Képzeljük magunk elé a 10-12 ezer évvel ezelőtti Magas-Tátrát. A nagy sziklaormok között még van jég, de a gleccserek már sokkal kisebbek, mint az utolsó nagy jégkorszaki eljegesedésnél. Az erdő fokozatosan magasabbra kúszik, de felette széles, hegyi tundraövezet húzódik. Emberalkotta ösvények nincsenek – senki sem megy fel a jég- és sziklavilágban végződő völgyekbe, legfeljebb állatcsapások keresztezik a lejtőket. Itt, ahol járunk, még azok sincsenek. Ám a kép valóban a jégkorszak végi Kárpátok legmagasabb részeit idézi – csak 1000 m-rel alacsonyabban. A Darwin-hegyvidéken vagyunk, a Föld legdélebbi, nem sarkvidéki hegyvonulatában
Talán nem is létezik ez a hegyvidék. Legalábbis a Tűzföld szigetvilágának főszigetén, Chilében húzódó vad hegységrész... Mert nincs róla kép és sztori a közösségi médiában. Akkor meg nincs is...
Út a (szinte) semmibe
Negyedszázada katonai útépítés kezdődött a Tűzföld chilei oldalán is. Az argentin területeken ez már lezajlott, és Ushuaia város vidékéig fut az Alaszkában induló pánamerikai országút, hogy majd’ 18 ezer km után a viharos, hűvös Beagle-csatorna partján érjen véget. E stratégiai fontosságú közút a messzi déli hegyvidéket is keresztezi, de Argentínában – kihívások nélkül – völgyekben tud haladni, erdős környezetben. Chile itteni déli részét viszont nem érinti, ott az 1990-es évekig nem volt semmilyen út. A hajós, helikopteres vagy hidroplános megközelítés után maradt a lóháton közlekedés. De ezt egy erős hadsereg nem nézheti tétlenül – főleg, hogy az örök vetélytárs szomszédban már van út. Így óriási erőforrás-mozgósítással megindult az építkezés az amúgy szinte lakatlan területen, ahol csak pár farmgazdaság működik – több száz kilométeren keresztül.
600 km-re vagyunk a dél-chilei Punta Arenastól, az utolsó várostól. Az útépítés átszelte a hűvös pampát, elérte a Darwin-hegyvidéket – ám ezen a vad tájon nincsenek jól járható völgyek, a katonai útépítés egyenesen nekifutott a hegyláncoknak.
És állni látszik. Valójában néhány tucat métert halad évenként. Most úgy 500 m magasan tart, még bent az erdőzónában, de 100 m-rel magasabban már a tundra kezdődik, amely már a Yendegaia Nemzeti Parkhoz tartozik. Ez lesz a Föld legdélebbi tundrai országútja – ha eljutnak majd odáig, és a tundra is engedi, hogy használható útvonal épüljön rajta...
Majdnem ismeretlen terepen
Jelenlétünk egyáltalán nem független az útépítéstől. A megépült szakasz legeslegvégéig akarunk elmenni, hogy onnan aztán a tényleg érintetlen vadonba lépjünk, és a világvégén, pontosabban itt, a hűvös óceáni klímán emelkedő, jeges hegyvidéken építsük fel a legdélebbi mérőrendszerünket. Mindez annak a már majdnem 15 éves munkának a része, melynek során – a magyar vezetésű PermaChile programban – az Andok eltérő klímájú vidékein folyamatosan mérjük és elemezzük a környezetváltozás folyamatait – főként a tundraterületekre koncentrálva és az örökfagy (permafroszt) helyzetét vizsgálva. Tulajdonképpen délkör mentén összevetve, hogy mit okoznak az éghajlatváltozás jelenségei a hegyvidéki tájakon.
A d. sz. 55 fokának határán járunk. Ez az északi féltekére vetítve nem lenne extrém helyzet, hiszen Európában nagyjából a német–dán határvidékkel vagy Észak-Anglia tájaival rokon elhelyezkedésű. Dél-Amerika déli csücskében azonban alapvetően mások a természeti viszonyok: itt 1000 m felett már jég borítja a hegyeket, rendkívül csapadékos, hideg, viharos térség – és szinte teljesen adathiányos.
A megcélzott területről is csak az űrfelvételeket és a Google Earth domborzatmodelljeit tudjuk böngészni, amikor előzetesen a hosszú távra kiépítendő helyszíneket keressük. A köves tundrára vagyunk kíváncsiak, de az elérése és a jó helyszínválasztás egyáltalán nem egyértelmű.
