Forró ponton

Amikor 1492-ben Kolumbusz kikötött e földdarabon, még senki sem sejtette, hogy e trópusi sziget valaha nagypolitikai szerepkört is kaphat. Gyarmatosító hatalmak többször is szabályos háborúkat vívtak birtoklásáért, hisz a cukor- és dohánytermesztéshez kiváló természeti adottságokkal rendelkező sziget egyben fontos stratégiai csomópontban is fekszik.
A 19. századi cukorláztól kezdve a kubai rakétaválságon át a mostani guantanamói fogolytáborig az ország gazdasági és politikai helyzetét leginkább az Egyesült Államokkal „ápolt” kapcsolata határozta meg. E visszás viszonynak pedig a mai napig az egyszerű kubai ember issza meg a levét. A Karib-térségben Kuba az egyetlen állam, ahol az autópályák mellett az elmúlt évtizedekben nem virítottak a nálunk is oly jól ismert észak-amerikai gyorsétteremláncok logói, a nagyvárosok mellett eddig nem voltak négyzetkilométeres méretű, külföldi tulajdonú bevásárlóközpontok, és a belváros utcáiról is hiányoztak az európai bankok és hitelintézetek steril üvegablakai. Az ok egyszerű: az állam, a rendszer nem engedte be őket. Ernesto Che Guevara, Camilo Cienfuegos és Fidel Castro meggyőződéses marxizmusa ellenállt a nyugati gazdasági befolyásnak. Tevékenységük „eredménye”: gazdasági embargó, amely lehetetlenné teszi a szigetország bekapcsolódását a nemzetközi kereskedelembe, és rákényszeríti, hogy az élelmiszerektől kezdve a gyógyszerekig mindent saját maga állítson elő. Az USA odáig ment, hogy megtiltotta és bűncselekménnyé nyilvánította állampolgárai engedély nélküli kubai beutazását.

Manuel – Guantanamo és Sempre között egy apró, romos tanyán él családjával. Életfilozófiája egyszerű: egy végigdolgozott élet után mindenki megérdemel péntek esténként egy üveg rumot, amelyet amúgy szívesen megoszt a ház előtt elhaladó helyiekkel

Az éremnek van persze másik oldala is: az emberi szabadságjogok hiánya. Kubában kétségtelenül nincs demokrácia és szólásszabadság. Számtalan rendszerkritikus ül a mai napig börtönben, a szocializmus ellen felszólaló aktivisták eltűnnek, akik pedig illegálisan próbáltak megszökni az országból, halálbüntetést is kaphattak.

Ami a vidékieknek rutin. Az ország megismerésének legjobb módja, ha vállaljuk mindezt: a párás hőségben ácsorgást, az éppen csak lelassító teherautó melletti futást és a platóraugrást, meg persze a feljutáshoz elengedhetetlen egymásnak segítést. Akinek kedves az élete, a korlátként működő, derékmagasságban kihúzott madzag helyett a szomszéd karjába kapaszkodik

Egy felületes kubai látogatás után nagyon könnyű az embernek az elfogultság csapdájába esni, és a globalizáció és a nemzetközi tőke ellen bátran küzdő, romantikus forradalmárországot védő, vagy egy kommunizmusban senyvedő, a többség hangjára süket diktatórikus rendszert kritizáló elégedetlenkedő álcáját magára ölteni.
De lehet, hogy rövidesen elfelejthetjük e szélsőségeket?

Sárga segítség

– Mennyit keres nálatok egy tanár? – szegezi nekem az újabb kérdést Ernesto, akivel kettesben kapaszkodunk egy nyerges vontató rozsdás vázán. Nem követem a hazai közalkalmazotti bérek alakulását, így megtippelek egy kellően alacsony összeget, hogy ne érezze rosszul magát. Útitársam érdeklődve bólogat, majd következő mondatával meglep: – De a diplomáért fizetni kell, nem?

Turistaszemüveggel. A Malecón, Havanna híres tengerparti sétánya néha eldugul a felújított veteránkocsival utazóktól. A külföldiek nagy többségének az ország egyet jelent a romantikus antikapitalizmussal, az amerikai oldtimerekkel és az olcsó szórakozással, amelyben nagy szerepet kap a megtűrt prostitúció is

Fotó: Bedy István

Eszembe jutnak harmincas éveiket taposó ismerőseim, akik még mindig nyögik a diákhitel részleteit, és be kell ismernem, nem feltétlenül elvetendő Kuba közoktatási rendszere. Bár lehet, hogy hosszú távon gazdaságilag nem fenntartható, de nincsenek rejtett költségek (hazautazások, kollégiumi díjak, étkezési kiadások, magas tankönyv­árak) – és persze diákhitel sincs. Ernesto végzős hallgató matematika-tanári szakon, és eddig egyetlen fillérjébe sem kerültek a főiskolás évek. Igaz, ehhez hozzájárul az a fontos tény is, hogy Kubában a távolsági tömegközlekedést a stoppolás uralja. Sőt, ennek is van egy államilag irányított rendszere. A fontosabb közlekedési csomópontoknál, nagyobb útkereszteződéseknél sárga ruhás közszolgák állnak, nevük nemes egyszerűséggel: amarillo (spanyolul: sárga). Az országban az állami gépjárművek – melyek aránya jóval nagyobb, mint másutt – kötelesek a szabad férőhelyek függvényében felvenni és adott irányban elszállítani bárkit, aki erre igényt tart. A tökéletes szocializmusban erre nem kéne felszólítani a sofőröket, de mivel a kubaiak is csak ugyanolyan emberek, mint mi, szükségük van egy kis „rásegítésre”, hogy munkába menet megálljanak, és felvegyenek 4-5 teljesen ismeretlen embert. És pontosan ez az amarillo feladata: rendszámtáblájuk alapján már messziről kifigyeli az állami gépjárműveket, sípjával kiáll, és mint egy rendőr, leinti őket. Benéz az autóba, megállapítja, hány férőhely szabad és hová megy a sofőr, és ez alapján a tömegből odahívja a megfelelő utasokat. Mindenki fizet pár fillért az amarillo szolgálataiért, és mindennap más autóban, más társaságban jut célba.

A teljes cikket A Földgömb 2014. márciusi lapszámában olvashatja!