A megfelelő távolságtartás és izoláció gyakorlata nemcsak az ún. mikro-terekre vonatkozik (egymás közötti távolság a boltban, irodában, villamoson), de a makro-terekre is érvényes a koronavírus-katasztrófa idején: egyes helyek, települések, régiók, országok is igyekeznek minél jobban elszigetelődni egymástól, amit az utazási korlátozások is tükröznek. De mi a helyzet a ritkán lakott, eleve elszigetelt földrajzi helyekkel? Mit mutatnak meg az esetszámok?
Mennyire a nagyvárosi léthez, a nagyobb népsűrűséghez kötődő jelenség a vírusok terjedése? Általában a földrajztudomány szemléletmódja hogyan segíthet minket a koronavírus-katasztrófához kötődő hírek megértésében?
A városi színtér elengedhetetlen eleme a vírusos és zombis katasztrófafilmeknek, ahonnan a főhős minél előbb menekülni próbál valami távoli, ritkábban lakott tájra, ahol egy vidéki házban, kúriában, esetleg egy elhagyott erdei kunyhóban lel biztonságra.
A katasztrófába fulladó város és a biztonságot nyújtó vidék dramaturgiai szembeállítása, összességében a térkategóriákkal való filmbéli operálás rávilágít arra, hogy az ilyen történetekben bizony a földrajztudománynak is jut szerep.
Bár a fertőző betegségek kapcsán a legtöbben azt gondolnánk, hogy ez kizárólag a biológia és az orvostudomány területe, a dolgok térbeli terjedése, a térbeli mozgások, legyen az emberek vándorlása (mobilitás, ingázás, turizmus), egy-egy innováció adaptálása vagy akár egy járvány terjedése [a járvány szó töve önmagában is térbeli mozgásra utal], a földrajzi vizsgálódások szerves részét képezik. Nézzük meg, hogyan!
Csomópontok és hierarchiaszintek
A földrajztudományban például szinte alaptétel, hogy az emberek és dolgok mozgása a leggyakrabban vagy vertikális, azaz a településhierarchia szintjei között (fővárosba vagy vidékre költözés), vagy horizontális, azaz egy-egy hierarchia szinten belül történik (az egyik városból a másikba átköltözés, vagy logisztikai elosztó-központok közötti szállítás). A ritkább eset, amikor a kettő együtt van jelen, köztes állomás nélkül. Például ritkán költözik valaki Londonból egyenesen Tunyogmatolcsra vagy épp fordítva.
E logika alapján
az egyes járványok térbeli terjedése is modellezhető, előre jelezhető.
Például a mostani koronavírus-járvány kiindulópontja, a központi fekvésű Vuhan jelentős közlekedési gócpont Kínában, mivel a kelet-nyugati és észak-déli országon belüli fő közlekedési tengelyek csomópontjában fekszik. Fontos azonban hozzátenni, hogy Vuhan – a tengerpart-közeli fekvésű Sanghajjal, Pekinggel vagy Kantonnal ellentétben – nem globális kapuváros, hanem országon belüli, szárazföldi csomópont.
A járvány-kiindulópontnak, Vuhannak a fekvésénél fogva tehát első körben egy Kínán belüli katasztrófát „kellett” volna potenciálisan előidézni az azonos hierarchiaszinten lévő kínai nagyvárosok közötti vándormozgalom által. Bár Hubei tartományban – ahol Vuhan fekszik – elterjedt a vírus város és környéke között ingázók által, a hivatalos információk szerint a koronavírus-járvány e tartományon kívül nem okozott különösebb katasztrófát a Kínai Népköztársaságban.
Az országon belüli, nagyvárosok közötti terjedést a kínai hatóságok hatékony fellépése idejében meg tudta akadályozni a város és a teljes tartomány hermetikus elszigetelésével. Nem úgy a nemzetközi szintéren, ahol
a hiányos tájékoztatás miatt a legtöbb országot váratlanul, és legfőképp felkészületlenül érte a vészhelyzet,
amiben az egyes nemzeti kormányok mellett kétség kívül a pekingi kormánynak és a WHO vezetésének is van felelőssége.
A globális csomópontokat akadálytalanul elérve epidémiából (helyi járványból) pandémiává (globális járvánnyá) növekvő koronavírus-katasztrófa Kelet-Ázsia után a Kínával szoros gazdasági kooperációban álló Nyugat-Európában is gyorsan felütötte a fejét. Az USA-ban a nyugati-parti nagyvárosok, Seattle és San Francisco katasztrófa-gócpont szerepét gyorsan átvette a globális településhierarchia csúcsán álló New York.
Eközben az amerikai Középnyugat vagy épp a félperifériás Kelet-Európa sokáig érintetlen maradt, és viszonylag kisebb áldozatokkal megúszta eddig a katasztrófát.
A katasztrófa hosszú távú gazdasági következményeinek azonban a félperiféria országai vélhetően jobban ki lesznek téve.
A hierarchia-szinteknek, csomópontoknak és a köztük lévő hálózatoknak, azaz a térbeli terjedés földrajzi szabályainak tehát meghatározó szerepe volt a járvány terjedésének irányában és sebességében.
