miután csalódottan láttam, hogy beszállókártyám a középső helyek egyikére szól. Meglepetésemre a holland stewardessre hatott az érvelés, és egy alvó japán utast odébbtessékelve helyet biztosított a repülőgép ablaka mellett.
Nemhiába! Hömpölygő szibériai folyamok, a Kara-tenger jégtáblái és szépen ívelt turzásai, a Novaja Zemlja eljegesedett északi nyúlványa, valamint a norvég fjellek és fjordok mind „ellebegtek” a szemem előtt. Az egyik legnagyobb meglepetést mégis az okozta, hogy a térképeken sematikusan mocsárnak jelölt szibériai alföldek mintázatát a zabolátlanul kanyargó vízfolyások mellett a hihetetlenül nagy számban jelen lévő kerekded, esetleg enyhén megnyúlt tavak határozzák meg. Így kerültem – igaz, csak távérzékeléses – kapcsolatba a termokarsztos tavakkal

Kerek tavak, cikcakktavak

A finn vagy svéd tavak körülrajzolása bizony meglehetősen idegőrlő feladat, mert partvonaluk többnyire elképesztően cikcakkos. Ahol pedig már elkeskenyedni látszik a tó, ott hirtelen egy másikban folytatódik, és ez így megy tovább szinte a végtelenségig. A zegzugos partvonalból azonban végeredményben rendszerint kirajzolódik a táj szerkezete, amit még ma is leginkább az előidőben, rendkívül régen bekövetkezett gyűrődések és törések határoznak meg, jóllehet a mai felszín kivésését alapvetően a negyedidőszaki jégtakaró végezte el.
Ehhez viszonyítva érzékelhetjük leginkább a szibériai kerek tavak eltérő jellegét. Általában szabályos, kerek vagy ellipszis formájú alaprajz, és nem szögletes, hanem ívelt körvonal jellemzi ezeket az állóvizeket, bár az egyes formák összenövése itt is képes cizellált alakzatok létrehozására. Ha találomra „fölütjük” a GoogleEarth űrfelvételeit egy szibériai alföldi területen, nagy valószínűséggel ilyesféle tavakra bukkanunk. Kialakulásuk – miként formájuk is – gyökeresen eltér a skandináv tavakéitól. Ott jönnek létre, ahol a felszín alatti vizek fagyott állapotban vannak jelen – ezeket hívjuk szakszóval permafroszt (azaz „örökké fagyott”) vidékeknek.
Szibériában hatalmas területeket borít olyan laza üledék (többnyire szél fölhalmozta lösz), amelynek a jégtartalma igen magas, és akár a kőzet térfogatának felét-háromnegyedét is kiteheti! Amikor ebből a kőzetből kiolvad a jég, az olyan, mintha annak felét-háromnegyedét „kihúznánk” onnan, így a felszín értelemszerűen beroskad, és az olvadás helyén kisebb-nagyobb zárt mélyedések jönnek létre, amelyekben összegyűlhet a víz. Mindez feltűnően hasonlít a karsztvidékek formavilágára, ahol a kőzet mészanyaga „tűnik el” az oldódás révén, és ez vezet a töbrök kialakulásához. Emiatt a fenti jelenségeket „termokarsztnak” nevezték el a tudósok, és az „örökfagyos” földek kiolvadásának egyik fontos lépcsőfokát jelentik.
A termokarsztos tavak élete valójában állandó körforgással jellemezhető. A növénytakaró sérülése miatt először csupán egy kis folton indul meg a felszín alatti jég kiolvadása, és eleinte csak buckássá válik a terep, ám a mélyedés növekedésével megjelenik benne a víz, és ez már hatékonyabban olvasztja annak peremeit. A vízfelszín további gyarapodásával a hullámzás is megerősödik, és ez is hozzájárul a partok pusztulásához, végül a kifejlett tó meredek partjait a csuszamlások is megszaggatják. A kiterjedtebb, esetleg szomszédaikkal „egybekelt” olvadékvíz-tavak akár a Velencei-tó két-háromszorosára is megnőhetnek! Néhány száz, esetleg pár ezer év után azonban elérkezik az a pillanat, amikor a tó természetes módon lecsapolódik, szárazzá válása után pedig a benne lévő üledékben ismét elkezd hízni a jég, és a folyamat újrakezdődik, bár rendszerint kissé eltérő térbeli elrendezéssel. Így a termokarsztos tavak, akárcsak a kanyargó vízfolyások, mintegy „átfésülik” a tájat, és szinte alig marad olyan része a felszínnek, ami egykor ne tartozott volna valamelyik olvadékvíz-tóhoz. Ilyenformán állíthatjuk, hogy amit látunk, csupán pillanatkép, és már néhány évtizedes léptékben is jelentős változások mutathatók ki például űrfelvételek alapján.

