És ha a neveket a jövő nemzedékei még hosszabban sorolják majd, csak reméljük, hogy Paks nem lesz közöttük!…

A február végi szürkeségben havas eső hull, miközben a fukusimai „zóna” felé utazunk a vonaton. A mellettem ülő japán kollégám, Kazumasza telefonja hirtelen megszólal: a mobiljára telepített földrengés-figyelmeztető alkalmazás csipogó hangon jelzi, hogy épp egy erős, a Richter-skála szerinti 6,9-es földrengés rázta meg Japán északkeleti részét, ugyanabban a térségben, ahol négy éve a 2011. márciusi katasztrófa is bekövetkezett. A hétköznapok errefelé már csak ilyenek. Vonatunk a hegyeket, alagutakat elhagyva lassan kiér a Hamadori-partvidékre, amelyet a szökőár és a fukusimai nukleáris dráma egyaránt érintett 2011 tavaszán. Fukusima városa – a közhiedelemmel ellentétben – azonban viszonylag távol fekszik ettől a térségtől, az erőmű csupán Fukusima prefektúra nevét viseli.

Hamadori – perifériából atomenergetikai fellegvár

Az egykor alapvetően mezőgazdaságból és halászatból élő Hamadori területen mindmáig – japáni viszonyokhoz képest – alacsony a népsűrűség és fejletlen a városhálózat. A térség még a II. világháború után is periféria volt, ahová a Kínából és máshonnan elűzött japán lakosságot telepítették le. A nagy fejlesztések is sokáig elkerülték Hamadorit. Tokió és Szendaj között a partvidéken a legrövidebb az út, amit a régió nevének (Hamadori – parti út) jelentése is tükröz. Ám a „Tohoku” (azaz északkeleti) shinkanzen és az autópálya mégsem itt, hanem a sziget belső medencéiben épült meg, ami a háború után tovább fokozta a partvidék és a belső területek közötti fejlettségi különbségeket. Az 1970-es évektől a fejlesztéspolitika pont ezt próbálta ellensúlyozni, amikor a legnagyobb japán ener­getikai vállalat, a Tepco (Tokyo Electric Power Company) állami ösztönzésre komoly erőművi fejlesztésekbe fogott a Hamadori-területen, kihasználva a Csendes-óceán közelségét mint szállítási útvonalat és hűtővíz-kapacitását. Itt épült fel a két, egyenként több mint 4000 MW-os fukusimai (1971, 1982) atomerőmű, illetve az olajtüzelésű, 4400 MW-os hironói hőerőmű (1980). Ezek a legnagyobb ilyen létesítmények közé tartoznak a szigetországban (összehasonlításként: Százhalombatta és Paks egyenként feleekkorák). A 2011-es földrengés előtt a Hamadori-vidék a japán energetikai ipar kiemelkedő központja volt, nagy létszámú, magasan képzett munkaerővel, amelyhez délen csatlakozott Hitacsi városa – mint csúcstechnológiai ipari központ.

Traumatikus hangulat

Iwaki városát elérve, első utunk a „zónából” evakuáltak ideiglenes telepére vezet, ahol még mindig több százan laknak. A hatalmas, leaszfaltozott placcon álló szürke, nyomasztó konténervárosban zömmel csak idős emberek maradtak, a fiatalok már rég új életet kezdtek máshol. Az időseket a közösséggel való kapcsolattartás és a szervezett ellátás, gondoskodás is a telephez köti. Az 1995-ös hansini (kobei) földrengés idején még nem figyeltek a korábban egymás szomszédságában élő csoportok egy helyre telepítésére, így a földrengést túlélő, de az áttelepítés során a közösségükből kiszakított idősek (japán szokás szerint) tömegével lettek öngyilkosok.
A telep közepén az egyik nagyobb konténerben kialakított közösségi helyen Kanakura úr fogadja helyzetfelmérő, elemző-interjúkészítő geográfus-duónkat. A fukusimai „zónában” fekvő Namie közösségét a kényszeredett száműzetésben az egykori virágüzlet-tulajdonos igyekszik egyben tartani.

Namie atom-szellemvárosa földrengés sújtotta, modern Pompeji lett. Minden ugyanúgy maradt, ahogy az 2011. március 11. végzetes délutánján volt. Jól látható, ahogy a város egyik üzletsora az erőteljes oldalirányú mozgások hatására megroggyant a 4 évvel ezelőtti, 9-es erősségő földrengés idején

Fotó: Karácsonyi Dávid

Teával kínál, és új munkájáról mesél, de a telep többi, idős lakója nem igazán örül, ha idegenek érdeklődnek felőlük – akárha kutatási szándékból is. A legtöbb helyen udvarias, ám határozott elutasítással fogadják kopogtatásunk, és ha szóba is állnak velünk, nem szívesen emlékeznek vissza az átélt időszakra.
A baleset okozta traumát fokozza a japán társadalom példátlan zártsága. Az emberek rendkívül figyelnek, hogy a megfogalmazott mondatok megfeleljenek a közösségi elvárásoknak, a girinek, miközben a valódi érzéseiket (honne) az ún. tatemae álarca, a publikum felé mutatott, megjátszott szerep mögé igyekszenek rejteni. A csoportos interjún eme kettősség miatt esélyünk sincs őszinte, valós véleményeket hallani. Próbálkozásaink hamar elvesznek a kifinomodott japán viselkedés, az apró mimika és a jelek játékának értelmezésén, miközben a vöröslő arcok jelzik az egyre kellemetlenebb közjáték okozta növekvő belső feszültséget. Végül mély meghajlások és kényszeredett mosoly kíséretében, lesütött tekintettel állunk tovább, miközben japán kollégám a megsebzett tatemae „álarca” miatti kudarcát épp rettentő tragédiaként éli meg. Nem könnyű a társadalomkutatók élete errefelé, a kulturális válaszfalak szinte lebonthatatlanok...

Kővé dermedt gyerekek. Az általános iskola uszodája mellett csak a gaz nő mindenfelé

Fotó: Karácsonyi Dávid

Következő állomásunk már a „zóna” határán fekvő Hirono, ahová csak az elmúlt egy évben költözhettek vissza a lakók, miután a sugármentesítési munkák befejeződtek. Egy utolsó, tétova kísérletet teszünk a helyi hentesboltban, hogy új taktikával, vásárlást színlelve szóra bírjuk a pult mögött álló marcona alakot a kisváros mindennapi életéről, ám hamar inunkba száll a bátorság.
A tragikomédiát idéző színészkedés helyett figyelmünk a városban kihelyezett sugárzásmérő pontok felé terelődik. Ezek ugyan a megnyugtatást szolgálják, ám a nagy, piros kijelzőkön feltűnő számok bennünk inkább riadalmat keltenek. Elemzőutunk néhány pillanatra bizarr katasztrófaturizmusba csap át: a tatemae-szerepünkről megfeledkezve fényképezkedni kezdünk a nagy, piros kijelzők mellett!