... miközben például az elmúlt években itthon növekvő számban megjelenő – elsősorban éppen Koszovóból érkező – albán pékek és hozzátartozóik, alkalmazottaik száma immár ezres nagyságrendűre tehető.

Vajon melyek azok a nehézségek, amelyekkel e napjainkban formálódó országnak szembe kell néznie, s hogyan hat ez a helyiek gondolkodására és mindennapjaira, és végső soron miként járul hozzá mindez a tömeges elvándorláshoz?

Fotó: Kummer János

Immár közel másfél évtizede, hogy a koszovói háború hivatalosan véget ért, és hét éve, hogy a tartomány kikiáltotta függetlenségét – de jure önálló állammá válva –, jóllehet, ezt a mai napig a Föld országainak csak alig több, mint fele ismerte el. Az elmúlt évtizedekben konfliktusokkal terhelt politikai-hatalmi helyzetet tehát látszólagos konszolidáció követte, s Koszovó is megindulhatott az önálló állami lét kiépítésének ösvényein, melynek szimbolikus (nemzeti jelképek megalkotása, államtudat erősítése) és stratégiai jelentőségű (nemzetgazdaság kialakítása, központosított intézményrendszerek kiépítése) állomásait valamennyi újonnan létrejövő államnak teljesítenie kell, hogy létét a külföld irányába és saját állampolgárai felé is sikeresen hirdesse.
Ám a mai médiában Koszovó térsége újfent veszélyzónaként jelenik meg!

Elsöprő albán többség

Az ország, amit mi ma Koszovói Köztársaság néven ismerünk, valójában az egykori jugoszláv tagállam, a Szerb Szocialista Köztársaság területén belül 1946-ban létrehozott Koszovó és Metóhia Autonóm Tartomány földrajzi kereteit hordozza. E terület ebben a formában korábban azonban sohasem volt egy közigazgatási egység, már csak a természetföldrajzi viszonyok miatt sem. A tartomány ugyanis alapvetően két különálló medencéből, az Ibar és a Sitnica folyók völgyét jelentő Kosovo Polje (magyarul: Rigómező) síkjából, valamint a Fehér-Drin völgyét jelentő Metóhia területeiből és e két medencét keretező hegységekből állt.
Bár Koszovót gyakran jellemzik úgy, mint az egykori Nagy-, majd Kis-Jugoszlávia, illetve Szerbia albánok lakta részeit tömörítő terület, ez csak részben fedi a valóságot. Az persze tény, hogy a tartomány szinte megalakulása pillanatától albán többséggel rendelkezett, a lakosság közel kétharmada albán anyanyelvű volt. Az átlagosan 7-8 gyermeket nevelő, hagyományos albán nagycsaládos modell, valamint a gazdasági nehézségek miatti szerb elvándorlás eredményeként az 1990-es évek elejére az albánok aránya 85-90%-ra, napjainkra pedig még ennél is magasabbra emelkedett – bár Koszovó ma sem kizárólag albán nyelvű! Az észak-koszovói Kosovska Mitrovica-i Kerület négy várostérsége (amelyek alatt egy-egy város és a környező falvak összessége értendő), valamint Koszovó-szerte néhány kisebb, enklávészerűen létező település, illetve településegyüttes a mai napig túlnyomórészt szerb többségű. Emellett a majd’ 2 millió lakos között számos egyéb kisebbség is megjelenik: bosnyákok, goránok, törökök, askáli és egyiptomi cigányok, valamint horvátok. Ráadásul albánok az egykori Jugoszlávia más területein is élnek kisebb, ám kompakt tömbökben: Szerbiában a szerb–koszovói–macedón hármashatárnál fekvő Presevó-völgyben, Macedóniában a Vardar felső völgyében és Szerbia és Montenegró határvidékén, az egykori Novi Pazar-i Szandzsák területén. E területek pedig – amint azt a közelmúltbeli kumanovói (Macedónia) összecsapások is mutatják – továbbra is feszültséggócokat jelentenek.

Szerbia nem ereszt

Az önálló állammá válás Koszovó esetében is számos konfliktussal járt. Alapvető problémát jelentett, hogy a szerb nemzeti identitás szempontjából mind Kosovo Polje, mind pedig Metóhia kiemelt jelentőségű. A rigómezei csata (1389) – amely magyar nézőpontból a mohácsi csata szerb megfelelője – a 19. századi nemzeti ébredés (vagy inkább nemzetépítés) során a szerb nép kollektív tragédiájaként, egyúttal a nemzeti összetartozás szimbólumaként épült be a nemzeti tudatba.
A másik országrészt, Metóhiát – melynek neve a görög metochion szóból származik, és „kolostori birtokok”-at jelent – az itteni görögkeleti kolostorok miatt a szerb nemzet és kultúra egyik bölcsőjének tartják. Ezek igen fontos szerepet játszottak az oszmán-török megszállás évszázadai alatt az ortodox keresztény vallás és a szerb nyelv átmentésében.

Piaci pisztolyöngyújtó. Pristina. A koszovói albán nagycsaládok hagyományosan védelmi közösségeket is alkottak, és ha kellett, fegyvert ragadtak birtokaik védelmében

Fotó: Kummer János

Szerbia igyekezett is megakadályozni a tartomány leválását, és népszerűvé tenni a „Koszovó Szerbiához tartozik (Kosovo je Srbija)” jelszót. Ráadásul Koszovó – az egykori Jugoszlávia többi utódállamától eltérően – nem volt tagállami státuszú, csupán mint autonóm tartomány létezett, így az 1974-es jugoszláv alkotmány és a nemzetközi jog szerint nem rendelkezett a kiválás jogával. Ám Tito halála (1980), de főként 1989 óta – amikor a Jugoszlávia szerblakta területeit egyben tartani kívánó milosevicsi szerb rezsim megszüntette autonóm státuszát – egyre inkább a de facto függetlenség irányába haladt. Az albán lakosság nem fogadta el az anyanyelvi oktatás és adminisztráció eltörlését, és kollektíven kivonult a közszférából, saját párhuzamos rendszereket kiépítve, amelyek az albán anyanyelvűek egyre növekvő száma miatt át is vették az állami intézmények szerepét. Ezek jócskán erősítették a koszovói identitást, és előkészítették a tartomány függetlenné válását.