A Sátorkőpusztai-barlangot 1946-os felfedezésekor Magyarország egyik legkülönlegesebb barlangjának tartották. Gazdag formavilágát, szépen
oldott falait, kristályos kiválásait megkülönböztetett figyelem övezte
Sajnos, ez a fajta megkülönböztetés nem minden esetben jelent jót. A felfedezésről lelkendező újságcikkek, rádióinterjúk nyomán támadt hirtelen népszerűség a hévizes eredetű barlang sorsát tulajdonképpen már megtalálásának évében megpecsételte. A szépséges üreget kíváncsi, gyűjtőszenvedéllyel „megáldott” emberek lepték el, akik számára nem jelentett leküzdhetetlen akadályt a barlang alsó szakaszába levezető 15 m mély akna sem.
Az 1946–1958 között zajló, már-már rendszeressé váló vandalizmusnak hatalmas gipszoszlopok és -lemezek, de parányi, ékszerként csillogó gipszvirágok, aragonitfüzérek is áldozatául estek – mindez a képződmények majdnem 80 százalékát érintette!
A feledés jótékony homálya
A barlangrongálás felbecsülhetetlen károkat okozott. A gyűjtők az új lelőhelyről szájhagyomány útján értesültek, egymásnak adták át a lejutásra vonatkozó információkat. A kezdetleges lámpák viszont – szerencsére – nem tették lehetővé a föld alatti terek áttekintő bevilágítását, így sok látványos képződmény továbbra is rejtve maradt. Feltételezhetjük, hogy az alkalmi barlangjárók sokszor csak épp az orruk hegyéig láthattak, és megelégedtek az első kínálkozó lehetőséggel.
Az ismeretlenben, félhomályban való „tapogatózás” közben, miközben a kristályos falak folyamatos fürkészése kötötte le figyelmüket, a rongálók legtöbbször nem foglalkoztak azzal, hogy mi van a lábuk alatt; tapostak mindenre és mindenen keresztül!
Mindez akár néhány hónap alatt: az egyébként szépen oldott falak, vagy éppen borsóköves képződmények besározódását és így elfedését okozhatta. A később érkezők pedig már nem láthatták az eredeti állapotokat, sőt az 1958-ban itt kutató barlangászok – ekkor alakult meg Benedek Endre vezetésével a dorogi Kadić Ottokár Barlangkutató Csoport – sem tudhatták, hogy mi van az összetiport felületek alatt. Ezzel magyarázható, hogy a jellegtelenné vált teremrészeket a későbbiekben bontási depók létesítésére használták.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy a kutatócsoport tagjai is gyakran cserélődtek, a korábbi állapotok feledésbe merültek.
A barlangot napjainkban kutató Benedek Endre Barlangkutató és Természetvédelmi Egyesület (BEBTE) 1989-ben vette át örökségét az elődöktől. A barlanghoz teljesen más szemlélettel közelítő fiatalok már az első alkalmakkor felfigyeltek az erősen szennyezett falfelületekre, s bár akkor még lemosásuk nem került szóba, a megóvásuk elsődleges szempont lett. A 2000-es évektől azonban a tervszerű takarítások egyre nagyobb falrészleteket és barlangszakaszokat érintett.
Peleürüléktől a nadrágporolásig
A barlangi felületek beszennyeződése részben természetes folyamat – nincs ez másképp Sátorkőpusztán sem, hiszen például esőzéskor, hóolvadáskor a befolyó vizek besározhatják őket.
A felső üregrészeken ugyanakkor rovarok ezrei tanyáznak, amelyek ürülékükkel, tetemükkel szintén szennyezik a falakat. E barlangkedvelő állatok azonban nem korlátozódnak az ízeltlábúakra, bár kétségtelenül belőlük van a legtöbb: mellettük a nagy pelék és a patkósorrú denevérek is előszeretettel tartózkodnak itt.
Igaz, ők nincsenek sokan, ám már viszonylag nagy méretük miatt is jelentékeny a barlangra gyakorolt hatásuk.
Az emberi tényezőkkel viszont sem a természet, sem az egyéb élőlények nem tudnak versenyre kelni, legalábbis, ha mindezt a mi időtávlatunkban szemléljük. (Elég, ha csak egy évezredek alatt létrejövő képződmény egyetlen perc alatt történő megsemmisítésére gondolunk...)