Jég, víz, szél – nyomok a tájban

A kíváncsiságtól hajtva – tulajdonképpen meglehetősen önkényesen – kiválasztottunk néhány mintaterületet e termokarsztos tavak alaposabb vizsgálatára, és már az első „húzásunk” telitalálatnak bizonyult, mert kiderült, hogy az őskörnyezeti változások számos nyomát magán hordozza a vizsgált táj. Ez pedig az északi szélesség 55. fokánál húzódó Isimi-alföld egy darabkája volt. Erről a területről tudjuk, hogy ma már kívül esik a permafroszt-zónán, ám kerek tavakban való gazdagsága elárulja, hogy a termokarsztos folyamatok egykor fontos szerepet játszottak a felszín alakulásában.
Mai állapota szerint leginkább kultúrtájnak nevezhetjük, amelyből tekintélyes részt foglalnak el a szántóföldek, de emellett nagyobb erdőfoltokat is találhatunk, és erősebb nagyítás esetén a települések is jól kivehetők. Ugyanakkor, némileg meglepő módon, a vízfolyások teljességgel hiányoznak a területről. A Bács-Kiskun megyényi területen több mint 1300 tó található, amelyek közül a legnagyobb 2,5-szer akkora, mint a Velencei-tó. A temérdek állóvízből mintegy tucatnyi tűnik ki nagy méretével, ám ezek térbeli eloszlását nehéz pusztán a műholdfelvétel alapján megmagyarázni. A domborzat első (és második) pillantásra is lapos, „érdektelen” alföldi térszínnek látszik.
Annál inkább meglepő, amikor az Isimi-alföld képét digitális domborzatmodell segítségével életre keltjük. A néhány tíz méteres magassági különbségek révén a tájat keresztülszelő széles völgyek, hatalmas méretű, kerek mélyedések és apró, egymással párhuzamosan álló, „bacilusokra” emlékeztető gerincek rajzolódnak ki. Ezután már „csak” a formák értelmezése és keletkezési sorba rendezése jelenti a feladatot…
A széles völgyek (ős-folyóvölgyek) a tájból mára eltűnt folyók nyomai, amelyek széles árteret alakítottak ki maguknak a síkvidéken. Ezek egy csapadékosabb, illetve egy felmelegedő időszak tanúi lehetnek, amikor a jégolvadásból származó nagy tömegű olvadékvizet hatalmas vízfolyások vezették el erről a tájról. A kiterjedt, kerek mélyedések alakja arra utal, hogy ezek is termokarsztos eredetűek lehetnek, ám fejlődésük kedvezőbb körülmények között, egy korábbi időszakban mehetett végbe, így nagyobbra nőhettek, mint a mai tavak túlnyomó többsége. Nota bene!, a jelenleg is legnagyobb területű tavak részben az ős-folyóvölgyekben, részben az ős-termokarsztos, kerek mélyedésekben foglalnak helyet. A bacilusszerű gerincek kialakulását viszont a szél számlájára írhatjuk, ám a légmozgás csak egy szárazabb éghajlatú periódusban végezhetett hatékony munkát. Azt is érdemes még megfigyelni, hogy ezek a szélformálta gerincek „belepiszkálnak” az ősi termokarsztos mélyedésekbe, így azoknál fiatalabbak, ám az ifjabb, apróbb termokarsztos tónemzedék már idomul ezekhez a gerincekhez, tehát ezeknél egyértelműen idősebbek a szélfútta alakzatok. Így a mai formák tanúsága alapján az elmúlt 20 ezer évről egy kétségkívül változékony éghajlatot tükröző mozgókép bontakozik ki, amelyben először a fagy, az olvadás, a vizek áradata, a száraz szél, majd ismét a fagy és az olvadás játszotta a főszerepet.

Szöveg: Telbisz Tamás

A teljes cikket A Földgömb májusi számában olvashatja!