Létezik-e az ukrajnaihoz hasonló kelet-nyugati megosztottság Belaruszban? Milyen a belaruszok viszonya az oroszokhoz és az orosz nyelvhez? Él-e jelentős orosz kisebbség Belaruszban? Mi a mostani események a tágabb geopolitikai kontextusa? További kérdések és válaszok a belarusz helyzet hátterének megértéséhez.
A tüntetések tovább folynak Belaruszban és a fehér-piros-fehér lobogó alatt változást követelő tiltakozók mellett megjelentek a jelenlegi hatalom mellett kiálló, piros-zöld zászlót lengető csoportok is. A belarusz és az orosz kormánypárti vagy épp az ellenzéki sajtó persze fizetett bábokként mutatja be – politikai nézőponttól függően – vagy az egyik, vagy a másik csoportot.
De van-e egyáltalán Belaruszban az ukrajnaihoz hasonló kelet-nyugati megosztottság, vagy épp a nacionalizmus?
Rövid történelmi kitekintő következik, ami segíthet eligazodni a különböző hírek és álláspontok értelmezésében.
Litván kapcsolat
A belarusz történelem szorosan összekapcsolódik a 13. században felemelkedő Litván Nagyfejedelemség történetével. A soknemzetiségű államot – a litvánokkal és a litván álláspontot adaptáló általános nemzetközi felfogással szemben – a belaruszok csak simán Nagyfejedelemségként szeretik emlegetni, ugyanis a 15. században fénykorát élő ország lakosságának többségét nem a litvánok, hanem a szlávok tették ki, ahol az állam nyelve az ún. ó-belarusz nyelv volt, amely nagyban különbözött a Moszkvai Nagyfejedelemségben használt korabeli orosztól. Ezen a belarusz nyelven jelent meg a reneszánsz humanista, Francisak Szkarina (1486-1541) nyomtatott bibliafordítása is 1517-19-ben Vilniusban, amely a Nagyfejedelemség központja volt.
Szkarina központi szimbólum volt belarusz nemzeti tudat 19. század végi, 20. század eleji ébredésében is annak ellenére, hogy a 17. századra a belarusz nyelv írott formája lényegében kikopott a lengyel-litván perszonáluniót (1569) követő lengyelesítés miatt. A belarusz nyelvfejlődésnek a lengyel állam 18. század végi szétesését követően megjelenő, majd egyre inkább felerősödő oroszosítás sem tett jót.
A belarusz nyelv így csupán népnyelvi használatban élt tovább egészen a 20. század elejéig,
és írásbelisége, fejlődése jócskán elmaradt az ukrán (illetve a többi környékbeli) nyelvhez képest is, amit a cári Oroszországban szintén elnyomtak.
Szovjet ideológia kovácsolta nemzet
A cári önkény megszűnésével 1917 novemberétől a belarusz nemzeti mozgalom is aktivizálódott, majd 1918 márciusában a bevonuló német csapatok segítségével kikiáltották – Ukrajnához hasonlóan – az első belarusz államalakulatot is. A belaruszt hivatalos nyelvként, illetve a mostani tüntetéseken is látható, a nagyfejedelemségi szimbólumokra utaló fehér-vörös-fehér lobogót nemzeti zászlóként elismerő belarusz állam ugyan rövid életű volt, de a belarusz nemzeti mozgalommal innentől minden politikai erőnek számolnia kellett. Így 1922-ben – papíron – Belarusz a Szovjetunió egyik alapító tagállama lett.
A modern belarusz nyelv és nemzeti tudat csak a 20. század elején kezdett kibontakozni,
amiben kulcsmomentum volt a Braniszlaú Taraskevics által 1918-ban Vilniusban kiadott nyelvkönyv. A belarusz nemzetté válás feltételei az ún. nemzetiesítési politika keretében váltak igazán kedvezővé az 1920-as évek Szovjetuniójában. E meglehetősen liberális politika szerint a kommunizmus ideológiáját az egyes nemzetek számára a saját népi nyelvükön és kultúrájukon keresztül kell közvetíteni. Belarusz nagy népi írói és költői, mint Jakub Kolasz vagy Janka Kupala ezekben az években voltak a legtermékenyebbek – majd száz évvel lemaradva az ukrán Tarasz Sevcsenkóhoz vagy épp Iván Frankóhoz képest – és váltak a szovjet-belarusz irodalom ünnepelt, Sztálin-díjjal kitüntetett alakjaivá.