Zsúfolt vagy ritkán lakott
A Kínai Népköztársaságon kívüli országok közül Tajvanon és Ausztráliában is gyorsan felütötte a fejét a vírus mivel mindkét ország szoros gazdasági kapcsolatokat és jelentős vándorforgalmat bonyolít Kínával.
Ausztráliának és Tajvannak azonban eddig sikerült megúszni a koronavírus-járvány okozta katasztrófát, a fertőzöttek és a halálos áldozatok száma alacsony maradt.
A két ország nagyjából hasonló népességű, Ausztráliát 24,5, Tajvant 23,5 milliónyian lakják, az előbbiben 6833 eset és 93 halálos áldozat, az utóbbiban 440 eset és 6 halálos áldozat volt 2020 május elejéig. Ám míg Tajvan – a törpeállamokat és néhány apró szigetországot leszámítva – a világ harmadik legsűrűbben lakott országa Banglades és Libanon után, addig Ausztráliánál csak Namíbia és Mongólia ritkábban lakott. Az ausztrál és a tajvani siker receptjében az előbbiek alapján legalább annyi a közös pont, mint a különbség. Nézzük meg a két esetet közelebbről is!
Míg Tajvan volt az első, amely rögtön, január elején leállította a Vuhannal, majd Kína többi részével a légi-összeköttetést, sőt az első volt, amelyik az országba való belépés mellett a tajvani nemzetközi reptereken való átszállást is megtiltotta a nem-állampolgárok számára, Ausztrália késlekedett, így az utóbbi országban a vírus terjedése a kezdeti szakaszban igencsak meglódult. Végül a bevezetett széles körű tesztelésekkel, országon belüli utazási korlátozásokkal és a szigorú távolságtartás elrendelésével sikerült megállítani a pandémia első hullámát Ausztráliában is.
A földrajzi térben rejlő lehetőségek
Ausztráliában az intézkedések része volt az egyes tagállamok és területek közötti utazások korlátozása, ami példa nélkül állt az államközösség történetében. (Tajvanon belül ilyenre nem volt szükség, de nem is lett volna sok értelme az ország kis kiterjedése és sűrűn lakottsága miatt.) Ausztráliában a belső utazások leállításával sikerült megakadályozni, hogy a vírus nagyobb arányban távol fekvő területeken is felüsse a fejét, így a katasztrófa-közeli helyzetet lényegében sikerült egy-egy nagyvárosra lokalizálni.
Bár kétségtelen tény, hogy Ausztráliát a földrajzi adottságok is sokban segítették a vírus terjedése elleni küzdelemben, önmagában a távolságoknak és az elszigeteltségnek nem volt döntő szerepe a járvány elleni küzdelemben.
Tajvan sikeresebb védekezése világosan mutatja, hogy a vírus terjedését zsúfolt, a szárazföldi Kína állapotaihoz nagyban hasonló körülmények között is meg lehetett állítani megfelelő és idejekorán bevezetett hatósági fellépéssel, az egyes esetek lekövetésével, izolálásával. A belső távolságok és elszigeteltség nem feltétele a vírus elleni sikeres küzdelemnek, a helyi társadalom és a hatóságok felkészültsége, a megfelelő tájékoztatás annál inkább az.
Ausztrália és Tajvan példájának összehasonlítása összecseng a regionális földrajz posszibilizmus tételével, amelyet egy francia geográfus, Vidal de la Blache fektetett le még a múlt század első felében. E szerint az Ausztrálián belüli nagy távolságok és a fizikai elszigeteltség, azaz általában
a környezeti adottságok csupán lehetőséget (possibility) kínáltak az adott földrajzi helyen élő csoport számára, ám nem határozták meg (determinálták) annak sorsát.
Ausztrália a belső távolságok által csak időt nyert a megfelelő hatósági válaszok kidolgozására, és ezt az időt ki is használta, így a kezdeti késlekedésnek nem voltak súlyosabb következményei.
Centrumok, perifériák, peremek
Ausztráliában a vírus először a legmagasabb hierarchia szinteken jelent meg, legelőször is Sydney-ben. Az előítéletekkel ellentétben azonban a fertőzések fő forrása nem a helyi jelentős kínai közösség, hanem a Kelet-Ázsia és Ausztrália között közlekedő – az összezártság miatt „úszó Petri-csészévé” váló – óceánjáró szállodahajók voltak.
Ezen szállodahajó-járatok legfontosabb úti célja Ausztrálián belül épp Sydney volt, ahol az ikonikus Habour Bridge és az operaház is található.
A vírus innen terjedt tovább a többi tagállam fővárosába (vagy a fő forrás ott kikötő szállodahajó volt), amelyekben a teljes ausztrál népesség kétharmada él.
Ezekből a fővárosokból jutott el végül a vírus az Ausztrália legtávolabbi szegleteiben lévő, számottevő fly-in-fly-out munkaerőt foglalkoztató bányavárosokba is.
A fly-in-fly-out (az ausztrál szlengben: fifo) munkaerő nagy része életvitelszerűen valamelyik állam fővárosában él, és onnan ingázik havi rotációban repülővel valamelyik bányavidékre dolgozni.
