Közben körülöttük – hatalmas robajjal kísérve – többtonnányi kő zuhant alá. Egy szál kötélen lógtak… A párkány minden felszerelésükkel együtt a mélybe hullott. A két hegymászót – a világszerte ismert Joe Simpsont és Ian Whittakert – 12 órával később mentették le helikopterrel. 1983-at írtunk ekkor. 2005-ben 265 000 m3-nyi(!) kőzet zuhant a mélységbe, magával rántva az egész Bonatti-pillért, mely évszázadokon át szerves részét képezte a Mont Blanc-csoport panorámájának…

Életre kelnek a kövek

Az 1980-as évektől kezdve egyre több, olykor katasztrofális méretű szikla- és kőomlásnak lehetnek tanúi az Alpok völgyeinek lakói. Csak a Mont Blanc masszívumon belül 182 hegyomlást jegyeztek fel 2007 óta! 2011 augusztusa és szeptembere (sőt még október eleje is!) rendkívül száraz és meleg volt, így e hónapok sem teltek nyugodtan. A Les Drus ismételten veszített alakjából: a Petit Druról 12 000 m3-nyi szikla omlott le; az Aiguille du Gouter nyugati faláról is akkora mennyiségű kőzet vált le, hogy a Tramway du Mont-Blanc felső vasúti szakaszát biztonsági okokból 2013-ig teljesen le kellett zárni.

Ludovic Ravanel éghajlatkutató azonban megjegyzi, hogy az alpesi embereknek – és persze az ide látogató turistáknak is – hozzá kell szokniuk e „látványos” eseményekhez, melyek egyértelműen a klímaváltozás számlájára írhatók. A felmelegedés hatására ugyanis a jég, mely évezredeken át cementként tartotta össze a kőzetet, egyre erősebb ütemben olvad, a hegységet alkotó, repedezett kőzet pedig – kötőanyag hiányában – az időjárás elemeinek és a gravitációnak áldozatául válva tovább darabolódik, majd kisebb-nagyobb adagokban a mélybe zuhan. E friss, ám cseppet sem biztató információkkal indultunk el a száraz őszön, hogy 225 évvel az első megmászása után tiszteletünket tegyük a „Fehér Hölgynél” (ahogy az olaszok a Mont Blanc-t hívják).

OROSZ RULETT. A Tekepálya keresztezése —mely lényegében egy harmincméteres, őrült rohanás teljes felszerelésben, hágóvassal a bakancsunkon - igencsak megnöveli az adrenalinszintet… Jó időzítés és jó adag szerencse szükséges, s csak reménykedhetünk futás közben, hogy pont akkor nyugodtak lesznek a sziklák

Fotó: Cseh Zsombor

Mindenhol kőtörmelék

1786 augusztusában Jacques Balmat és MichelGabriel Paccard doktor az akkoriban még egészen az Arve folyó völgyéig lenyúló Bossons-gleccseren át jutott fel elsőként a Mont Blanc csúcsára. Évtizedeken át ezt az útvonalat tekintették a normálútnak. A glecscser azóta több mint 1200 métert húzódott vissza; a hatalmas gleccserhasadékok és jéghidak pedig igen veszélyessé tették az itteni feljutást. János bácsi, a Bossons-gleccser alatti táborhely tulajdonosa – aki már több mint negyven éve lakik a völgyben – meséli: „10-20 évvel ezelőtt még majdnem a kempingig nyomult le a gleccser. Ma meg már hol van?! Mi lesz itt még tíz év múlva?!” – kérdezi végül kétségbeesetten.

Az őszi színekben pompázó erdőket elhagyva, feljebb kapaszkodva kitűnő rálátás nyílik a Bionnassay-gleccserre, pontosabban annak egykori nyomvonalára. A 14. századtól kezdődő, kisjégkorszaki előrenyomulás során majdnem az Arve folyó völgyéig nyúlt le, veszélyeztetve a völgylakók mezőgazdasági tevékenységét. Kisebb végmoréna-tó jelzi, hogy ez az állapot már véget ért, mégpedig a 19. század közepén. A gleccservölgy legnagyobb részét ma már törmelék borítja, mely konzerválta az alatta lévő szerény jégtömeget. A jég, amely a gleccser felső szakaszán még a felszínen mutatkozik, teljesen összetöredezett: jégtűk, párhuzamos gleccserhasadékok és kocka alakú jégtömbök alakítják változatossá felszínét. A Bionnassay-hegygerinc szinte függőlegesen mélybe szakadó falának sziklafolyosóiban egyre sűrűbben lezúduló kőtömegek azonban rádöbbentenek: ez a látvány sem maradandó…

Több órán át igazi kősivatagban érezzük magunkat, mikor szikrázó napsütésben átkelünk a Desert de Pierre Ronde-en; sokszor autóméretű sziklatömböket kerülgetünk, hogy a kopár, törmelékes felszínen megtaláljuk a felfelé vezető ösvényt. A Mont Blanc északnyugati hegylába lényegében egy hatalmas törmeléklejtő, amely állandó mozgásban van: az Aiguille du Gouter sziklacsatornáin (kuloárjain) keresztül folyamatosan érkezik az utánpótlás. A nyári turistaözön levonultával visszatérnek az állatok is: egy kőszálikecske-család pár méterrel előttünk, látszólag teljes nyugalommal bandukol el...

A LEGENDÁS AIGUILLE-K (TŰK) Jon Krakauer szavaival egy „sztegoszaurusz hátvértjeiként” magasodnak Chamonix felett. Olyan híres-hírhedt sziklacsúcsok találhatók itt, mint a Grandes Jorasses, Dent du Géant, Aiguille du Grépon vagy éppen a Gran Capucin. Az Alpok egykori „nagy problémái” ma már sziklamászók ezreit vonzzák, az egyre gyakoribb kőomlások miatt azonban sok csúcs megmászása még veszélyesebbé vált

Fotó: Cseh Zsombor

Késő délután a Chamonix felett sorakozó háromezres sziklacsúcsok narancssárga-vörös színben izzanak. Mivel vizünk fogytán, és a törmelék között sehol sincs hó vagy jég, amiből olvaszthatnánk, az éjszakát nem a magyarok körében Egértanya néven ismert bivakházban, hanem a Tête Rousse-menedékházban szeretnénk tölteni. Ehhez azonban le kell küzdenünk még 400 méternyi szintemelkedést. A sziklafal tetejét már sötétben érjük el. A firnes felszínű, kicsire zsugorodott Tête Rousse-gleccsermaradványon átkelve a lábunk alatt érezzük a felmelegedés hatását. Hágóvasra nincs is szükség…

A teljes cikket A Földgömb 2012/1 lapszámában olvashatja!