így a szomszédos, egyébként szintén beszédes nevű városrészek (Kaszásdűlő, Békásmegyer) sorsa végül elkerülte a „Mocsárost”. 2020-ban azonban komoly erők, a város minden négyzetméterére igényt tartó „fejlesztés” és a természetvédelem feszült itt egymásnak. Persze, itt is találhatók hatalmas, mára benőtt, az önkormányzat, illetve a helyi közösség segítségével részben elhordott sitthalmok, de a Mocsáros-dűlő azért nem olyan, mint a Népliget, a Tabán vagy a Feneketlen-tó: itt nem egy korábban működő ipari egység vagy nyomornegyed helyén kell zöldfelületet létesíteni. Itt az a kérdés, hogy az időszakosan vízzel borított Füzes- és Kígyó-tó élőhely-helyreállítása szükséges-e, kell-e növelni a természetvédelmi területet, illetve ez mennyivel jelent többet, mintha csak egy parkot hoznánk létre?
„Budapest, Budapest, te csodás!”
Az építészetéről és kultúrájáról méltán híres fővárosunkra ritkán tekintünk úgy, mint védett fajok és élőhelyek otthonára. Pedig nem akármilyen természeti értékeket rejt a betondzsungel, s ennek tudatosítására nincs is jobb hely, mint a főváros testébe ékelt megannyi természetvédelmi terület.
Európa kilenc, ún. biogeográfiai régiója közül mi a csak a Kárpát-medencére jellemző, pannon régióban élünk, ahol számos olyan védett élőhelytípus és faj található, amely Európában máshol nem fordul elő. Budapest ezen belül ráadásul a középhegység és a síkság találkozásánál fekszik, ezért aztán nem véletlen, hogy a madarászok a hazánkban megfigyelt mintegy 400 madárfajból 274-et észleltek már a fővárosban, ahol a hazai flóra mintegy fele megtalálható, köztük kifejezetten ritka fajokkal.
A főváros mellett található hazánk mindössze három, Európa Diplomával kitüntetett területeinek egyike (Nagy-Szénás), de a fővárosban is találunk 4 Natura 2000-es, 11 országos és 40 helyi védettségű területet. Budapest joggal pályázhatna tehát az „Európa biodiverzitás-fővárosa” rangra – már ha lenne ilyen...
Természet a városban? Egy ilyen adottságú fővárosban a szemléletformálásnak is kitüntetett szerepének kell lennie, hiszen itt könnyebb a természeti értékeket, az élőhely-visszaállítás és a biológiai sokféleség jelentőségét bemutatni. Sőt, az ökológiai és éghajlati válság baljós jelei közepette ez lehetőséget teremt annak bemutatására is, hogy a természetes vagy helyreállított ökoszisztémák hogyan járulnak hozzá a társadalom s benne az egyén jól(l)étének fenntartásához és növeléséhez – és itt kezdődik a Mocsáros-dűlő újabb története...
Európa és a biológiai sokféleség
A gazdaság környezetkímélő és fenntartható helyreállítását megcélzó európai zöldmegállapodás részeként az Európai Unió új biodiverzitás-stratégiája azt szeretné elérni, hogy 2030-ig a biológiai sokféleség a felépülés pályájára álljon, ezzel is hozzájárulva az éghajlatváltozás negatív hatásaihoz való alkalmazkodóképesség növeléséhez, ráadásul úgy, hogy ennek a társadalom is tevékeny részese legyen. Mindez kulcsfontosságú azon a kontinensen, ahol az élőhelyek 81%-a rossz állapotban van, és minden egyes eurónak az élőhelyek helyreállításába történő befektetése 8–38 € haszonnal jár a társadalom egészére nézve. Európa vezetői tehát ma már elfogadják, hogy az éghajlati és ökológiai válság kezelése mélyen összefonódik és a biológiai sokféleség nemcsak önmagában hasznos, de nélküle a kontinens az éghajlatváltozás ellen sem tud tenni hatékonyan, s amelynek segítségével egyúttal az egész társadalmat ellenállóbbá teszi. Ahogy a legnagyobb globális természetvédelmi szervezet (International Union for Conservation of Nature – IUCN) megfogalmazza: „A fejlesztési koncepciókban a természetvédelemre végre már nem a fejlődést akadályozó tényezőként tekintenek.”
Élőhely-helyreállítás és természetalapú megoldások
Az élőhely-helyreállítás folyamata során a szakemberek tudatosan változtatják meg egy terület tulajdonságait és az őshonoshoz hasonló ökoszisztémát próbálnak létrehozni. A legegyszerűbb esetben mindössze hagyják az eredeti növényzetet helyreállni. Ilyen például a hazai Erdőrezervátum Program, amelynek keretében „... a magterületen minden közvetlen emberi tevékenységet – elsősorban az erdőgazdálkodást – végérvényesen beszüntettek annak érdekében, hogy az erdő természetes folyamatai zavartalanul és hosszú távon érvényre juthassanak és azok megismerhetővé, tanulmányozhatóvá váljanak.”
