közülük az utolsó, igen komoly eljegesedés kb. 18 ezer éve ért véget. A jégkorszakokat melegebb időszakok tarkítják, de mindezeken belül egyaránt megfigyelhetők rövidebb, hűvösebb és melegebb periódusok is. A kisjégkorszak földtörténeti mércével mérve nagyon rövid, ám az emberi történelem szempontjából kifejezetten hosszú, köztes lehűlési szakasz volt.
A ma legelfogadottabb vélekedés szerint a kisjégkorszakra keresztelt lehűlés már a 14. század elején kezdetét vette.
Az éghajlat rosszabbra fordulásának jeleit azonban a grönlandi normann telepesek már az 1200-as években megfigyelték: feljegyzéseik szerint a jég egyre gyakrabban zárta el az Izland és Európa felé vezető tengeri utat. Beszámolóikból arra is fény derült, hogy a Kanada keleti szigetvilágában tett kalandozásaik során a Baffin-öbölben találkoztak a romló megélhetési feltételek elől dél felé húzódó inuitokkal (eszkimókkal)

Az első kétszáz év

Európa népessége ez idő tájt 70-80 milliósra duzzadt, amely a korabeli mezőgazdaság eltartóképességének felső küszöbét jelentette. Ebben a gazdasági és demográfiai szempontból már amúgy is rendkívül kiélezett helyzetben bukkant fel a kezdődő lehűlés fenyegetése a 14. század hajnalán. A középkori éghajlati optimum elmúltával Európa-szerte kezdtek nyilvánvalóvá válni az éghajlatromlás jelei. Nemcsak Skandinávia, az Alpok és a Brit-szigetek északi részének egyébként sem kedvező adottságú, a melegebb és egyenletes csapadékú középkori éghajlati szakasz idején lakottá vált és művelés alá vont mezőgazdasági területei váltak terméketlenné vagy nehezen művelhetővé, de – ha jóval csekélyebb mértékben is – csökkent a kontinens kedvezőbb természeti adottságú területeinek eltartóképessége is. Az 1300-as évek első évtizedeiben mind gyakoribbá váltak a szokatlanul csapadékos évek, rossz terméshozamokkal és éhínséggel sújtva főképp Nyugat- és Észak-Európát. A csapadék más frontokon is támadt: az Alpok, a Német- és Lengyel-középhegység számos bányájában be kellett szüntetni a termelést, miután a járatokat nagy mennyiségű víz árasztotta el.
A válság első hulláma 1313 és 1321 között érkezett, amikor Európában csaknem egy évtizeden át a teljes tenyészidőszak hűvös és rendkívül csapadékos volt. Az 1303–1328 közötti években különösen hideg telek lepték meg Nyugat-Európát, aminek következtében 1340 körül az északi viking hajózóutakat elzárta a jég, amelyek így délebbre tolódtak. Az éghajlatromlás az Északi-tenger partvidékén különösen súlyos következményekkel járt: egyre gyakoribbá és veszélyesebbé váló viharok, vihardagályok és szökőárak pusztítottak a németalföldi partokon.
Az 1340-es években már jelentős területek maradtak parlagon Európában, egyrészt az éhínség okozta népességcsökkenés, másrészt a termőföld kimerülése és az igavonó állatok pusztulása okán. Az alultáplált, éhező európai népességet 1348 és 1350 között érte utol a Belső-Ázsiából behurcolt pestis első hulláma, amiben a kontinens lakóinak egyharmada odaveszett! A Kárpát-medencében a járvány 1349 és 1369 között pusztított, bár az itteni népességet kevésbé tizedelte meg, mert a viszonylag ritkán lakott és a mezőgazdálkodás számára kedvező lehetőségeket kínáló területeken nem jöhetett létre a nyugat-európai típusú tartós ellátási válság. Sőt, a 14. század általános európai válsága döntő módon hozzájárult a közép-európai és észak-itáliai területeket ellátó magyar marhaexport útvonalainak és intézményeinek kiépüléséhez.

A század közepétől az 1370-es évekig a kontinens nyugati részének uralkodó éghajlata csapadékos volt, miközben kemény és enyhébb telek váltották egymást. Az Alpokban az erdőhatár a mainál 100-200 méterrel alacsonyabbra húzódott, a gleccserek a középkor során ekkor nyomultak legjobban előre, de pl. Angliában is többszörösére emelkedett a májusi fagyos napok száma. Az éghajlati átalakulás összetettségét jelzi ugyanakkor, hogy a Kelet-európai-síkságon a szárazodás okozta a legnagyobb gondot, ami az 1360–1380 közötti időszakban érte el maximumát. Közép-Európában a változások viszont ekkor még kevésbé éreztették hatásukat, bár gyakoribbá váltak az árvizek és a különösen hideg telek. A Balaton vízszintje a mainál több mint 1 méterrel magasabbra emelkedett.
A 14. század gyors és a legtöbb helyen látványos változásai után az 1400-as évek átmeneti időszaknak tekinthető, nincs igazán erőteljes melegedési vagy hűlési tendencia; Nyugat-Európában a hűvös-csapadékos időjárás, míg Keleten a szárazság maradt jellemző a század folyamán.

Jéghideg csatamezők

A 16. század elején a szélsőségek kerültek uralomra: a telek váltakozva sokkal melegebbek vagy hidegebbek voltak az átlagosnál, miközben a tavaszok hűvösebbé, a nyarak hidegebbé és csapadékosabbá váltak. A század közepe táján aztán az Atlanti-óceán felett egész évben állandósult magas légnyomású terület, az azori anticiklon időlegesen felerősödő hatására a tavaszok és a nyarak melegebbre fordultak, és az alpi gleccserek is visszahúzódtak valamelyest – ez a periódus volt az úgynevezett „kis meleg korszak”.

Az átmeneti enyhülést 1560 táján a kisjégkorszak egyik leggyorsabb, legjelentősebb lehűlése követte. Az 1580-as évektől az Alpok gleccserei újra előrenyomulóban voltak. A telek, tavaszok és nyarak egyaránt hidegebbé váltak, de a nyarak karaktere változott meg legmarkánsabban. Svájcban a század végére a mai átlaghoz képest 0,8 °C-kal hidegebbé és 20%-kal csapadékosabbá vált ez az évszak, miközben az évi középhőmérséklet közel 1 °C-kal csökkent. 1580-ban a tengeri jég teljesen elzárta az Izland és Grönland közötti Dán-szorost.
Az 1500-as évek végére egész Európát megrendítette a katasztrofális mezőgazdasági termés okozta ellátási válság, és a járványok sem maradtak el. A szőlőtermesztés a Kárpát-medencétől Ausztrián át a délnémet területekig szinte teljesen ellehetetlenült. 1595 és 1608 között a tenyészidőszak hónapjai szokatlanul hűvösek és csapadékosak voltak, télen pedig a Dunát komoly jégpáncél borította. A Kárpát-medencében békeidőben ezek a hatások önmagukban talán ellensúlyozhatók lettek volna, ám Magyarország legtermékenyebb déli és középső területei a mohácsi csatavesztéstől kezdődően tartósan hadszíntérré váltak. A századforduló táján bekövetkezett demográfiai katasztrófát a környezeti válság hatásain túl a tizenöt éves háború (1591–1606) okozta folyamatos hadiállapot is tovább súlyosbította. Nagyarányú vándorlás indult meg, s a népesség súlypontjai a terület középső részéről a mezőgazdálkodás számára jóval kedvezőtlenebb lehetőségeket kínáló Felvidék és Erdély vidékeire helyeződtek át.

Szöveg: Szegedi Sándor