Hat éve jártam először Kubában. A repülőtéren órákig vártam az eltűnt poggyászok ablaka előtt, mert az összes dolgozó egy hátsó szobában a tévé körül állt, és hangosan vitatkozott: vajon Fidel Castro valóban csak beteg, vagy titkolják a halálát? Három évvel később, miközben az államilag engedélyezett első tüntetés visszhangjai szóltak szerte az országban, fél napot ültem a határőrség irodájában, mert túl nagynak ítélték a fényképezőgépemet egy rutinigazoltatás során. Egy évvel később a hatósági bonyodalmakat ugyan megúsztam, de a taxisofőrt nem, aki lelkendezett az ingatlanok privatizációjáról és az ország elhagyását szabályozó, szigorú törvények eltörléséről...