a zsákjainkban lapuló alapanya­gokból, sűrített tejes kolbászt meg mégsem ehetünk. És leginkább: tovább feküdni sem akarunk!

A felszín alatt 1640 méterrel, a kaukázusi Arabika-fennsík Krubera-Voronja-barlang­rend­szerében járunk. A föld, amelynek gyomra most vendégül lát, a Szovjetunió felbomlása után rövid ideig Grúziához tartozó terület volt, ma a magát függetlennek kikiáltó Abházia része. Földtanilag már Ázsiában járunk, de európai barlangokhoz szokva sem idegen a járatrendszer, és talán a hovatartozás nem is számít oly sokat ilyen mélyen a föld alatt.

Előzmények

Litván barlangászbarátaink tavaly év végén említették, hogy visszamennek a világ jelenleg ismert legmélyebb barlangjába, annak is a legmélyebb részeibe. Tervük az volt, hogy elérik a Krubera-Voronja-barlang 2158 méter mélyen lévő szifonjának (vízzel teljesen kitöltött járatának) felszínét. Pár héttel később, miközben arról álmodoztunk, milyen jó lenne velük tartani, váratlan üzenet zavarta meg a tél nyugalmát: 2 főre szóló meghívást kaptunk a litván Aidas Gudaitis vezette expedícióra, aminek rajtunk kívül 12 litván, 2 ír, 1 északír és 2 spanyol résztvevője volt. Elindult hát a közös tervezés, az előkészületek, aminek során a magyar „kontingens” létszáma 4 főre emelkedett! Azonnal egy, még a barlanginál is fárasztóbb, ámbár izgalmas kihívást jelentő menetelés vette kezdetét: a hivatalos iratok beszerzése és az utazás megszervezése. A legnehezebb feladatot levették vállunkról a litván főszervezők: az abház belépési engedély és vízum megszerzését magukra vállalták! Közben azért gondot kellett fordítani a felszerelésre is, mert ilyen extrém mélységben csak a tökéletes elfogadható: mindenből hibátlant, kopásmenteset vittünk, és több fontos felszerelésből tartalékokról is gondoskodtunk. Az Arabika-fennsíkon nem lesz lehetőségünk beszaladni egy barlangászszaküzletbe, hogy gyorsan vegyünk új ereszkedőeszközt, ha a régi elkopott a kötélen!

Zsákok és zsákok. Vonattal négy határon át

Akklimatizáció

Egy nap tengerparti semmittevés is sok — döntünk az abháziai Tsandrips városkájába érkezvén. Ebben a kis üdülőfaluban van az arabikás expedíciók utolsó „földi” bázisa, itt megszállva intézik a barlangászok az utolsó tennivalókat a hegyre menetel előtt. Innen hűséges kutyaként követjük litván barátainkat Szuhumiba, Abházia fővárosába a vízumügyintézésre. Odaérve aztán mégis engedünk a tenger csábításának — a Parlament tőszomszédságában lévő partszakaszon, egy kétes kinézetű csatorna befolyójánál áztatjuk magunkat. Szuhumi a szovjet időkben az egyik legnépszerűbb tengerparti üdülő volt, maga Sztálin is előszeretettel látogatta. Talán innen is eredhet a derék abházok grúzellenessége, de az elmúlt 17 év során a polgárháború mindent összekuszált és széttört. A pálmafás, szubtrópusi jellegű tengerparttal és az érintetlen Kaukázussal büszkélkedő, jobbára el sem ismert kis ország nem békéjéről nevezetes. A hivatalos statisztikák szerint a 20 évvel ezelőtti 250 ezerből mára már egyetlen grúz sem él a területen: meghaltak vagy elmenekültek. Mindez súlyosan rányomja bélyegét a helyre: a rengeteg romos épületet és a golyó lyuggatta falakat a méteres dudva sem tudja eltakarni.

Fel a hegyre – be a hegybe!

Már egy napja csak hordjuk a felszerelést a táborba — 6 órán át hozott a GAZ-66 típusú teherautó — 1950 m-rel a tengerszint fölé, ahonnan majd’ egyórányi járásra van a tábor, illetve a barlang 2250 m-en nyíló bejárata. Saját magunk serpáiként hordjuk szorgosan a holmit: élelmet, telefonkábelt, sátrakat és még ki tudja, mi mindent, jó pár fordulót megtéve. Az expedíció teljes felszerelése mintegy 3 tonnát tesz ki; ennek felét a litvánok hozták magukkal vonaton, 4 országon keresztül, nehéz perceket töltve a határokon azzal, hogy kimagyarázzák magukat a nagy tételeket mozgató csempészet gyanújából. 2 km-es mélységbe leereszkedni, és onnan fel is jönni, igazi extrém vállalkozás. Nem egy-két napos pihentető program. A leszivárgó, sőt lezúduló, gyakran hangos robajjal ömlő víz nyomán fogunk haladni. A földtani mértékkel nézve gyorsan kiemelkedett Kaukázus aknabarlangjai is a víz oldó és erodáló hatásának köszönhetik létüket, és szerencsére itt a terep oly magasra emelkedett, hogy a tengerszint eléréséig a lefolyó víznek jó nagy utat kellett megtennie a hegység gyomrában…

–700 m: Egy kényelmetlen táborhelyünk

Minden a helyszínen, végre búcsút inthetünk a felszínnek, következhet a barlang függőleges világa! Az első 500 méter majdnem színtiszta ereszkedés, amit öt egymást követő (57, 110, 25, 115, illetve 153 méter mély) aknában és a közöttük lévő rövid, kanyargós átjárókban kell megtenni, utóbbiak között olyan beszédes nevekkel, mint a Mozambik, amely talán arról jutott a névadó eszébe, hogy igazi vékony, fekete afrikaiaknak való a hely! Átpréseljük magunkat és a zsákokat is, ahogy azt előttünk már annyian megtették. Majd a sokat sejtető „Sinusoida” kanyargás következik, ez már igazi alpesi összekötő járat: 200 méteres hosszán sokszor csavarodunk körbe saját tengelyünk körül, hogy bevegyünk egy-egy fordulót. Másfél óráig is eltart, mire átnyomjuk magunkat rajta, és persze folyik benne a víz. 600 méter mélyen vagyunk, csak néhány aknányira az alvóhelytől. Többen kétszer is megjárjuk az utat, mire mind a 37 barlangi szállítózsákot, benne a közös felszereléssel, élelemmel sikerül lejuttatni a táborig.

Szöveg: Kucsera Márton

A teljes cikk A Földgömb 2009/8-as novemberi lapszámában olvasható!