Ritkábban felmerülő kérdés, de már önmagában a bejárás is némi károkozással (taposás) jár. Sátorkőpusztán a taposással okozott károkhoz az 1990-es évekig a barlangkutatók is hozzájárultak. Akkoriban a gyakorlati természetvédelem és így a barlangvédelem is még gyerekcipőben járt...
Ma már előírás egy újonnan felfedezett barlang esetén, hogy a feltárás a lehető legkörültekintőbb módon történjen – s ebben tökéletes is az egyetértés a hazai barlangkutató csoportok között. Elsődleges fontosságú a járófelületek, közlekedő-útvonalak kijelölése (például szalagozással, zsinórral, cövekkel) a taposással okozott károk minimalizálása érdekében. A barlangok védelmét szolgálja a nyílt lángú világítóeszközök (például karbidlámpa) tiltása is – főként a kormozás, másodsorban a felelőtlenül a barlangokban kiürített, szennyező karbidmész miatt.
Különösen súlyos következményei voltak a gyűjtők, vandálok speciális világítóeszközeinek. Bár zseblámpát is használtak, olykor fáklyával világítottak. Ez utóbbit úgy készítették, hogy olajos rongyot csavartak egy botra és azt gyújtották meg.
De előfordult az is, hogy a barlangot feltörők a barlangászok műanyag sisakját égették el, ami így nemcsak kormozott (a mérgező gázokról nem is beszélve), de rá is olvadt arra az oszlopra vagy falra, ahová „lámpatestként” helyezték.
Ma már a barlangvédelem – különösen kis légterű kristálybarlangok esetén – a tiszta öltözetet is előírja. Ez furcsának tűnhet olyan helyeken, ahol egyébként menet közben tisztességesen összekeni magát az ember a nedves agyaggal, de a ruhán megtapadt szennyeződést a barlangász általában kiviszi magával a felszínre. Ám, ha poros overallban száll le valaki a barlangba, biztos, hogy mászás közben a szennyeződés lepereg a ruhájáról és a falakon ülepedik le.
Megemlítendő még egy olyan szokás is, ami egészen az 1990-es évek elejéig dívott (más barlangokban is): az „avatás” során a barlang nagytermében egy erre a célra rendszeresített deszkapadra kellett ráhajolnia az újoncnak, akit a többiek a hátsójára mért ütéssel avattak barlangásszá. Ez a művelet valójában az öltözék kiporolásához vezetett, így hosszú távon a barlangi felületek bekoszolódásához is hozzájárult.
Vödröktől az IKEA-s táskákig
A Sátorkőpusztai-barlangban az 1960–80-as években végzett feltáró-kutató munka során úgy 200 m3-nyi anyagot mozgattak meg a barlangászok. A 30 m-es mélységben munkálkodók a hatékonyság érdekében (a legtöbbször csak a vasárnapjuk volt szabad e hobbitevékenységre) nem bíbelődtek a bontási törmelék felszínre szállításával, hiszen ez igen ember- és nem mellesleg időigényes feladat, ezért a járatkutatás során kibontott anyagot a kutatási ponttól távolabb, de azonos szinten rakták le. (Persze egy 13x25 méteres alapterületű teremben a „távolabb” kifejezés talán nem a legmegfelelőbb...)
A kitermelt anyaggal minden szabad felületet feltöltöttek, ami idővel a kutatás kifulladását eredményezte: egyszerűen nem volt több hely erre a célra. A 2000-es évek elejéig így uralkodóak voltak az agyaggal feltöltött terek. Érdekes módon, aki akkor járt lent, azt az állapotot is szépnek látta! Így voltunk ezzel mi, magunk is – vélhetően azért, mert nem volt viszonyítási alapunk.
E szemlélet igazán a villanyvilágítás kiépítésével kezdett megváltozni, a látótér a zseb- és fejlámpák szűk látómezejéből kinyílt a terem egészére. (Pontosabban, kinyílt volna, ha nem takarták volna ki szürkés agyagdombok. Minél többet nézegettük, annál inkább erősödött a gondolat, hogy a terem átláthatósága, esztétikája megkívánja ezek elszállítását.)