Sötét foltok az belarusz-orosz testvériségen
Az 1930-as évek azonban gyökeres változást hoztak. A sztálini Szovjetunióban visszatértek a cári korszakból örökölt oroszosítási politikához. Ennek keretében 1933-ban a belarusz nyelv oroszhoz való közelítése érdekében bevezették az új nyelvtant, a narkamaukát, majd a korábbi nyelvtan, a taraskevicsa megalkotóját, Taraskevicset 1938-ban – annak rendje-módja szerint – agyon is lőtte a szovjet titkosrendőrség.
Az 1930-as évek örökségének legfőbb tehertételét azonban a Minszk melletti Kurapaty erdőben, a sztálini rémuralom idején elkövetett tömeggyilkosságok jelentik. A tömegsírokat 1988-ban tárták föl, és bár Kurapaty időről időre felkorbácsolja azóta az indulatokat, – a 8 millió halálos áldozatot követelő ukrajnai mesterséges éhínséggel, a Holodomorral szemben – ebből
nem nőtt ki számottevő oroszellenes politikai mozgalom Belaruszban.
Belarusz, a partizánköztársaság
A németek Szovjetunió elleni támadása 1941. június 22. hajnalán épp a Belarusz nyugati kapuját szimbolizáló breszti erődnél indult meg. A német megszállással szemben kibontakozó belarusz partizánmozgalom – amely a legjelentősebb volt a szovjet partizánmozgalmak sorában – sajátos módon épp a belarusz identitást erősítette, mivel az ellenállás autonóm módon működött a szovjet hatalmi struktúrákon belül az idegen megszállás alatt.
Másfelől a hadiszerencse megfordulásával a németek 1943-tól engedélyezték a Belarusz Központi Tanács létrehozását. A kollaboráns kormányként működő Tanácsnak nem volt sem jelentős hatalmi jogosítványa, sem társadalmi bázisa, de
zászlajuk ugyanaz a fehér-piros-fehér lobogó volt, ami a rövid életű 1918-as Belarusz Népköztársaság, az 1991-ben létrejövő független Belarusz, illetve a mostani változást követelő tüntetések fő szimbóluma is.
Emiatt a második világháború után a hivatalos szovjet álláspont a belarusz nemzeti mozgalom törekvéseit a nácik (szovjetes szóhasználattal: a fasiszta agresszor) ideológiájával azonosította. A belarusz partizánköztársaság mítosza, amely a hagyományos belarusz nemzeti mozgalom helyébe lépett, ekkor bontakozott ki. A partizánköztársaság fogalma nagyban kötődött a legendás partizánvezér, Pjotr Maseraú nevéhez is, aki 1965-től 1980-ig volt a belarusz pártfőtitkár. Regnálása egybe esett a gyors belarusz gazdasági fejlődés időszakával, ráadásul Maseraú élesebb kritikákat is megfogalmazott kései Brezsnyev-éra gyakorlati működése kapcsán, így a lakosság körében is – kivételes módon – népszerű politikus volt. Feltételezések szerint az autóbalesetet, amelyben 1980-ban elhunyt, a KGB készítette elő.
Belarusz és a kommunista holnap
Már az előző írásban is említettük, hogy elmaradott agrár-perifériából a háború után
Belarusz a Szovjetunió „műhelyévé”, „összeszerelő üzemévé” vált, ahol traktorok, teherautók, tévékészülékek, később pedig már mikrochipek és karórák készültek.
Az ország a szovjet éra végére elérte a balti köztársaságok fejlettségi szintjét, így a hatalmas birodalom legfejlettebb területei közé tartozott. Az 1970-es évekre a főváros, Minszk, amely a háború utáni iparpolitika és városfejlesztés egységének eredőjeként pár tízezres provinciális központból kétmilliós szovjet metropolisszá növekedett, a szovjet gazdasági siker kirakatvárosa lett. Neve a Szovjetunióban azonosult a „szocializmus aranykorával”, a relatív jólét és nyugalom által áthatott korszakkal, olyan szinonimák kapcsolódtak hozzá, mint a „szovjet életérzés” vagy a „kommunista holnap városa”. A 20. század első feléhez mérten ez az időszak valóban a békéről, a nyugalomról, a fejlődésről szólt, ami sok belaruszban ébreszt nosztalgikus emlékeket.
Belarusz – a deszovjetizálhatatlan állam?