Gyakoribb, hogy az adott területen ugyan még megtalálható, de jelentősen visszaszorult az eredeti növényzet. Ilyenkor a kedvezőtlen hatásokat próbálják csökkenteni. Ilyen az élőhely-helyreállítás egyik igen látványos formája, az eredeti vízrajzi viszonyok rekonstruálása a vizesélőhelyek esetében, amelyre a Hanságtól a Borsodi-Mezőségen át a Hortobágyig sok példát láthatunk. Ez a Schäffer-árok vizének megtartásával gyors siker reményével kecsegtet a Mocsáros-dűlőben is.
Gyakran előfordul, hogy degradált élőhelyeken az eredeti élővilág csak nyomokban fellelhető. Ilyen helyeken kerülhet sor élőhely-rehabilitációra – de csak akkor, ha a környezeti feltételek is helyreállíthatók.
Persze olyan esettel is találkozhatunk, amikor az eredeti élőhelyet már nem is lehet helyreállítani, de lehetőség van természetközeli élőhely kialakítására.
Ökoszisztéma-szolgáltatások
Ám felmerülhet a kérdés: miért nem elég a sitthalmokon egy szép parkot kialakítani a Mocsáros-dűlőn és miért kell a faültetvényt természetessé tenni? Vajon miért kell a vízborítás mértékét és a védett terület arányát növelni, ahogy az a tervekben szerepel?
A válasz az ún. természetalapú megoldások használatában, no és persze a szemléletformálás igényében keresendő. A természetalapú megoldások alatt olyan tevékenységeket értünk, amelyek során azzal a céllal védünk-kezelünk és állítunk helyre természetes vagy az ember által már módosított ökoszisztémákat, hogy azokkal égető társadalmi-gazdasági kihívásokra találjunk választ, valamint egyszerre növeljük az emberiség alkalmazkodóképességét az éghajlatváltozás káros hatásaival szemben és a biológiai sokféleséget. Merthogy az egészséges – természetes és gazdálkodásba vont – ökoszisztémák olyan nélkülözhetetlen, ún. ökoszisztéma-szolgáltatásokat nyújtanak, amelyektől szorosan összefügg az emberiség és az egyén jól(l)éte.
Ezek lehetnek ellátó, kulturális, támogató és szabályozási szolgáltatások is. Az úgynevezett ellátó ökoszisztéma-szolgáltatások magukat a javakat szolgáltatják (pl. faanyag, erdei gombák, erdei bogyós és egyéb termények, gyógynövények, erdei méz, vadtermékek). A kulturális csoportba tartozik a rekreáció, a tájképi jelentőség, a vadászat, a környezeti nevelés, a tudományos kutatás vagy akár a művészi ihlet. A támogatószolgáltatások minden más szolgáltatás alapját képezik, és magukban foglalják például a talajképződést, a fotoszintézist, valamint a tápanyagok körforgását. A szabályozószolgáltatások körébe pedig például beletartozik, hogy az erdők irányítják az éghajlatot (szennyező anyagok és por megkötése, CO2-megkötés, párologtatás), hozzájárulnak a vízmegtartáshoz (mennyiségi szabályozás, a lefolyás késleltetése) és a víztisztításhoz (vízminőség szabályozása), valamint a talajerózió elleni védelemhez. Egyes szabályozófolyamatok helyi jellegűek (pl. erózióvédelem), mások viszont regionális (pl. árvízvédelem) vagy akár globális léptékben fontosak (pl. klímaszabályozás).
Természetvédőt a városfejlesztő mellé! – avagy a Mocsáros-dűlő jövője
A felsoroltak közül a legfontosabb társadalmi kihívás a klímaváltozás fékezése. Márpedig egy természetes mocsárrét, illetve egy természetközeli erdő jóval több szenet köt meg, mint egy park nyírt gyepe vagy egy faültetvény. A természet egyik legfontosabb ökoszisztéma-szolgáltatása a szénmegkötés − és a vizesélőhelyek szénmegkötési képessége igen jelentős. A Mocsáros-dűlő tervezett helyreállítása tehát példaértékű ebből a szempontból, különösen akkor, ha ennek szemléltetése egyben az ökoszisztéma-szolgáltatások jobb megértéséhez is vezet a lakosság körében.
Bár a terület zöld felülete jelen állapotában is segíti az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodást, egy időszakosan vízzel borított Mocsáros-dűlő nemcsak a terület hűtő hatását erősítené, de a kulcsfontosságú természetes vízmegtartást is modellezné, hiszen a tartósabb vízborítás szinte biztosan pozitív hatással járna a környék talajvízszintjére.
A védett terület arányának növelésével, az élőhely-helyreállítással jelentősen megnőne a biológiai sokszínűség is, de egy rekreációs felülettel kombinált, rendezett és védett terület minden bizonnyal jobban emelné a környék ingatlanértékét is, mintha csak parkot alakítanánk ki.
Számos európai város dolgozik a biológiai sokféleség, az ökoszisztéma-szolgáltatások számszerűsítésén, s mivel a városok az innováció egyfajta közösségi laboratóriumai, fontos meccs, hogy mennyire nyer a természet teret magának a településen. Jó lenne tudni és egy helyreállított Mocsáros-dűlő példáján mind a helyi lakosokkal, mind másokkal is tudatni, hogy mennyit is ér a „Mocsáros”! Ehhez a fontos munkához minden bizonnyal nem csupán városfejlesztők, de természetvédelmi szakemberek is szükségesek!
