Immár sokadik napja tüntetnek Minszkben – olvashatjuk az újságok hasábjain. Megszólalnak a külpolitikai elemzők is: Belarusz nem Ukrajna, ott a Majdantól (a 2014-es ukrajnai forradalom) eltérően alakul minden, de ennél többet egyelőre senki nem mer jósolni. Eközben a lényegében a Twitter-re és a Telegram csatornákra visszaszorult belarusz ellenzéki sajtó attól hangos, hogy a tiltakozások fordulóponthoz érkeztek.
Először a zslobini acélműben, majd a zsodzinai BelAZ bányadömper-gyárban léptek sztrájkba a munkások, amelyet Minszk dolgozói követtek, többek között a több tízezer főt foglalkoztató MAZ autógyárban és az Belarus traktorgyárban. A magasabb fizetésekért vagy a nyugdíjreformok ellen kirobbanó közalkalmazotti sztrájkok és tüntetések Európa nyugati felén sem szokatlanok, gondoljunk csak a francia vasutassztrájkokra. Ám az, hogy ipari üzemek munkásai kollektíven menjenek az utcára tisztán politikai célokért, legalább 30-40 évvel repít minket vissza az időben, és rávilágít arra, hogy Belarusz nem csak Ukrajnától különbözik, de egész Európában egy sajátos hely.
Háttérkép kontinensünk utolsó totális ipari államáról, amelyet megcsapott a változás szele
„Változást akarok!” – hangzik fel a szovjet-koreai származású rock sztár, Viktor Coj dala Minszkben egy ellenzéki politikai tüntetésen a belarusz elnökválasztás előestéjén. Az 1986-os dal, amely a peresztrojka ikonikus slágerévé vált az orosz (szovjet) fiatalok körében, évek óta tiltólistán szerepel Belaruszban, ahol a legutóbbi, augusztus 9.-ei elnökválasztás után tiltakozások kezdődtek az eredmények meghamisítása miatt. A megmozdulások méretükben meghaladják az összes eddigi, a választásokat ott menetrend szerint követő hasonló tüntetéseket. Belarusz, amely
eddig csak „Európa utolsó diktatúrájaként” került az újságok hasábjaira, valójában társadalmi-gazdasági értelemben is egyedi képződmény az egykori szovjet blokkban,
ahol az 1991-es függetlenedést követően egy alternatív világba léptek tovább, és ez az alternatíva éli épp politikai végóráit. A tiltakozások kimenetele egyelőre bizonytalan. Ezen írásban nem is a politikai szcenáriókat, hanem a mögöttes társadalmi-gazdasági aspektusokat igyekszem megvilágítani.
„Szovjet piacgazdaság” vagy terrorállam?
Az 1980-as évek gorbacsovi Szovjetuniójában a politikai-gazdasági liberalizáció felülről indult. Miközben a nyugatos hangulat áthatotta a hatalmi központot, Moszkvát, addig Belaruszban, a birodalom akkori perifériáján ezek a politikai gondolatok alig leltek talajra. A belső szovjet termelési munkamegosztáshoz ezer szállal kötődő Belaruszban az 1990-es évek elején még egymást követték a nagy tüntetések az árak növekedése és a leépítések miatt, ami a populista, liberalizáció-ellenes politika táptalaja lett. A Belaruszban lévő szovjet ipari óriások – a MAZ, a BelAZ, az MTZ – nem csak termelőegységek voltak, hanem a szociális ellátórendszert is működtették. A relatíve kisszámú óriásvállalat átalakítása – amitől mindegyik, így az 1994 előtti belarusz kormányzat is ódzkodott – hatalmas társadalmi feszültségeket okozott volna a megnövekedő munkanélküliség miatt.
Mindez megágyazott a 26 évvel ezelőtti politikai-gazdasági fordulatnak, amikor a szovjet éra nosztalgiáját meglovagló populista elnökjelölt győzött az ország történetének első és azóta is egyetlen teljesen demokratikus elnökválasztásán.
