A Lófej-köd az asztrofotográfia emblematikus égi objektuma. Több okból is. Ennyire feltűnően antropomorf, pontosabban „lótropomorf” alakzatot talán nem találunk még egyet. Ha pedig tekintetünk arrébb siklik e kozmikus tájon, az égi paripa feje körül szinte érthetetlenül szürreális világot vehetünk észre: hullámzó, vörös ködtengert, rendkívüli fényű csillagot, sárga és kék ködpamacsokat – mintha nem is az égen, hanem csak egy álomban létezne a táj... Nézzük-nézzük, és az az érzésünk támadhat, hogy ilyet máshol nem láthatunk

A gyújtoványfüvek száraz gyepek nyári vadvirágai. Legtöbb fajuknak sárga virága van, csak az ajkak narancssárgák. A virág egy hosszú sarkantyúban végződik, ezért az a gyertya lángjára emlékeztet, innen kapta e nemzetség a magyar nevét.

A tavaszi estéken a szokványosnál gyakrabban hullanak nagy fényességű meteorok, amiket – ha a Vénusznál fényesebbek – tűzgömbnek hívunk. Ennek a pontos oka nem egészen ismert, de a tapasztalatok szerint február végétől nagyjából április közepéig gyakoribbak, s ekkor a földet érő meteoritok aránya is megnő. Az ilyen fényességű meteorokat az átlagos hullócsillagok apró szemcséinél nagyobb méretű törmelék légkörbe lépése során láthatjuk

Megszokásból pillantunk csuklónkra, ahol ma már egy okosóra mutatja az időt, vagy épp le sem vesszük tekintetünket érintőkép-ernyős mobilunkról, ami nyilván jelzi az időt is. De vannak, akik visszarévedve még a kvarcórák korszakát is fel tudják eleveníteni, röpke évtizeddel ezelőttről. Pár emberöltővel korábban a mutatós zsebóráké volt a főszerep, hajdanában pedig homokórával mérték a folyvást múló időt. A napóra pedig tényleg távol esik egy mai órásmester ténykedésétől…

Képzeletben Bepi voltam, a gondolás, aki Dino Risi klasszikus filmjében hasította a habokat a Canal Grandén. A filmhőssel ellentétben azonban nem a csinos külföldi lányoknak csaptam a szelet, hanem kamerámmal a teliholdat próbáltam becserkészni a város éjszakai látképe fölé komponálva.

Július a nyár közepe. Bár ebben a hónapban mát túl vagyunk a nyári napfordulón, és a napok már elkezdenek rövidülni, de ebből szerencsére még nem sokat érzünk.

Ha egy itthoni beszélgetésben szóba kerül a „Feneketlen-tó”, akkor sokan bizonyára a budapesti, XI. kerületi tóra gondolnak. A névhez ugyanakkor sokkal jobban passzolna a Bajkál, melynek első mélységvizsgálatakor, a 18. században még nem tudták megmérni az alját, tehát tényleg feneketlennek tűnt! Később aztán be is bizonyosodott, hogy egyenesen a Föld legmélyebb tava (1637 m), de felszínének kiterjedésével is igen előkelő helyet foglal el a tavak ranglistáján (7.) nem beszélve óriási vízmennyiségéről, mely bolygónk édesvízkészletének ötödét adja. Nem túlzás a legek vizének nevezni, mint ahogy régi kínai neve: Po Haj – „északi tenger” is helytálló, legalábbis abban a tekintetben, hogy felülete nagyobb, mint a Márvány-tengeré (vagy éppenséggel Belgiumé!), benne pedig kevéssel több víz hullámzik, mint a Balti-tengerben! A Bajkál-tó különlegességét ugyanakkor nemcsak méretei, hanem a világtól való elzártsága (Moszkvától több mint 5000 kilométerre keletre, Pekingtől 1200 kilométerre északnyugatra) is adja, ami sajátos misztikumot kölcsönöz számára

Már számtalanszor ütköztem a gyanút keltő megérzésbe, hogy az egyébként művelt, tájékozott, főleg fővárosi beszélgetőpartnerem nincs tisztában azzal, hogy az „őzike” megnőve nem válik szarvassá. Sőt, arról sincs fogalma, hogy a hazai erdőkben egyáltalán milyen állatok élnek... Kik és hogyan foglalkoznak, gazdálkodnak velük, éppenséggel milyen hagyományai, szereplői és eredményei vannak a magyar vadgazdálkodásnak? Amikor a beszélgetés további részében ez maximálisan igazolódik, az okok keresése közben többnyire valahogy eljutunk a Bambi-sztorihoz. És a diskurzus lezárul azzal, hogy nem kedveli a vadászokat, és egyáltalán nem érti, miért is van szükség minderre. Az meg végképp megdöbbentő, hogy valahol egy lapra kerülhet Nicolae Ceaușescu egy Habsburg-leszármazottal, aztán Todor Zsivkov, a bolgár kommunista vezér, vagy a közelmúltban elhunyt osztrák politikus, Jörg Haider és Kádár János

Dél-Tirol vagy Katalónia kiváló példái a sajátos arculattal és történelmi-kulturális hagyományokkal rendelkező régióknak. Kelet-Közép-Európában az országon belüli területi elkülönülés mindig nehezebben ment, ahogyan ezt a székelyföldi, a morva vagy a sziléziai autonómia esete is mutatja. Ám a kelet-európai rendszerváltások után a helyi mozgalmak szerepei felértékelődtek. Szilézia – ahol lengyel, német és cseh hagyományok keverednek – az utóbbi években egyre inkább önmagára talál. A világosan megfogalmazott, egyértelmű önmeghatározást elváró külvilág előtt azonban maguk is gyakran bajban vannak…

Csehország nem a magas ormairól nevezetes. Az alpesi vonulatok távol fekszenek, s a legmagasabb csúcs, a Sněžka is mindössze 1602 méterrel emelkedik a tengerszint fölé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy időnként ne lenne meglehetősen zord időjárás a magyarra „Havas-tetőként” fordítható hegyen