A Szovjetunió megszűnése (1991) után Belaruszban szinte azonnal visszatértek a Nagyfejedelemség államiságát megtestesítő szimbólumokhoz, így a fehér-vörös-fehér lobogóhoz, aminek hátterében az európai kultúrkörhöz tartozás, valamint a belarusz nyelv önállóságának hangsúlyozása állt. Ugyanakkor az e szimbólumok által megtestesített függetlenné válás utáni rendszernek csupán csekély társadalmi támogatottsága volt, amit nem csak az e szimbólumokhoz kötődő kollektív történelmi emlékezet hiánya, de a Szovjetunió szétesését kísérő katasztrofális gazdasági helyzet is erősen befolyásolt. Így az átmenet válságának társadalmi elégedetlensége összekapcsolódott az akkori új politikai rendszer kritikájával, megteremtve a szovjet jellegű restauráció társadalmi bázisát.
Az 1994-ben hatalomra kerülő, és azóta regnáló vezetés a történelmi emlékezet súlypontjait fokozatosan visszaváltoztatta, aminek központi eleme a második világháborús győzelem (a Nagy Honvédő Háború) lett, és ebben az orosz, mint testvérnép jelent meg. A szovjet érához való visszatérést reprezentálta a függetlenség napjának ünnepe is, ami – más posztszovjet államokkal ellentétben – nem a Szovjetuniótól való függetlenedés dátumához (1991. augusztus 25.), hanem Minszk német megszállás alóli felszabadításához (1944. július 4.) kötődik.
Sőt, a szovjet restauráció jeleként
1996 óta az országban a belarusz nyelv mellett az orosz is hivatalos státuszt élvez,
ráadásul a 2000-es években az orosz nyelvet használók további térhódítása is megfigyelhető volt. Fontos azonban megjegyezni, hogy a jelenleg hivatalos belarusz nyelvi forma, a narkamauka és az orosz közötti a különbség nem túl nagy, így
továbbra sem a nyelvhasználat fejezi ki a belarusz identitást elsősorban.
A hivatalos, például a hazaszeretetre nevelő utcai poszterekre, az oktatásra vagy épp az elnöki beszédekre vonatkozó nyelvhasználatot emellett a mindenkori Oroszországhoz való viszony is befolyásolta. Így a 2000-es évek óta a belarusz nyelv térhódítását figyelhetjük meg a szimbolikus térben, párhuzamosan azzal, ahogy a belarusz vezetés (hatalmi érdekeitől vezérelve) egyre jobban ellenállt az 1996-ban létrehozott Belarusz-Orosz Unióállam kereteinek elmélyítésével szemben. Az orosz nyelv azonban megtartotta jelentőségét a gyakorlati életben, így például a tiltó feliratok - "Ne szemetelj!", "Ne lépj a fűre!", "Ne dohányozz!" - általában oroszul vannak.
Oroszok: regionális koncentráció helyett elszórt kisebbség
Belarusz 9,5 millió lakosából 800 ezer ember vallja magát orosznak, így 8%-os arányuk jóval elmarad az ukrajnai orosz kisebbség számarányától (17%, 2001). Ráadásul Ukrajnával ellentétben az oroszok nem koncentrálódnak Belarusz egyes régióiban, népességük egyenletesen oszlik el, főként a városokban. Az oroszokkal szemben azonban a második legjelentősebb kisebbség, a 300 ezres lengyelség az ország északnyugati felében, főként Hrodnában és környékén él. Így nem véletlen, hogy
az elmúlt napokban egyre inkább Hrodnára (lengyelül: Grodno) irányult a regnáló belarusz hatalom figyelme,
és a mostani tüntetések letörésében a szovjet nosztalgiára, gazdasági és politikai stabilitásra építő propaganda mellett igyekeznek kijátszani a lengyel kártyát is.
Megkésett ’89 – nem Majdan
Fontos hangsúlyozni azonban, hogy az elmúlt napokban egyre inkább a nacionalizmussal, vagy az oroszellenességgel riogató állami propaganda nincs könnyű helyzetben a gyenge belarusz nemzeti öntudat miatt.
Belarusz nem Ukrajna, itt nem létezik több évszázados ukrán-kozák szabadságharcos tradíció és erős nacionalizmus az ország nyugati felében, ami az oroszokra veszélyként tekintene.
Az érzelmek ilyen irányú erőltetett felkorbácsolása sokkal inkább a hatalmon lévők kétségbeesett kísérletének tekinthető az ellenzéki tüntetések diszkreditálására és pozícióik megtartása érdekében.