Például az „ausztrál Florida”, azaz a Gold Coast és a Sunshine Coast lakói Queenslandből az Északi Terület bányatelepeire ingáznak, amelyek közül a legjelentősebb a Ranger urániumbánya, Nhulunbuy bauxitbányája és a Groote Eylandt („Nagy Sziget”) mangánbányája – ez utóbbi egymaga adja a világ mangántermelésének negyedét! Az északnyugat-ausztráliai Pilbara vasércbányáiba pedig Perth-ből ingáznak a fifo-k.
Az ausztrál szövetségi kormány és az egyes tagállamok vezetése számára a pandémiára adott hatósági válaszok kidolgozása során épp ez az időszakos munkaerő-áramlás okozta a legnagyobb fejtörést. A ritkán lakott, félreeső vidékeken fekvő bányatelepek ugyanis a helyi ausztrál őslakos közösségek számára is fontos szolgáltató központok, így
elkerülhetetlennek tűnt, hogy a vírus e távoli, elzárt közösségeket is elérje, és óriási pusztítást okozzon ott az őslakos közösségek átlagnál rosszabb egészségi állapota és szociális körülményei miatt.
Ez volt a fő oka annak, hogy mind a fly-in-fly-out munkaerőt legnagyobb arányban foglalkoztató, mind az őslakos népességgel legnagyobb arányban rendelkező Északi Terület kormányzata elsőként, villámgyors intézkedéssel lezárta a határait a többi ausztrál tagállam elől, illetve az őslakos közösségekbe történő ki-be mozgás mellett korlátozta főváros, Darwin, és az Északi Terület többi része közötti népmozgást is. Az Északi Terület lépéseit először Nyugat-Ausztrália, később a többi tagállam is követte, ám
a koronavírus elleni küzdelemben kétség kívül az Északi Terület volt a legsikeresebb, ahol az összes esetszám húsz körül mozgott és halálos áldozat egyáltalán nem volt az eddigi (első) hullám során.
Fontos hozzátenni, hogy bár az Északi Terület a világ egyik legritkábban lakott régiója és az ausztrál őslakos csoportok ezen a rendkívül ritkán lakott területen elszórva élnek, valójában az egyes telepeken a laksűrűség igen magas, több generáció és sok gyerek lakik egy-egy házban, ahol nemcsak a távolságtartási szabályok tarthatók nehezen, de a higiéniai viszonyok sem a legmegfelelőbbek. Így ha a vírus felütné a fejét egy-egy ilyen telepen – ezt eddig az elsődleges prioritásként kezelt lezárások miatt sikerült elkerülni – akkor megállíthatatlanul végigsöpör az egész közösségen.
Abszolút számok és fajlagos értékek
Az Északi Terület alacsony esetszámában azonban a rendkívül alacsony népességszám is szerepet játszik: a teljes Terület összlakossága nagyjából negyed millió fő, amelynek a fele Darwinban és környékén él. Ezért is
megtévesztő, amikor abszolút számok formájában közlik a fertőzéses eseteket, hisz azok értelemszerűen a nagyvárosokban a legmagasabbak,
ahol összességében mindenből potenciálisan több van mint, a ritkán lakott perifériákon. Az Északi Terület fajlagos értékei (azaz az egy lakosra jutó megbetegedések vagy halálesetek száma) ezzel együtt is a legalacsonyabbak Ausztrálián belül a sikeres védekezés eredményeként.
Nem úgy, mint Tasmaniában, ahol bár az abszolút esetszám relatíve alacsony a népesebb Új-Dél-Wales-hez vagy Queensland-hez viszonyítva, ám a kis népességszám miatt fajlagosan mégis a legfertőzöttebb állam. A fajlagos számok sokkal többet árulnak el nem csak egy-egy közösség átfertőzöttségéről, de a vírussal szembeni kitettségéről, általában társadalmi sebezhetőségéről is, amiről az előző írásban volt szó. Tasmania pedig nem csak a szállodahajók kedvelt célpontja, de a szigetre a nyugdíjas korú ausztrálok is szívesen költöznek a hűvösebb klíma miatt.
Élet a buborékban
Ausztráliában is lassan újra kezdődik az élet, az azonban világos, hogy a vírus előtti utazási szokásokhoz (kikapcsolódási vagy munka célú térbeli mozgásokhoz) nem lehet azonnal visszatérni.
Az ausztrál turizmus és bányászat segítése érdekében vetődött föl az ún. utazási „buborékok” ötlete,
amikor egy-egy állam, államon belüli térség megnyitja a határait egy másik régió lakói előtt, míg máshonnan továbbra sem enged be embereket. Ugyanilyen buborékot létrehozhatnak egyes országok is, ahogy erre Ausztrália és Új-Zéland közösen készül.
A buborékok kialakításánál egyszerre kell figyelembe venni a fertőzöttség szintjét, és a pandémia előtti utazási szokásokat, hogy az emberek valóban „mozogjanak” és ez által pezsdítsék a gazdaságot az adott buborékban. Az ilyen döntésekhez bizony a geográfusok tudására is szükség van!