A műholdképes domborzatábrázolás látványképe pedig – mint azt már más, bonyolult domborzatú helyszíneken is tapasztaltuk – meg sem közelíti a helyszín valódi vadságát.
Nagy tapasztalatú és rendkívül elszánt egyetemi kutatócsapattal indulunk útnak. Két chilei, két olasz és három magyar résztvevő, két terepjáró, végtelen lelkesedés.
Diadalmenet helyett
A hatalmas műszerpark legsúlyosabb része azonban hiányzik! Nem érkezett meg Punta Arenasba a hetekkel korábban Olaszországban feladott, majd’ 100 kg-nyi geofizikai műszercsomag. Így az alpesi, irgalmatlanul erős hegyiember prototípusát képviselő padovai kollégák, Mirko és Alberto idegszálain táncolva indulunk a Tűzföld átszelésére – minden diplomáciai segítséget mozgósítva, de egy idő után mobilhálózat nélkül.
Ráadásul nemcsak a műszereik vannak a valahol elakadt szállítmányban, hanem a hegyi ruháik is. Így részükről farmerban, tornacipőben szeljük a hideg porfelhőket, és a Magellán-szoroson, majd a füves síkságokon átkelve a hegyek lábáig, az utolsó esztanciáig (farmig) autózunk. Mivel több mint félezer kilométerre vagyunk az utolsó, szárazföldön elérhető chilei repülőtértől, kikötőtől, hivatalos vámszervektől, így a reménytől is távolodunk, hogy érdemi felmérő munkát tudnak végezni, pedig a tundra kőtörmelék-vastagsága és benne a fagyott víz jelenléte műszeres mérésekkel deríthető ki. A hosszú távon működő mérőállomások műszerei közül szerencsére minden itt van, azt mi hoztuk magunkkal, de a talaj- és talajélőlény-mintavételekhez szükséges felszerelések is a hátizsákjainkban vannak. A tervek megvalósulása azonban a geofizikai műszerek nélkül csak féloldalas lehet.
A Fagnano-farmon, alaptáborunkban nem önfeledt a hangulat, de nyomban a hegyekbe indulunk – az első, könnyűnek nem ígérkező terepbejárás talán búfelejtő lehet. Az időjárás ráadásul megdöbbentően jó, valószínűtlenül kellemes a hőmérséklet, kék az ég, elképesztően szép a vad gránit- és gneiszhegyek látványa. Nem erre készültünk: sokkal inkább alacsonyan ülő felhőkre, esőre, ködre, szélre, zimankóra – nyár közepén is inkább ezek a jellemzőek.
Az utolsó folyókeresztezés után, kb. 100 m-es tengerszint feletti magasságban viszont lakattal zárt sorompó állítja meg a kocsikat. Minket azonban nem, átmászunk, és gyalog indulunk tovább, mert bár az űrfelvételeken látható út végétől még nagyon messze vagyunk, az is világos, hogy van pár kilométerre egy katonai tábor.
Ahogy közelítünk, munkagépek hangját halljuk, a szürke konténerekben a hadsereg műszaki brigádjai állomásoznak. A munka visszafogottan pörög, mi a határőrségi és nemzeti parki engedélyeinket virítjuk. A chileiek számára is ismeretlen hegyvidéktől rendkívül felvillanyozódott geológus kolléga, Carlos hatékony műveletbe kezd. Már előre megbeszéltük, hogy – a sorompó kinyitásán és a szabad mozgás biztosításán túl – bármi katonai segítség jól jöhet (mobilnet, plusz ásók, helyismeret, akkumulátortöltés), ennek fejében – és ez valójában a munkánk egyik gyakorlati haszna – a jövőbeni tundraút fenntarthatóságát is elemezzük. Mert az ilyen extrém útépítéseknél a megvalósításban általában kimerül a szándék, de hogy a folyamatosan mozgó, különleges vízrendszerrel és kúszásokkal, csúszásokkal színesített helyszín mennyire viseli el hosszabb távon az utat, az már kimarad az előzetes vizsgálatokból. Ez tehát a katonaság felé a mi hozzáadott értékünk, a bürokrácia azonban mindig magas falakat emel. Itt is.
Minden jóra fordul
Ám az egyik konténerből felbukkan a havonta csak egyszer idelátogató műszaki hivatalvezető, akinek felcsillan a szeme, közli, hogy alapvetően tőle kellett volna engedélyt kérnünk már hónapokkal ezelőtt, de ha most ezt itt írásban megtesszük, szabad az út és az együttműködés!
Ha kíváncsi vagy hogyan fordult jóra a Földgömb Alapítvány tűzföldi expedíciója, lapozz bele július–augusztusi lapszámunkba!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
