A Közel-Kelet e keskeny, Duna–Tisza köz méretű térségének sok évszázados helyi konfliktusai Izrael állam 20. századi születésével világpolitikai vitákká terebélyesedtek. Az 1947-ben aláírt ENSZ-határozatot követően szinte nincs ország, amely ne kényszerülne állásfoglalásra a térséget érintő kérdésekről. A vélemények érdekszféránként változnak, de az újabb és újabb tervek és szabályozások alig segítenek a sokszínű lakosság ellentmondásos életén.

Turistabuszok százai szállítják a zarándokokat a bibliai helyszínekre és a kimeríthetetlen Jeruzsálembe. Aranysága homok várja a napozókat és kristálytiszta tenger a búvárokat Eilat partjainál. A világ egyik legsósabb vize és különleges iszapja csábítja a gyógyulni vágyókat a Holt-tenger festőinek nem mindig nevezhető partjára. Az érkező – a kötelező tolakodást követően – hamar átjut az ellenőrzésen, ha megvan a pontos úti célja, szállása, és nem baj, ha nem újságíró. Ám egy kiváló angol és arab nyelvű diplomáciai meghívólevél már szinte megemészthetetlen falat... A kilépés néha bonyodalmasabb, hiszen Izrael jobb szereti ellenségeit a határain belül tartani. Itt ellenőrizhető a tevékenységük. A palesztin–izraeli konfliktus nem csendesedik. Lépten-nyomon érezzük az erő és a hatalom megnyilvánulásait, melyek megpróbálják elhárítani a bárhonnan leselkedő halált. Érkezésünk előtt alig két héttel hajtott a bámészkodó tömegbe egy öngyilkos arab merényl Jeruzsálemben, ahol a civilek mellett több rendőr is életét vesztette. A görbe kerítés, az elfeketedett aszfalt még évekig őrizni fogja a halottak emlékét.

AMIHEZ NEM LEHET HOZZÁSZOKNI — iskolásokkal teli buszpályaudvaron — komoly riadalmat okozva — petárda robbant. Mivel a merényletek nem ismeretlenek errefelé, nem játék az ilyesmi. Másodpercek alatt rendőrök lepték el a területet

A fegyverek látványához hamar hozzászokunk, de azért okoz némi meglepetést, hogy tizenéves zsidó fiúk és lányok egyaránt strandpapucsban, egy szál pólóban, fagyit nyalva géppisztolyt cipelnek: a katonaság mindkét nem számára kötelező (3, ill. 2 évig), a fegyver viselése pedig civil ruhában is megengedett a sorkatonák számára. Csak hazaérve lehet letenni, de akkor négy részre szétszerelve, különrakva, nehogy háztartási baleset legyen belőle. Ennyi nyűgöt – és persze a többévnyi szolgálatot – egyre kevesebben vállalják hazafias kötelességből, a tel-avivi fiatalok körében különösen népszerű a katonai szolgálat alóli kibúvó keresése (és találása).
A fegyveresek jelenléte az izraeli közigazgatású területeken ma már messze nem olyan látványos, mint korábban volt. A katonai ellenőrző pontokon túl Jeruzsálem óvárosában is gyakorlatilag csak a Siratófal és a Sziklatemplom térségét szállják meg a biztonsági egységek, rendőrt pedig egész Izraelben alig látni. Persze egy-egy osztálykiránduló iskoláscsoportot gyakorta terel felfegyverzett kísérő, de úgy tűnik, csak a testnevelő tanár hozta magával gépfegyverét, vagy egyenesen az 1948-as harcokból való egylövetűjét. A bevásárlóközpontoknál ugyan táskaátnézős beléptetés működik (többnyire egy-egy kevéssé motivált jemeni vagy etiópiai zsidó őrrel), de bent már nincs látható jele a gondoskodásnak. (Nem úgy, mint itthon...) Ám a megszállt területeken, pl. Ciszjordániában a helyzet sokkal feszültebb, a zsidó telepesek, az izraeli hadsereg és a palesztin rendfenntartó erők is a fegyvermarkolaton tartják a kezüket.

