Ahogy a FARC (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) vezetője elhalad mellettem, első gondolatom az, vajon hogyan is szorulhat ennyi hatalom egy ekkorka emberbe? A színpadra igyekszik, hogy bejelenthesse az izgatott tömegnek: a FARC mostantól nem vérrel és Kalasnyikovokkal, hanem politikai pártként fog egy jobb Kolumbiáért harcolni.

Fegyverből rózsa. Új szimbólum, új szándékok. A békés átmenet során nyilván meghatározó politikai erővé kíván válni a szervezet. Persze két generáción át már része volt a kolumbiai életnek – vérrel és fegyverrel, de most valami más következhet

Stephan Kroener © kolumbienverstehen

Rózsás béke?

Átküzdöm magam az őrök többszörös gyűrűjén (beengednek, mivel azt hiszik, hogy egy indián delegáció tagja vagyok), hogy egészen közelről lehessek tanúja a „kolumbiai béke” egy újabb történelmi pillanatának, amely remélhetőleg véget vet az ország 52 éve tartó polgárháborújának. A tömeg váratlanul eksztázisban üvölt föl mögöttem. Timochenko már a színpad közepén feszít, háta mögött egy óriási vörös rózsa jelenik meg a kivetítőn – a FARC új szimbóluma: ezzel is hangsúlyozva a békés átalakulást, hiszen a korábbi logó egészen más volt: Kolumbia térképe, közepén egy könyv és alatta két, keresztbe tett Kalasnyikov – „Tanulj és harcolj Kolumbiáért!” jelentéssel. Miközben Timochenko orosz marxista szellemben előadott beszédével könnyekig meghatja az összegyűlteket, látom, hogy a színpadra váró indián öregeknek ugyanaz jár a fejében, mint nekem. Szemükben a kétség, düh és remény egyvelege tükröződik, hiszen a több mint fél évszázados konfliktus 220 ezernél is több halottat követelt, és 7 millió embert üldözött el otthonából. A tavaly novemberben aláírt béke pedig törékeny. Először meg is bukott.

Amikor népszavazásra bocsátották a feltételeket, a szavazók 50,2%-a, szinte csak hajszálnyi többséggel kijelentette, hogy nem elég szigorúak az emberrabló, kábítószer-kereskedő és gyilkos gerillákra váró büntetések.

Ám mint minden népszavazásnál, a számok itt sem feltétlenül tükrözik a valóságot, hiszen a lakosságnak csupán alig több mint harmada ment el voksolni. Közben nagy ováció közepette Timochenko befejezi többoldalas szónoklatát, és lelket tisztító füstölőjükbe burkolódzva, dobok és furulyák vad ritmusára az öreg indiánok is felvonulnak a színpadra. „Ahogy megjósolták, a Dél Keselyűje újra egyesül az Észak Sasával, amikor végre béke honol ebben az országban” – zeng egy észak-amerikai indián hangja, mialatt az egész delegáció Timochenkóval együtt elszívja a békepipát. Később megtudom, hogy – mint sokan mások – ők sem fognak sosem megbocsátani a gerilláknak, de készek bármit megtenni, csak véget vethessenek a generációkat átszövő rettegésnek. Így a világ most már egy konfliktus utáni Kolumbiát lát.

Mégis, ha egy helyit megállítunk az utcán, nyugtalan pislogások közepette inkább egy „egyezmény” utáni állapotról beszél, de nem békéről. Számukra ez csupán a kezdet...

Az igazi békefolyamat csak most következik, ha egyáltalán eljön.