Vezetése alatt Belarusz nem követte a poszt-szocialista privatizációs modelleket, emiatt nem következett be a gazdaság transzformációs recessziójához kötődő látványos életszínvonal-visszaesés és társadalmi polarizáció. Sőt, az állam sokáig fenntartott egyfajta relatív, mindenki számára elérhető jólétet és társadalmi stabilitást. Az erős állam azonban nemcsak létbiztonságot és széleskörű szociális ellátást nyújtott (például a belarusz egészségügyet a koronavírus-járvány sem terhelte túl eddig az orosszal vagy az ukránnal szemben),
de állampolgáraitól elvárta szabadságjogaik feladását, a feltétlen lojalitást és a politika passzivitást, ami egyfajta íratlan társadalmi szerződésként működött a legutóbbi időkig.
A rendszert az 1990-es, 2000-es években a világpiaci árnál olcsóbban kapott orosz szénhidrogének finomításából és nyugati re-exportjából finanszírozták, emellett Oroszország korlátlan piacot jelentett a belarusz gyáripar termékei számára. A szénhidrogén export által nyújtott orosz gazdasági segély valójában haszonáldozat volt Oroszország számára: ezzel váltotta meg Minszk szövetségi hűségét, legyen szó katonai együttműködésről, katonai bázisok fenntartásáról, vagy akár vámunióról.
A 2010-es évekre ez az együttműködés megroppant. Egyrészt a belarusz vezetés saját hatalmi pozícióit féltette a szorosabb orosz integrációtól, másrészt a szénhidrogén-szubvenció is egyre fenntarthatatlanabbá vált Moszkva számára a romló orosz gazdasági környezet miatt. Így idővel Kína vált az ország fő finanszírozójává, mivel számukra Belarusz jelentette a kaput mind Európa, mind az európai posztszovjet térség felé.
Az ún. harmadik utas piaci szocializmus, avagy a belarusz szociális piacgazdaság valójában az állam monopolhelyzetére épülő „államkapitalizmus”. Ez nem jelenti a szovjet típusú állami tervgazdálkodás folytatását, de nem deklarálja egyértelműen a piacgazdaság bevezetését sem, hanem a kettő sajátos keveréke, ahol az állam nem csak a gazdaságpolitika alakítója, de tulajdonos is.
A gazdasági modell sokáig sikeresnek tűnt. A 2000-es évek közepén Belarusz évi 10% körüli gazdasági növekedést tudott felmutatni, ezzel az európai poszt-szovjet térség éllovasa volt akkor.
Ha Belaruszba látogatunk...
Az utcák tiszták, az úthálózat jól karbantartott, sőt jelentős autópálya-fejlesztések voltak a közelmúltban. A gazdag-szegény szakadék szinte észrevétlen a szomszédos Ukrajnához vagy Oroszországhoz mérten. Az állami holdingok formájában működő gyáróriások mellett idővel a magánszektor is megjelent. A hatalomhoz közel álló helyi vállalkozók (az orosz vagy ukrán viszonyokhoz képest szerényebb oligarcha-réteg) által működtetett éttermek, bolthálózatok, szállodák, bevásárlóközpontok tömték be az állami hiánygazdaság réseit. Mivel az országban – Európában egyedülálló módon – nem épült le a fordista tömegtermelésen alapuló gyáripar, ezért a munkásosztály továbbra is meghatározó politikai tényező. Így vélhetően
szabad választások híján a növekvő belső politikai feszültségek miatt kirobbant forradalmat épp a hatalmas iparvállalatok sztrájkba lépő munkásai fogják eldönteni. Ez a szcenárió teljesen más, mint Ukrajnában,
ahol 2014-ben a főszerep az egymással szemben álló nyugatos és oroszbarát regionális politikai-gazdasági erőközpontoké volt. Ukrajna egymással versengő regionális centrumaival szemben Belarusz egyközpontú ország, ahol főváros gazdasági-politikai és népességi súlya megkérdőjelezhetetlen.
Az ipari óriások nem csak Belarusz büszkeségei, de a rendszer támaszai is voltak - eddig
A második világháborút követő évtizedekben a szovjet tervgazdaság Minszket a gépgyártás szovjet össz-szövetségi szinten kiemelkedő fellegvárává tette. A város népessége töretlenül növekedett a világháború után, ahol az 1940-es évek végén sorra alapították városba özönlő a több százezer belarusz vidékinek munkát adó gyáróriásokat. Ilyen iparfejlesztési zászlóshajó volt az 1946-ban alapított MTZ (a Belarus traktorokat készítő Minszki Traktorgyár), vagy a MAZ (Minszki Autógyár, 1947), a belarusz autóipar legnagyobb üzeme. Az 1950-es években alapított legendás üzemek, mint a Kozlov Elektrotechnikai Gépgyár, a Keramin fajanszgyár vagy épp az MZKT (a Minszki Kerekesvonató-gyár, amely valójában a ballisztikus atomrakétákhoz gyárt az önjáró kilövő-trélereket), mind-mind ott szerepelnek ma a napi hírekben, hogy munkásaik sztrájkba léptek és az elnökválasztás megismétlését követelik.
