Az élet vize – brazíliai vízjárás
Egy amazóniai közmondás szerint: „Nyáron esik mindennap, télen esik egész nap.” Ha ez szó szerint nem is igaz, az Amazonas-medence egyes részein az év 365 napjából 200 napon azért esik eső.
A csapadékmennyiséget tekintve Brazília más részei korántsem ilyen szerencsések; az északkeleti országrészben, a Nordestén a szárazság és az 5-10 évente jelentkező nagyobb aszályok sokszor tragikus következményekkel járnak, hatalmas tömegeket késztetve elvándorlásra
Akiknek bőségesen jut...
Elcsépelt, már-már közhelyszerű adatok, azonban kétségtelenül sokatmondók: az Amazonas vízrendszerében található Földünk édesvízkészletének kb. 20%-a, mellékfolyói közül 17 hosszabb és bővizűbb a Dunánál, vizeiben pedig több halfaj él, mint az egész Atlanti-óceánban. Ha hordalékát a Balatonba öntené, a „magyar tenger” 90 nap alatt teljesen feltöltődne. Nem véletlen tehát, hogy az Amazonas torkolatát „felfedező” spanyol hajós, Vicente Yañez Pinzon a vidéket már 1500-ban mar dolcénak, azaz édes tengernek nevezte, ugyanis a folyam hatalmas víztömege 150-200 km-re nyomul az óceánba, megédesítve azt.
Amazónia két legjelentősebb városa, Belém és Manaus is a víznek, mégpedig a Földünk leghatalmasabb trópusi esőerdejét behálózó, természetes vízi utaknak köszönheti fejlődését.
Belém alapítása Francisco Caldeira Castelo Branco kapitány nevéhez fűződik, aki 1615 decemberében indult el 3 hajójával és 150 emberével a mai Maranhão állam területéről, hogy megkezdje Amazónia gyarmatosítását. 1616 januárjában a Guajará-öböl partján erődöt építtetett, melyet a karácsonyi utazás emlékére „Forte do Presépió”-nak”, Jászol-erődnek nevezett el. Mivel mind a spanyolok, mind a portugálok szerfelett kedvelik a kacifántos névadást, az újonnan alapított várost „Vila Nossa Senhora de Belém do Grão Pará” névre keresztelték (a Betlehemi Miasszonyunk Nagy Parái Városa).
E hosszú neveket azonban az idő rövidre koptatja, így lett a város neve előbb Belém do Pará, végül egyszerűen csak Belém, azaz Betlehem.
Noha a várost „Amazónia kapuja” néven szokás emlegetni, Belém valójában nem az Amazonas-delta északi, fő hajózási útvonala mentén fekszik, hanem a Tocantins tengeröböllé szélesedő torkolatának egy oldalágában, a Guamá-folyó partján. A fenti megnevezés tehát kissé csalóka, hiszen a Tocantins — az Araguaia nevű ikerfolyójával együtt — különálló vízrendszert alkot, mindössze a torkolatvidéken „találkozik” az Amazonasszal. Mindenesetre a város, forgalmas repterének és a ma is jelentős hajóforgalomnak köszönhetően, továbbra is az Amazóniába utazni vágyók kiindulási pontjának számít.
Amazonas állam székhelye, a Rio Negro torkolatánál fekvő Manaus szintén hatalmas várossá nőtte ki magát. A Francisco de Motta kapitány által 1669-ben felépíttetett erőd körül kialakult város a környékén élő manau indiánokról kapta a nevét, jelentése „az istenek anyja”. A jelentéktelen település bő kétszáz éven át csendesen aludta álmát (izoláltságát jól jellemzi, hogy a császárság és Brazília függetlenségének híre csak egy év késéssel jutott el a városba!), 1894-ben azonban olyan dolog történt Franciaországban, ami alapjaiban változtatta meg az amazóniai kisváros mindennapjait: a Michelin-gyár kibocsátotta az első olyan gépkocsikat, amelyek kerekein pneumatikus (sűrített levegőjű) gumiabroncsok feszültek. 1895-től kezdve a világ fejlett országaiban tömeges autógyártás vette kezdetét, amihez a gumi nyersanyagát két évtizeden át kizárólag a Hevea brasiliensis, Amazónia őshonos fája biztosította. A kaucsukkorszak („seringa”) Belém és — főként — Manaus aranykora.
... ahol kincset ér a víz
A brazil Északkelet, Nordeste éghajlata a 60-70 km széles tengerparti sáv kivételével száraz és forró.
A terület klímája alapjában határozza meg a helyi lakosság vízhez való viszonyát. A rendszeresen bekövetkező aszályok első jele az októberi „caju-eső”, amelynek permetszerűen hulló cseppjei nem is jutnak el a földre, hanem a forró levegőn elpárolognak. A 19. század végi, igen súlyos aszály éppen egybeesett az amazóniai „seringa” kezdetével. Egyes becslések szerint a kaucsukkorszak felvirágzásakor közel 200 000 nincstelen nordestino (északkeleti paraszt) vándorolt Amazóniába, és csapott fel kaucsukgyűjtőnek, seringueirónak. Legtöbbjük nem találta meg a számítását, s később továbbvándorolt délre, valamely nagy ültetvényre napszámosnak vagy a nagyvárosokba, elsősorban Rio de Janeiróba és São Paulóba.
„Cidade do São Salvador de Bahia de Todos Santos” (azaz a Megváltó Városa a Mindenszentek Öblében), rövidebb nevén Salvador 3 millió lakosával Nordeste legnagyobb városa, s egyben Brazília harmadik legnépesebb települése. Az ország első fővárosa volt (két és fél évszázadon át, egészen 1763-ig), valamint az egész országra jellemző afrobrazil kultúra bölcsője. Bahia állam székhelyét még a mai globalizálódó világban is a hagyományos, afrikai gyökerű ízvilág, mozgáskultúra (capoeira) és vallási szinkretizmus (macumba, candomble) jellemzi.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