Bár 2006-tól akadtak kisebb-nagyobb törmelékeltávolítások, sőt ennél korábban is történtek már barlangmosások, a munkának csak a 2017-es barlangkiépítés adott új lendületet. A Duna–Ipoly Nemzeti Park új, korrózióálló létrákat építtetett be a korábbi vaslétrák helyére, illetve olyan helyszíneket is kiválthattunk ezekkel, ahol korábban a barlangi felületet taposták a látogatók.
Az első csoda a barlang középszintjén található Ferde-teremben történt. E lejtős szakaszban egy fémkonzolos áthidalás létesült: az egész terem mentesült a taposás alól. Az agyagos, jellegtelen szakasz a felszabadult felület letakarítása után teljesen átalakult, s nemcsak eredeti formája változott meg (például 4 m-rel mélyült!), hanem „felszínre” került a korábban összesározott, kristályos borítása is. Az aljzaton új, látványos aknák tárultak fel, amelyek a lefolyó vizek irányára, de a barlang egyébként nagyon bonyolult légkörzés-dinamikájára is hatással vannak.
A teremrész megújulása után már egészen más szemmel néztünk az egész barlangra is, ami tulajdonképpen egy alapos, minden szakaszra kiterjedő törmelékmentesítést indított el.
Mindez az elmúlt öt évben 150–200 m3 anyag felszínre hozását jelentette – közben előkerültek olyan fülkék, mélyedések, képződmények is, amelyek a barlang felfedezésének idején sem lehettek ismertek.
A barlang függőleges jellegéből adódóan a felszínre hozatal nem egyszerű mutatvány, hiszen önmagában is egy 10 emeletnyi ház magasságát kell leküzdenie az anyagnak. A vödrökben történő kiemelés nem vált be: kevés a vízszintes felület, a vödrök könnyen kiborulhatnak. Leginkább a szegett szájú, az árvízi védekezéseknél is használatos zsákok feleltek meg, kiszakadás-késleltetésre az IKEA közismert kék táskáit vetettük be. Ezek nemcsak dupla védelmet jelentenek, de füleikkel megfoghatóvá, vállra akaszthatóvá is teszik a csomagokat. A zsákok nagy előnye még a vödrökhöz képest, hogy kiürítve a kiindulási pontra történő visszajuttatás is sokkal gyorsabb.
Fotómustra
Bár a Sátorkőpusztai-barlangban az 1946-os felfedezése óta sokan megfordultak, a kezdeti időkben a barlangról nagyon kevés fénykép lelhető fel, így főként a felfedezők elbeszéléseire, írásaira hagyatkozhatunk. Jakucs László barlangkutató, későbbi geológusprofesszor termékeny szerző volt, általa sok mindent megtudhatunk, de sajnos csak szövegből. Az 1958–1980 közötti időszakról az egykori barlangkutató csoport tagjainak gyűjteményéből maradtak ránk fényképek, igaz, ezek többnyire életképek s nem beállított fotók, ahogy az MTI fotósainak 1950–1960-as évek fordulóján készített fotográfiái sem azok.
1989-ben Magyarországon tartották a Nemzetközi Barlangász Unió kongresszusát, amihez „Színes Barlangvilág” címmel 3 nyelvű fotóalbumot is kiadtak hazánk barlangjairól. Különlegessége miatt a Sátorkőpusztai-barlang sem maradhatott ki ebből. A fotókat Borzsák Péter készítette, aki az 1970-1990-es évek legfoglalkoztatottabb hazai barlangi fotósának számított. Archívumának itteni fotóival nagy segítséget nyújtott, hogy azok témáit a jelenlegi állapotokkal összevethessük. A 100 nagyszerű felvétel áttekintése izgalmas feladatnak ígérkezett, s a barlang tereiről készített fotók remek lehetőséget adtak az összehasonlításhoz, amelynek mai felvételeit Egri Csaba készítette.
A 34 év különbséggel, hasonló nézőpontból született képek döbbenetes változásokat mutatnak, egyben megörökítve az utókor számára a kutatók cseppet sem hétköznapi „barlangépítő” tevékenységét.
Ha szeretne még többet megtudni a barlangról, kattintson ide!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
