Csángók – Kisebbség identitásválságban
A csángók a Romániában fekvő történeti Moldva területén élő, a többségi keresztény népességtől elsősorban katolikus vallásában különböző, részben archaikus magyar nyelvjárásokat beszélő, sajátos kulturális és történelmi gyökerekkel bíró népcsoport tagjai.
E tényezők határozzák meg az ortodox keresztény románokétól eltérő csoporttudatukat, és kötik őket több szállal a Kárpát-medence magyarságához
Európa keleti felének egyik olyan népcsoportja, akik kimaradtak földrészünk térségében a 19. században lezajlott nemzetté válási folyamatok eseményeiből, és az ekkor kialakult klasszikus identitásdefiníciók sem alkalmazhatók rájuk igazán, így hányattatásaikat sem kerülhették el. Népnevük eredetére több, egymásnak ellentmondó, sokszor nem teljesen bizonyított elmélet született. Maga a szó egyes vélemények szerint a székely, esetleg a több ősi elemet megőrző mezőségi nyelvjárásból származhat, leginkább kóborló, csavargó vagy hamisan beszélő jelentéssel. Mások a besenyők kangar nevű törzsnevéből, vagy a csángat (kiabál) szóból eredeztetik, utalva a csángók többségének esetleges származására vagy korábbi határőrző tevékenységére.
A moldvaiak
Jóllehet a csángó népnév — melynek használata a 18. század utolsó harmadától vált általánossá — eredetileg a moldovai térségben élő magyarokra vonatkozott, ma csángóként megjelölt csoportokat más vidékeken is találhatunk. Életterük és letelepedésük-odakerülésük körülményei meglepően változatosak, így településterületük földrajzi elhelyezkedése, valamint nyelvi állapotuk alapján több csángó néprajzi csoport is elkülöníthető.
Legnépesebb tömegüket a földrajzilag két (északi és déli) csoportra osztható, ún. moldvai csángók alkotják. Bár voltak olyan elképzelések, hogy az egykori honfoglalók etelközi maradványai lennének, ám ez az elmélet nem bizonyított. Sokkal valószínűbb, hogy jelenlétük, létszámuk növekedésében leginkább a 13. században kezdődő és a 15. század közepéig intenzíven zajló vándorlási folyamatok játszották a legfontosabb szerepet. Ennek során — a Magyar Királyság külpolitikai törekvéseinek hatására, valamint a belső magyar területek relatív túlnépesedése következtében — jelentős demográfiai utánpótlást kaptak.
Kivándorlás, feloldódás
De miért ekkor és miért pont ide irányult a vándorlás, és hogyan zajlott az elszakadás folyamata? Az Árpád-házi királyainkkal rokon, itáliai származású Anjou-dinasztia hatalmának magyarországi megerősödése, valamint a trónviszályokkal küzdő Arany Horda moldovai hatalmának meggyengülése után a moldvai területeken ismét lehetőség nyílt a magyar politikai térnyerésre. A 14. században a térség városaiban a németek mellett — a kereskedelemben és kézműiparban betöltött szerepük okán — már a magyarok is jelentős társadalmi csoportot alkottak. Ám a bevándorlás sem állt meg. A következő évszázadban ismét nagyobb számú magyar érkezett Moldovába — ezúttal főleg vallási üldözöttként. A korabeli Magyarországon a katolikus egyház huszitizmus elleni szigorú rendszabályai ui. sokakat késztettek menekülésre, e távoli vidék egyre jelentősebb politikai hatalommal rendelkező ortodox fejedelmei azonban közömbösen (de befogadó módon) viselkedtek a katolikus bevándorlókkal szemben.
Ám ezután az Oszmán Birodalom előretörése, illetve a Magyar Királyság három részre szakadása alapjaiban változtatta meg a térség geopolitikai helyzetét. Az ekkor még jelentős számú moldvai magyar nyelvű lakosság az erőviszonyok átalakulásával előbb politikai, majd demográfiai hátországát is elveszítette. Közben társadalmi struktúrájuk is megváltozott, mert a 17. századra egyházi és világi vezetőrétegük is feloldódott a többségi ortodox hatalmi elitben, így társadalmuk döntően alávetett paraszti elemekből állt. Ugyanebben az időszakban az ortodox vallás is erőteljesen terjedőben volt, egyre nagyobb vonzerőt jelentve a nem román nyelvűeknek is, akik a vallás mellett aztán a nyelvet is átvették: így a népesség többségét fokozatosan az ortodox vallású román nyelvűek alkották. E folyamatok következtében a moldvai magyarok településterületei nemcsak egymástól, hanem a Kárpát-medencei magyarságtól is egyre inkább elszigetelődtek, és a többségi társadalom nyelvi és kulturális asszimilációs nyomása alá kerültek. Nagyobb számú utánpótlást — az erdélyi lakosság kitelepedése következményeként — ezután már csak a 18. században kaptak. Különösen az ún. madéfalvi veszedelem (1764 — ekkor Mária Terézia újjá akarta szervezni a határőrizetet, amellyel a székelység évszázados kiváltságai sérültek volna) idején érkeztek sokan a keleti székelység köréből, megalapítva a székelyes csángó falvak többségét, amelyek a déli csángók településterületét egészítik ki.
Szöveg: Bottlik Zsolt, Fotó: Ancsin Gábor
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