Jeruzsálem – széttagolva

Az Izrael népességének tizedét adó város önmagában is megosztott: 770 ezres lakosságából 500 ezer a zsidó, s bár átautózhatunk rajta, ellenőrző pontok lassítják utunkat, magában a városban is betonfalak emelkednek a palesztin igazgatású területek határánál. Már az egymással szomszédos negyedek is egészen különbözőek, és persze az óváros önmagában is külön világ az egymást érő évezredes történelmi és vallási emlékekkel.
A kiválóan felújított óvárosi falakon kívül a zsidók lakta, modern kerületek hasonlóak bármely újabb nyugat-európai városrészhez. A meredek utcás, dombos terepen látványos hidak épültek, és épp most tesztelik a hipermodern belső gyorsvasút pályáját. Néhány utcával arrébb az ortodox zsidók negyedei már sokkal kopottabbak, helyenként szinte csak a 200 évvel ezelőtti stílusú kabátban járó, feketébe öltözött szakállas-kalapos emberekkel találkozunk. Néhány háztömbbel arrébb, a széles út túloldalán már arab gyerekek játszanak a parkoló kocsik között.

SOK JÓ KIS HELYEN — a Siratófalnál zsidó, a fölötte magasodó Sziklamecset környékén muszlim hívők keverednek a turistákkal alig néhány száz négyzetméternyi területen. Nem csak látványosság, hanem fontos imahely is a jeruzsálemi Templom-hegy környéke

A különböző vallási elkötelezettségű részeket gyakran sorompók és katonai felügyelet választják el egymástól, de a felhalmozódott szemét mellett a tetőkön elhelyezett víztartályokról is meg tudjuk állapítani, hogy arab városrészben járunk-e, ugyanis a sorozatos vízkorlátozás csak ezen területek lakóit érinti...
Az óvárosban elsőre úgy tűnik, csak zarándokok és turisták járják tömött sorokban a keskeny utcákat – vásárolnak, tülekednek. Valóban, a Via Dolorosa Keresztútján, a Szent Sír-templomegyüttesben vagy a Jaffa-kapu utáni szuvenírbazárban messze felülreprezentáltak. Ám a Damaszkuszikapunál induló bazár az arab negyedben valódi helyi bevásárlóterep, szuvenírok nélkül, ám annál több kínai termékkel (a Selyemút egyik ágán vagyunk, ez tehát korántsem meglepő). A Siratófal viszont – igen erős turisztikai látogatottsága ellenére – elsősorban a hitélet színhelye, ahogy a fölöttemögötte álló Sziklamecset is az lenne, ha a muszlimok könnyebben be tudnának oda jutni.
A népek és világvallások szerint négy részre tagolódó óváros legcsöndesebb terepe az örmény negyed. Az első keresztény nemzet városrésze csupa kő, tiszta, befelé forduló házaival, a zegzugosan kanyargó, csendes, bolttalan Ararát főutcájával éles ellentétben áll a turistáktól terhelt keresztény negyeddel (bár egy-egy néptelenebb sikátort itt is lelhetünk) és még inkább a mindig nyüzsgő, hangos, kitárulkozó arab résszel, ahol a szeszélyesen elágazó utcákon járva a gyermekkorúaktól nem igazán kért segítség fejében is nyomban fellép a hálapénzigény.
Mellettünk épp egy dél-koreai csoport cipel hatalmas keresztet a stációkat világosan jelző utcákon, közben muszlim kereskedő vág fémlábú széket a vele kötözködő arab suhanchoz, és épp zsidó fegyveresek igazoltatnak egy telefonálva tébláboló palesztint. Zajlik az élet. Ha pedig az óváros déli részén megnéznénk az itteni izraeli állampolgárok személyi igazolványát, a túlnyomó többségében ez szerepelne benne: vallása – zsidó, nemzetisége – zsidó. A zsidó negyedben persze szinte mindenki a majd’ kétezer éve lerombolt templom védőfalmaradványa felé tart.

A VÍZ AZ ÚR — az édesvíz nagy érték Izraelben. A rendszeres vízkorlátozások kizárólag a palesztin háztartásokat érintik, ezért könnyen felismerjük, hogy palesztin, vagy zsidó területen járunk-e. Elég felpillantanunk a tetőkre

Szöveg: Gebauer Szabolcs, Gianone Péter
Kép: Gebauer Szabolcs, Gianone Péter, Exterra

A teljes cikket A Földgömb 2010/8-as számában olvashatja!