Szinte érezni a levegőben az indián animizmust – még azt is gondolhatnám, a selk’namek, a vidék 45 éve kihalt őslakosainak szellemei üdvözöltek így – karnyújtásnyira a partszegélytől.

Fotó: Exterra
Zord, viharos, élhető – A nothofagus (déli bükk) erdők sűrűn növő fái védelmet nyújtatanak a szigetet folyamatosan tépázó erős, hideg szelek ellen.

Vad művészet

Elképzelem, ahogy a földönkívüli-fizimiskájú őslakók körém gyűlnek és figyelik kempingreggelinket. 200 éve még nagyjából négyezren éltek, halásztak, vadásztak e vidéken. Hangszereik nem voltak, ruhákat nem készítettek, csupán guanakóbőrbe tekerték 180-190 cm magas, atletikus testüket. A hideg, nedves, metsző szelekkel hűtött, zord, terméketlen vidék nem adott lehetőséget a földművelésre, így kőkorszaki körülmények közt, halászva-gyűjtögetve élték szerteágazó hitvilággal színesített, kemény életüket.

Fotó: Martin Gusinde
Kilépve az emberi testből – Matan, a nagy táncos szelleme A szertartásokra ugrándozó táncával érkezett

Vad körülmények közt élve kultúrájukat ősi énekeikben és a testfestés művészetében őrizték. A csereáruként is használt, értékes festékanyagaikhoz pigmenttartalmú agyag, állati zsír és faszén keverékeit használták, melyek közül a piros számított a legvonzóbbnak. A testfestés nemcsak a rituálék, hanem a mindennapok része is volt. Az élet minden területéhez más-más mintázat tartozott: Külön festést kaptak vadászathoz, halászathoz (ősi „szárazruhaként”), harchoz, békekötéshez, versengéshez, párbajokhoz és persze a legerőteljesebb, legösszetettebb rituáléhoz, a haínhoz.

 Fotó: Alberto de Agostini
Déli életvezetés – A lányok első vérzésükkor, beavatásként kapták meg a törzs asszonyainak jótanácsait. Főként feleség-szerepkörükről, de olyan hétköznapi dolgokról is, mint: „reggelente mosakodj, fésülködj, és fesd ki a tested!”

Teremtés: A halál nem volt végleges

Timakuel (az egyetlen, távoli isten) elküldte Kenost, az ősök egyikét, hogy Karukinkától délre hozza létre a selk’namek földjét. Kenos megalkotta a Napot és megparancsolta neki, hogy délben erősebben ragyogjon, majd este adja át helyét Kreen, a Hold fehér fényének.

Az ég kezdetben túl közel volt a Földhöz, ezért Kenos magasabbra taszította az égboltot. Azután lehajolt, és egy földes fűcsomót húzott ki a földből. Ebből született meg az első selk’nam.

Sok-sok idő elteltével Kenos megöregedett és elfáradt. Három őstársával együtt egy megújító álomban próbált segíteni magán, ez azonban nem sikerült, ezért az ősök észak felé indultak. Kimerülten érkeztek meg, lepihentek a földre, és a többi ős palástjával takarta be a vándorokat. Így merültek hosszú, mély, mozdulatlan álomhalálba.

Ám a halál nem volt végleges. Sok idő elteltével Kenos és társai mozgolódni kezdtek, és megértették, hogy újból fiatalokká váltak.

A selk’namek elhatározták, hogy ugyanúgy tesznek, mint Kenos. Ám az idő múlása legyőzte testüket és szívüket, néhányan már soha többé nem keltek fel. De nem is tűntek el. Madarakká, hegyekké, vízesésekké váltak. Mikor eljött az idő, hogy Kenos visszatérjen égi otthonába, az arra érdemesek vele tarthattak, és belőlük lettek a ragyogó tűzföldi égbolt fényes csillagai és bolygói.

Milyen a legősíbb rítus, a haín? Mi vezetett a nép gyors és végleges kihalásához? Olvasson tovább a nyomtatott magazinban!