Árulkodó jel, hogy a 2014-es ukrajnai eseményekkel szemben
a Lenin-szobroknak eddig Belaruszban jószerivel „a haja szála sem görbült”,
a többszázezres ellenzéki tüntetők lényegében békésen megférnek a számukra sokkal inkább az orosz-belarusz közös történelmi múltat, mintsem a kommunizmust szimbolizáló monumentális Leninek árnyékában.
Nem csoda, hogy
a kínai állami média könnyedén tudja úgy beállítani a politikai változásokat követelő hatalmas megmozdulásokat a Belaruszt nem ismerő kínai átlagember számára, mint valójában a hatalom mellett és a „nyugati beavatkozás” ellen kiálló tömegtüntetéseket.
Az elmúlt napokban, hetekben nemcsak Minszkben, de még a kis falvakban is látható, összességében több százezres tömeget nagyon nehéz világos politikai orientációk mentén az utcára csábítani, azaz a tiltakozókat kimondottan a regnáló politikai hatalommal szembeni általános ellenérzések viszik az utcára.
Ezen össz-ellenzéki keretek között
– a ’89-es kelet-európai rendszerváltásokhoz hasonlóan – az emberek igyekeznek félretenni eltérő politikai nézeteiket.
1989 szelleme Pekingben is kísért?
A belarusz tüntetések, különös tekintettel az egyidejűleg zajló hongkongi tiltakozásokkal a legnagyobb kihívást épp a Kínai Kommunista Párt számára jelentik, ahol ezekre egyfajta újabb ’89 előszeleként tekintenek. Kína az elmúlt évtizedben nemcsak a belarusz rendszer fontos finanszírozójává vált, de Belaruszra – a pragmatikus, kölcsönös előnyöket hirdető kínai külpolitikával egyre inkább szakítva – mint a szovjet-kommunista örökség utolsó európai zászlóvivőjére is tekint. Nem meglepő módon, míg Kína 2014-ben – diplomáciai távolmaradásával – inkább Ukrajna területi integritása mellett és az orosz beavatkozással szemben tört lándzsát, addig Belarusz kapcsán egyre határozottabban a társadalmi stabilitás és nyugalom fenntartásának fontosságát hangsúlyozza. Különösen nagy aggodalomra adhat okot Pekingben az, hogy
a 26 éven át működő belarusz "társadalmi szerződés", miszerint az emberek a szociális biztonságért és a relatív jólétér cserében feladták beleszólási jogukat a politikába, rogyadozni látszik.
Végső soron Kínában ez a fajta társadalmi szerződés 1978, a gazdasági nyitás óta, azaz bő 40 éve működőképesnek tűnik. Azonban egyszer ott is megkérdőjelezték már ezt: 1989-ben.
Most épp Oroszország az, amely látványosan kivár, hisz a tüntetéseknek nincs oroszellenes, belarusz nacionalista, vagy épp EU-párti éle. 2014 Ukrajnájával szemben Belaruszban senki nem vonul EU-s zászlókkal a kezében. Azonban bármilyen komolyabb lépés a Kreml részéről a regnáló hatalom oldalán az eseményeket könnyen nyugatos irányba tolhatja el. Egy ilyen forgatókönyv nemcsak egy ukrajnaihoz hasonló geopolitikai fiaskó lenne Oroszország eurázsiai integrációs terveiben (hisz a Krímet és a Donbaszt elvesztő Ukrajnát végső soron nem sikerült az orosz érdekszférában tartani), de
a tiltakozási hullám könnyen átcsaphat Oroszországra is, mivel egy esetleges fegyveres beavatkozás esetén (az ukrajnai viszonyokkal ellentétben) a belarusz nacionalizmusra és oroszellenességre csak nagyon erőltetetten lehetne hivatkozni.
Ezen írás szerzői, Karácsonyi Dávid és Bottlik Zsolt, az MTA CSFK Földrajztudományi Intézet által 2017-ben kiadott Belarus in Maps atlasz szerkesztői és több Belaruszról szóló tanulmány szerzői, amelyek itt, itt és itt, továbbá itt érhetők el, ahol kitérünk többek között a belarusz, belorusz és fehérorosz illetve a Belarusz, Belorusszia és Fehéroroszország kérdésre is.
A Belarusz Köztársaság két hivatalos nyelvet ismer el 1996 óta, a belaruszt és az oroszt. A belarusz névhasználat ugyan nehézkessé teszi az olvasást, de úgy gondoljuk, hogy jelen helyzetben az orosz névhasználat egyértelmű politikai preferenciát jelentene, ezért attól tartózkodtunk.