A nehézipari vállalatok mellett az 1960-as évektől megjelentek a fogyasztási cikkeket gyártó üzemek is, amelyek 1991 után is tovább tudtak élni a sajátos belarusz gazdaságpolitikai modellben. A Minsk hűtőszekrénygyár vagy a Horizont televíziógyár mellett a precíziós műszeripar képviselőjeként a Szmena és Zenit fényképezőgépek is Minszkben készültek, sőt itt van a posztszovjet térség legnagyobb működő karóragyára is!
A vállalatokat az 1990-es években igyekeztek modernizálni, átstrukturálni, versenyképessé tenni termékskálájukat.
A MAZ például a posztszovjet térségben elsőként kezdett városi alacsony padlós buszokat gyártani, és sikerült teljesen kiütnie a magyar Ikraus-t a keleti piacokról.
Sőt, a minszki trolibusz- és villamos-javító műhelyből nőtt ki az 1990-es években a Belkommunmas, ami a poszt-szovjet térség legnagyobb troli- és elektromosbusz-gyártója.
Az utóbbi években a nyugati tőke is megjelent az országban, amelynek fő vonzereje épp a politikai stabilitás és a relatíve fejlett infrastruktúra volt. Minszk külvárosában 2005-ben – a magántőke vonzására – high-tech szoftver parkot hoztak létre, amely igencsak megszenvedte az elmúlt napokban az internet lekapcsolását. Közvetlenül a város mellett, Fanipalban valósult meg 2015-ben az ország eddigi legnagyobb külföldi ipari beruházása, a Stadler első vasúti járműgyára a poszt-szovjet térségben.
Itt gyártják a budapesti elővárosi vasutakra szánt emeletes vonatokat is.
26 év stabilitás után változást akarnak az emberek...
Egészen az idei év derekáig úgy tűnt, hogy a nyugati tőke kiegyezett az Oroszországtól is távolságot tartó belarusz rezsimmel, amely a kiszámíthatóságot, a stabilitást, a garantáltan olcsó munkaerőt és felülről irányított szakszervezeteket, továbbá az orosz piacra való vámmentes belépést kínálta a befektetők számára. Az üzemek munkásai azonban láthatóan másképp gondolkoznak saját – stabil, de alulfizetett – helyzetükről, amely párosult a választások elcsalása miatti elégedetlenséggel. A legnagyobb kérdés, hogy a megindult változások milyen irányba fejlődnek tovább, miután
a jelenlegi hatalom nem csak a legitimációját veszítette el a tüntetések brutális leverésével, de a munkások sztrájkba lépésével politikai hátországát is.
Kérdéses, hogy mi lesz a csupán a sajátos belarusz gazdasági modellben életképes állami ipari mamutvállalatokkal, amelyek máig meghatározó szereplői az ország társadalmi viszonyainak is. "Most mindenki tüntet, az ország gazdasági jövője jelenleg senkit nem érdekel" - fejezi be a hol és a hogyan léte miatt aggódó e-mailemre írt válaszát Dmitri, az egyik minszki kollégám. Paradox módon vélhetően
e mamutvállalatok munkásai lesznek a legnagyobb gazdasági vesztesei annak a meginduló politikai, gazdasági és társadalmi átalakulásnak, amelyet épp az ő fellépésük segít győzelemre. Európa utolsó totális ipari államának végórái azonban elkerülhetetlenül közelednek.
Belaruszról további információk érhetők el az MTA CSFK Földrajztudományi Intézet által 2017-ben kiadott Belarus in Maps atlaszban, amelynek elektronikus változata szabadon hozzáférhető itt:
http://www.mtafki.hu/inmaps/#menu4
Illetve az ország sajátos gazdasági modelljéről további elemzés is elérhető magyar nyelven itt:
http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/terstat/2017/06/ts570602.pdf
